Szmokingot elő, martinit a pohárba, és gyújtsunk rá egy szál cigarettára!

Egy korszak véget ér ("The End of an Era") – ezzel harangozták be a Mad Men (Reklámőrültek) hetedik évadának 2. felvonását, mely április 5-én került adásba és május 17-én zárult le, űrt hagyva maga után a televíziós palettán. Nem hiába, kevés olyan széria akad, ami 7 évadon keresztül színvonalas és minőségi szórakoztatást tud nyújtani a nézőknek. A Mad Men ilyen... volt.

Az AMC 2007. július 19-én tűzte műsorára a sorozatot, melynek szellemi atyja Matthew Weiner. Az író 2000-ben írta meg a pilot epizódot, majd 2002-ben a forgatókönyvet az HBO-nál dolgozó televíziós producer, David Chase is olvasta, és elismerését fejezte ki. Akkoriban Chase A maffiózók (The Sopranos) című sorozatot vitte sikerre, ennek egyik társírója Weiner volt. A Mad Men iránt sem az HBO, sem a Showtime nem mutatott komolyabb érdeklődést, így Weinernek várnia kellett ötlete megvalósítására. Ekkor jött a képbe a saját sorozatra vágyó AMC. A csatorna elnöke, Ed Carroll vállalta a kockázatot, és abban reménykedett, hogy a minőség győz a mennyiség felett. Mint később kiderült, jó lóra fogadott, ugyanis a Mad Men elképesztő kritikai fogadtatásban részesült, és megtalálta közönségét.

Tény és való, hogy a magyarul Reklámőrültek címen futó sorozat nem lehet mindenki ínyére. A '60-as évek Amerikájában, New Yorkban játszódó történet lassú folyású, erős karakterdráma, melynek szereplői a reklámiparból élnek. A cselekmény középpontjában Don Draper (Jon Hamm) áll, aki a semmiből küzdötte fel magát a reklámszakmába. Múltja rejtélyekkel teli, személyisége ebből fakadóan sérült, hiába a gyönyörű feleség és a gyerekek, a szép nőknek nem tud ellenállni. Donon kívül a mellékszereplők szála is kidolgozott, elég csak Peggy Olsonra (Elisabeth Moss) gondolni, aki szürke egérként kezdve a széria végére igazi dívává válik, s mindezt eszének és kreativitásának köszönheti. A férfiak uralta hivatásban elismerésre vágyik – nem mint nő akar kitűnni, hanem mint szövegíró. Don és közte egyfajta mester és tanítvány viszony alakul ki. Talán a legszebb kapcsolat az övék: őszinte barátság, ami kölcsönös tiszteleten alapul. De ugyanígy kiemelhetnénk az iroda titkárnőjét, Joant (Christina Hendricks), aki nem csupán egy dögös vörös. Miközben hímnemű kollégái állandóan a szemeiket meresztik formás idomain, Joan megőrzi tartását és büszkeségét, és okos nő lévén még a ranglétrán is feljebb jut. Tovább lehetne ecsetelni a karaktereket és mindegyik megérne egy külön elemzést, hiszen ezek hús-vér emberek hibákkal és olykor mély, olykor felszínes érzésekkel. Nagy szavaknak tűnhetnek ezek, de nem azok, és a Mad Men ezért lesz rendkívüli. A múltban játszódik, de mégsem megfoghatatlan – a magánéleti és munkahelyi viszonyok ugyanazok, mint ma.

A sorozat másik nagy erénye a történelmi korhűség: az évadok során láthatjuk Nixon kampányát az elnöki posztért, a Holdra szállást, a számítógép megjelenését, és így tovább. Egy történelmi tablót kapunk az amerikai társadalomról – olyan jelenségek és problémák kerülnek felszínre, mint a rasszizmus, a homofóbia, a drogok (LSD), a feminizmus, vagy éppen az alkohol és cigaretta párosa. Ha már dohányzás és alkohol, a Mad Men-ben ez a kettő szintén hangsúlyos: egy pohár ital és egy szál cigi elengedhetetlen kelléke a munkamegbeszélésnek, a munka utáni lazításnak, a partiknak, a családi összejöveteleknek. Itt tényleg mindenki dohányzik, és milyen jól áll nekik! Bár mindkét szokás árt az egészségnek, a sorozatot nézve szinte kedvünk támad rágyújtani, még akkor is, ha alapjáraton nem dohányzunk. Ilyen ez a Mad Men! Stílust teremt, és nosztalgiát ébreszt bennünk a '60-as évek iránt.

A kivitelezés ugyancsak parádés. A rövid animációs introban egy férfi aktatáskával belép az irodába, majd az széthullik, és a férfi zuhan a semmibe, míg mögötte a felhőkarcolókon különböző reklámanyagok jelennek meg. Ez alatt a David Carbonara által komponált "A Beautiful Mine" című dal hallható. A rendezés szintén igényes és letisztult; a zenehasználat mindig jól eltalált, a kor nagy slágerei csendülnek fel: Etta James, The Beatles, Ella Fitzgerald, Nancy Sinatra, Janis Joplin, csak néhány előadó, akiknek szerzeményei hozzájárultak a Mad Men életérzés megteremtéséhez. A sorozat alkotói a legapróbb részletekig ügyeltek arra, hogy a cselekmény hiteles maradjon, legyen az a fent említett zene, a ruhák, a kocsik, vagy éppen az, hogy mit olvas Don nyaralás közben.

Nem érdemes tovább ragozni: ez egy mestermű. Tud drámai lenni, feszült, morbid, humoros, groteszk, meghitt, emelkedett, sorolhatnánk. Bepillanthatunk egy reklámügynökség működésébe, az ott dolgozók magánéletébe és a '60-as (majd '70-es) évek amerikai társadalmába. A kiváló színészeknek hála az ígéretes koncepció valóra vált, és nézők ezreit hódította meg. Hiányozni fog, ahhoz kétség sem fér. Az egyik emblematikus dallal intünk búcsút a Reklámőrülteknek: "Bye Bye Birdie, I'm gonna miss you so.”

London, 1930-as évek és jazz. Ez a három varázsszó elég lehet arra, hogy elkezdjük nézni a BBC 2013-as Dancing on the Edge című sorozatát. A 6 részes szériát Stephen Poliakoff neve fémjelzi, aki a 2003-as The Lost Prince készítése közben döntötte el, hogy feldolgozza a '30-as évek Londonjában virágzó fekete jazz kultúrát. Az Amerikából érkező irányzat nemcsak a brit főváros fiatal arisztokrata rétegét hódította meg, hanem a királyi család ifjú tagjait is.

A fiktív történet főszereplője a The Louis Lester Band, melynek alapítóját az Oscar-díjra jelölt Chiwetel Ejiofor játssza. A banda híre a londoni székhelyű zenei magazin, a Music Express hasábjain terjed el, és állandó fellépői lesznek az Imperial Hotelnek, ahol kezdetben igencsak megbotránkoznak az emberek a zenekar stílusán. A The Louis Lester Band karrierjét elindító újságíró, Stanley Mitchell (Matthew Goode) mindent megtesz azért, hogy a banda minél nagyobb tömegeket érjen el, ezzel felrázva London alvó népét. Stanley ehhez előkelő barátait is segítségül hívja, melynek eredményeképpen a hercegi testvérpár, György és Eduárd egyaránt a zenekar rajongóivá válnak. És mint tudjuk, ami a királyi család valamely tagjának tetszik, az mindenkinek tetszik – akkoriban legalábbis ez volt a módi.

A Dancing on the Edge azonban nem csak arról szól, hogy egy feketékből álló jazz formáció hogyan tör ki az eldugott klubokból és lesz a londoni elit kedvence. Az író pedzegeti a rasszizmus problémáját, hiszen a feketéket Angliában sem kezelték egyenlőként, számos jelenetben kitérnek az őket ért atrocitásokra. Emiatt is jelentős, hogy a banda hírnévre tesz szert, és emberként kezelik őket, sőt, zenészként jómódot teremtenek maguknak. Ezen kívül szerelmi szálak szövik át a sorozatot – jelképesnek mondható az orosz arisztokratalány, Sarah, és Louis kapcsolata. A cselekmény szempontjából azonban ennél is meghatározóbb, amikor a karakterek egy bűnténybe keverednek. Ez talán a széria leggyengébb pontja. A részletek felfedése nélkül legyen annyi elég, hogy amikor a sorozat krimibe próbál átmenni, csúnyán elbukik. Az addig szépen felépített karriertörténet új fordulatot vesz, a zene háttérbe kerül, a szereplők motivációi megkérdőjeleződnek, és irreális történéseknek lehetünk szemtanúi. De még e téves írói megoldás ellenére is a miliő és az angol színészek megmentik a Dancing on the Edge-t a csúfos végtől. Egyszerűen jó nézni a korhű környezetet, hallgatni a fülbemászó jazzt és a jellegzetesen angol, kimért, tökéletesen megszerkesztett párbeszédeket. Ezeknek nincs párja. Külön dicséretet érdemel Angel Coulby, aki ebben a sorozatban mutatta be, hogy énekesnőként is megállja a helyét.

Stephen Poliakoff igazán hálás lehet a BBC-nek, amiért ezt az alapanyagot képernyőre vihette, csupán az arányokat tévesztette el. Mintha nem bízott volna eléggé abban, hogy egy zenei felemelkedés történet elég lehet a nézőknek. A szükségtelen bűneset mellett betekintést enged a brit Szabadkőművesek titkos szervezetébe, megelőlegezi a második világháború kitörését, és az ezzel kapcsolatos faji gyűlöletet. A tartalmi szempontokon kívül a formát is megvariálta: egy 5+1-es szerkezetet talált ki. Ez csupán annyit jelent, hogy a főszál 5 epizódon keresztül bontakozik ki, az ötödik rész végén kapunk egy lezárást, majd a hatodik részben visszaugrunk az időben, és egy Stanley által készített interjút látunk. A Music Expressbe szánt cikkben Stanley a banda tagjait faggatja arról, milyen sikeresnek lenni. Ez a "ráadás-etűd" alkalmat ad a színészeknek a klasszikus színjátszásra: itt nincsenek látványos jelenetek, csupán jól megírt és előadott dialógok, valamint egymás közötti interakciók. Az ilyen pillanatok feledtetik el velünk a Dancing on the Edge apró szépséghibáit.

„Fogalmad sincs, milyen nehéz lehet megélni a század legnagyobb románcát.”

Madonna 2011-es W.E. című filmjében arra vállalkozott, hogy bemutassa Wallis Simpson és Eduárd walesi herceg (VIII. Eduárd király) viharos szerelmét, melyet olyan házasságkötés követett, amely egyben a brit monarchia alkotmányos válságához vezetett. Lévén, hogy az amerikai Wallis férjes asszonyként csavarta el a herceg fejét, a királyi család és a konzervatív gondolkodású kormánytagok egyaránt ellenezték a frigyet. A pár bármerre járt, fotósok hadával kellett szembenéznie, az újságok címlapján állandóan ők voltak a téma. Eduárd egyik hivatalos életrajzírója szerint a herceg „szolgai módon függött az asszonytól”. 1936 januárjában lépett a trónra, házassági szándéka mellől nem állt el, népszerűsége csökkent. Az angol törvények nem tették lehetővé, hogy feleségül vegye azt a nőt, akit szeretett, így 1936 decemberében öccse, a későbbi VI. György javára lemondott a trónról. Élő rádióbeszédében a következő szavakat intézte népéhez: „Lehetetlennek éreztem, hogy ezt a nehéz terhet felelősséggel viseljem és megtegyem kötelességem mint király, ahogy szeretném, annak az asszonynak a segítsége és támogatása nélkül, akit szeretek.” Néhány hónap elteltével az addig elválasztott szerelmesek júniusban fogadtak egymásnak örök hűséget.

W.E. azaz Wallis és Eduárd. Ha Madonna csak a fenti történetet vitte volna filmre, már azzal is beértük volna, ám Madonna kibővítette a sztorit egy, a ’90-es évek végén játszódó szállal, mely Wally Winthropról szól, akit mindig is lenyűgözött a hercegi pár legendás románca. Wally New Yorkban él férjével, karrierjét feladta, csak hogy tökéletes feleség váljék belőle, és gyermeket szülhessen. Azonban nem sikerül teherbe esnie, férje megcsalja, egyedüli menedékhelye egy galéria, ahol éppen Wallis Simpson értéktárgyait állítják ki, mielőtt aukcióra kerülne sor. A fiatal lány mindennap ellátogat a múzeumba, és ahogy megérint egy-egy ruhadarabot, ékszert, csészét, úgy elevenedik fel Wallis és Eduárd lebilincselő krónikája. Ahogy egyre több részlet tárul fel Wally előtt, úgy saját életét is átértékeli, Wallis szemein keresztül kezdi el látni a világot. A mozaikdarabkák összerakásában segítségére lesz a galéria egyik biztonsági ellenőre, az orosz menekült, Evgeni. Nem nehéz kitalálni, hogy így születik meg az „új” W.E.

Madonna ügyesen játszik a két idősíkkal; Wally felemeli a kékkel hímzett terítőt, majd azt látjuk, ahogy Wallis elsimítja az asztalon. Az egész játékidő alatt finoman érnek össze múlt és jelen képei. A két világ között nagy a kontraszt, míg a ’30-as évek Európája fényűző, kaotikus, egyik partit követi a másik, addig a jelen New Yorkja visszafogott, fakó. Nem véletlen ez a látványtechnikai megoldás, a többnyire komor Wally vágyik arra az életre, ami Wallisnak megadatott, a mindent elsöprő szerelemre, amely a brit trónnál is többet ért. Persze Wallynak is rá kell jönnie, hogy ez nem egy tündérmese. A század románcát megannyi fájdalom és megaláztatás kísérte. A hercegi párt száműzték Angliából, Eduárd hasznavehetetlennek érezte magát, Wallistól várta a vigaszt, aki börtönként élte meg házasságát. Wallis távol élő nénikéjének írt leveleiben vetette papírra érzéseit: „Fogalmad sincs, milyen nehéz lehet megélni a század legnagyobb románcát.”

A film nagy erénye a korhű miliő megteremtése, ebben nagy szerepe van a zenének és a kosztümöknek. A zene a lengyel Abel Korzeniowski érdeme, a lágy dallamok még inkább egy egészbe szövik a két nő történetét. A rendező önmagához hűen belevisz egy kis csibészséget a zenehasználatba, az egyik 1936-ban játszódó önfeledt partijelenet alatt a Sex Pistols Pretty Vacant című száma csendül fel. A kosztümöket szintén ki kell emelni, a jelmeztervező Arianne Phillipst megérdemelten jelölték Oscar-díjra. Wallis Simpson kora stílusikonja volt, olyan divatcégek ruháit viselte, mint a Givenchy, a Schiaparelli, a Dior vagy a Mainbocher. Ezek a ruhaköltemények tökéletes másukban köszönnek vissza a vászonról.

Végezetül nem hagyhatjuk szó nélkül a szereposztást. Andrea Riseborough kelti életre Wallist, akinek sikerül azt az eleganciát és vakmerőséget belevinnie játékába, melytől úgy érezzük, magát Wallis Simpsont látjuk. A herceget a jóképű James D’Arcy eleveníti meg. A két angol színész között működik az a bizonyos kémia, jeleneteik töltik meg a filmet energiával. A modern W.E., vagyis Wally és Evgeni megformálói Abbie Cornish és Oscar Isaac.

A W.E. megtekintése után be kell ismernünk, hogy Madonna alaposan felkészült erre a rendezésre; a forgatókönyv megírásától kezdve az ékszerek kiválasztásán keresztül egészen a betétdal felénekléséig igazán megdolgozott azért, hogy komolyan vegyük őt mint rendező. Szóval tegyük félre az előítéleteket (ha vannak), és adjuk át magunkat ennek a történetnek, ugyanis ez egy jó film.

A Disney legújabb filmje az élőszereplős Hamupipőke (Cinderella, 2015) sajnos közel sem hozza a Jégvarázs (Frozen, 2013) által felállított mércét. Elsa és Anna személyében rendkívül erős, sokak szerint már-már feminista karaktereket ismerhettünk meg, ezzel szemben Ella, vagyis Hamupipőke csak szép, kedves és sír, így jutalmul megmenti a herceg, és hercegnő lesz. Nem is értem, miért a Frozen Fever (2015) című Jégvarázs kisfilmmel párosították. (Na jó, mégis tudom… Ezzel akarták biztosítani, hogy a Hamupipőke is „box office hit” legyen…)

Szóval először beszéljünk erről a kisfilmről, amely rendkívül kellemes meglepetést okozott. Chris Buck és Jennifer Lee által rendezett Frozen Feverben Anna születésnapján találjuk magunkat, ahol Elsa mindent elkövet, hogy a nap tökéletes legyen, ám ezt megnehezíti megfázása, melynek hatására rendkívül aranyos kis hóemberkéket tüsszent. Igazán felüdítő látni az ismert karaktereket hétköznapi köntösben. A történet szépsége meg pont az egyszerűségében rejlik, jól esik nézni, és nem is akarja az ember, hogy véget érjen.

De térjünk is át arra a valamire, amire én tuti nem vinném el a kislányom, vagyis a Hamupipőkére. Keneth Branaghra jellemző, hogy inkább nehezebb témákból – pl. Shakespeare, Mozart – varázsol könnyen emészthető, szórakoztató filmeket. Karrierje során igazán megfigyelhettük, hogy képes bizonyos témákat megújítani, és emiatt főleg most, egy olyan tündérmese kapcsán, mint a Hamupipőke, amely vágyik a felújításra, számítottunk is erre, de csalódnunk kellett. Így a jól ismert, – szinte már – unalmas történetet kaptuk: az optimista, kedves és szép Ella (Lilly James) elveszíti szüleit (Hayley Atwell, Ben Chaplin), de apja a halála előtt még egy mostohát (Cate Blanchett) és annak két lányát (Holliday Grainger, Sophie McShera) hozza a házhoz, akik nagyon hamar a padlásra száműzik Ellát. Ám egy nap az erdőben véletlenül összefut a herceggel (Richard Madden), akiről természetesen nem tudja, hogy ő a herceg. Majd amikor a bálba nem engedik a mostohái a hirtelen feltűnő tündérkeresztanya (Helena Bonham Carter) kisegíti… Felesleges is tovább mondanom, mert mindenki ismeri a történetet, a film meg nem változtat rajta. Ja de, a „hamuból kiszedetem a dolgokat” részeket, úgy ahogy van kihagyták, pedig azok voltak a kedvenceim.

Sajnos Ella karaktere a történetben nagyon passzív szerepet tölt be, de kedves és szép és ez a lényeg, nem? Viszont a színésznőválasztás egy ilyen Hamupipőkére tökéletes. Lilly James megfelelő mértékben bűbájos és egyszerű, és hiába hangoztatja, hogy az számít, ami belül van: hogy legyél kedves és bátor, mégis a herceget a csodás ruhájával és a csillogó dekoltázsával kápráztatja végleg el. Fogadni mernék, hogy ha szakadt ruhában jelent volna meg, a herceg rá se nézett volna. Cate Blanchett mostohája is remek, végre egy gyönyörű nő játssza a gonoszt: ez egy igazán üde, új színt visz abba a kérdéskörbe, hogy miért vett el az apa egy ilyen nőszemélyt. Ám az én nagy kedvencem mégis Helena Bonham Carter tündér keresztanyája: habókos, vicces, és az az arcmimika! Úgy tudom elképzelni, mint aki a tündérképzőben divatlapokat olvasott a tanulás helyett. 

Bár nem tetszik, hogy Hamupipőke gyengécske és passzív karakter lett, de a filmnek több jó pontja is akad: remek ruhák, nagyszerű színészválasztás, kitűnő CGI (az egér-ló átváltozáson nagyon jót kacagtam). Így összességében nézhető film lett azoknak, akik nem várnak nagy narratív újdonságokat. Bár a kisebb gyerekek szinte biztos unni fogják a hosszú bevezető szakaszt és egyébként is egy 1 óra 45 perces filmről van szó, ami a Frozen Fever miatt 1 óra 53 percre nő, és ez a kisebb korosztálynak szerintem még túl hosszú. Ja és nincsenek benne dalok se, amelyek lekötnék őket. Szóval ha választanom kell, nálam még mindig inkább a Jégvarázs a nyerő.

Hétfő (03.09)

A Simpson család társalkotója és egyben executive producere Sam Simon hosszú betegség után 59 éves korában elhunyt. Még halála előtt vagyonát jótékonysági szervezeteknek adományozta. A 9 Emmy-díjas producer neve mögött olyan sorozatok állnak, mint a Taxi (1978–1983), a Cheers (1982–1993) vagy a The Drew Carey Show (1998–2003). (Forrás)

Kedd (03.10)

A legújabb hírek szerint Tim Burton – aki jelenleg a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit (Miss Peregrine's Home for Peculiar Children) forgatja – fogja rendezni Disney soron következő élőszereplős mesefeldolgozását, a Dumbót is. Igen, jól olvastátok, élőszereplős. Elvileg a film CGI és live action részeket vegyesen fog tartalmazni. (Forrás)

A pörgőrúgásról is híres Chuck Norris ezen a napon ünnepelte a 75. születésnapját. A sokoldalú harcművészen egyáltalán nem látszik meg a kor és a róla készült viccekben és mémekben minden bizonnyal örökké élni fog. A Hollywood Reporter összegyűjtötte a legjobbakat ez alkalomból.

Szerda (03.11)

Az HBO közzétette Kurt Cobainről szóló dokumentumfilmjének előzetesét. A Kurt Cobain: Montage of Heck (2015) homevideókon, fotókon, családtagokkal készített interjúkon és animált epizódokon keresztül mutatja be a Nirvana frontemberének tragikusan rövid életét. A filmet május 4-én fogja az HBO bemutatni Amerikában.

Csütörtök (03.12)

Még be sem mutatták a mozikban J.J. Abrams Star Wars: Az Ébredő Erő (Star Wars: Episode VII - The Force Awakens, 2015) című filmjét, de máris bejelentették a következő spin-offot, mely Gareth Edwards rendezésében önálló műként fog állni a Star Wars-univerzumban és a Rogue One címet kapta. Várhatóan 2016 decemberében mutatják majd be, ám ez nem minden, ugyanis 2017 májusára tervezik a sorozat folytatását is a VIII. résszel, melyet feltételezhetően Rian Johnson rendez majd. (Forrás)

Péntek (03.13)

Átadták a Balázs Béla-díjakat. Az idei díjazottak: Czakó Judit filmvágó; Kabay Barna rendező, producer; Köbli Norbert forgatókönyvíró; Petényi Katalin forgatókönyvíró, rendező, vágó. (Forrás)

Szombat (03.14.)

Már nézhető a Before I Wake különleges természetfeletti thriller előzetese. A Mike Flanagan által rendezett film Amerikában május 8-tól lesz megtekinthető.

Vasárnap (03.15.)

Reisz Gábor nyerte a legjobb rendezőnek járó díjat a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmért a Sofia International Film Festivalon. Gratulálunk neki! (Forrás)

Amikor annak idején meghallottam, hogy Michael Bay kalózos sorozatot készít a Starz csatornának, lelki szemeim előtt már láttam is a kész terméket: besül az ágyú, a levegőbe repül a lőporraktár, a rumos hordók is könnyen lángra kaphatnak, felrobban még a tenger is, majd az első pár rész után jöhet a kasza. Mindez a mai "bevállalós", kábeltévés trendeknek megfelelően rengeteg káromkodással, vérrel és a fedetlen női testeknek hódoló felvétellel. Milyen szerencse, hogy nem lett (mindenben) igazam. 

A Fekete vitorlák (Black Sails, 2014–) alapfelállása mindenesetre izgalmasnak bizonyult. Az utóbbi években aranykorát élő televízió tucatjával ontja magából a jobbnál-jobb, magas költségekből készülő sorozatokat, csak idő kérdése volt, hogy mikor érkezik hiánypótló jelleggel egy kalózos is. A Tökéletes célpontot (Human Target, 2010–2011) és a Jerichót (2006–2008) közösen jegyző showrunner-páros, Robert Levine és Jonathan E. Steinberg a sztori felett teljes kreatív irányítást gyakorolva a maximumot hozzák ki Michael Bay pénzéből és az alapötletből.

A sorozat Robert Louis Stevenson rendkívül népszerű ifjúsági regényének, A kincses szigetnek hivatott előzménytörténetet írni. A könyv cselekménye előtt húsz évvel játszódó sztori a kalózkodás aranykorába, a XVIII. század elejére repít minket, helyszínéül pedig ennek melegágyát, a Karibi-térségét, ezen belül főleg a Bahamákat választja. Itt rögtön rá is térnék a sorozat egyik nagy erősségére, az atmoszféra megteremtésére. Nassau, az illegális kereskedelem, élvhajhászás és erőszak fellegvára a világ többi részétől elvágva, amolyan önálló mikroorganizmusként létezik: egy bizarr, eleven forgatag, melynek érverését a politikai ármánykodások, erőfitogtatások és az emberi züllés különböző formái biztosítják. 

Ebben a színes, harsány közegben a legkülönfélébb alakok, de legfőképp természetesen kalózok forgolódnak. Az olyan, A kincses szigetből ismerős figurák, mint James Flint kapitány (Toby Stephens), Hosszú John Silver (Luke Arnold) és Billy Bones (Tom Hopper) mellett feltűnnek a történelem valódi, híres tengeri rablói is: Charles Vane (Zach McGowan), a Calico Jackként elhíresült Jack Rackham (Toby Schmitz) és Anne Bonny (Clara Paget), csak hogy a legfontosabbakat említsük. Mellettük megismerhetünk más, a kikötőváros életében fontos szerepet betöltő személyt is; ilyenek a korrupt kormányzó, Richard Guthrie (Sean Cameron Michael) és ambiciózus lánya, Eleanor (Hannah New), a családjukat szolgáló és tanácsadóként funkcionáló Mr. Scott (Hakeem Kae-Kazim) és az éles eszű prostituált, Max (Jessica Parker Kennedy). 

Bár a történet igazán jól összerakott és pont jó arányban adagolják az izgalmas akciójeleneteket, az ármánykodást, a humort és a karaktercentrikus pillanatokat, a Fekete vitorlák bizony gyorsan érdektelenségbe fulladna a jó szereplők nélkül. Szerencsére az írók remekül oldották meg ezt a kritikus feladatot, több fronton is teljesítve és túllépve az elvártakat. Míg a sorozatban arányaiban több a férfi, a női karakterek is roppant erősek lettek. Mindannyian egy férfiak által dominált környezetben kell, hogy boldoguljanak, és egyenlő felekként veszik ki részüket a politikai csatározásból, manipulációból és kalózkodásból. Ami pedig a legfontosabb, hogy mindez nem megy a nőiségük rovására. A kalózhajók legénysége is könnyen olyan tizenkettő-egytucat figurák olvasztótégelye lehetett volna, akikre csak úgy emlékeznénk, mint "a szakállas fickó", meg "az a másik csávó", ehelyett szerencsére minden fontos karakternek meg van a saját, egyéni személyisége. A hitelességük éreztetésében az is segít, hogy a sorozat a szereplők külső megjelenésében is ódzkodik a félszemű-falábú, papagájrajongó kalóz populáris archetípusától; a jelmezek és a frizurák mind kellőképp egyediek és korhűek (kivétel ez alól az Elton John-i napszemüvegben flangáló, hetvenes évekbeli glamrockert idéző Rackham). 

Tekintettel arra, hogy a sorozat előzménysztori, kitérnék még röviden a könyvben is megjelenő két főszereplőre is. A kincses szigetben gyakran emlegetett, de már a történet kezdetekor halott Flint kapitányt mesterien kelti életre Toby Stephens. Ő a törvénytelen világban a kicsavart autoritás megtestesítője, valamint igazi politikus és szónok. Neki nincsenek apróbb tervei, csak kisebb lépések melyek grandiózus (és nem kizárólag személyes) célok felé vezetnek, ezen célok elérésében pedig semmi nem állhat a kapitány útjába. A remek színészi játék és az írók interpretációja a könyvben csak említés szintjén létező mitikus alakról érthetővé teszik, hogyan vált Flint a Karib-tenger legendás kalózává, akire tekinthetünk egyfajta proto-gengszter-politikusként is. Hosszú John Silver, a Stevenson-regény főszereplője itt még se nem Hosszú, se nem féllábú, papagája sincs még, de már az első epizódtól legalább akkora kétszínű szemétláda, mint ahogy a könyvben megismerhettük. Míg Flint igazi politikus módjára inspirálja és befolyásolja az embereket, addig Silver egy veterán használtautó-kereskedő rámenősségével lapátolja a bullshitet nagykanállal mindenkibe, akivel csak szóba elegyedik. Luke Arnold sármőr, manipulatív kalóza folyton valamilyen hátsó szándékra alapozva szövögeti terveit és hazugságainak hálóját, akármilyen szorult helyzetből kimagyarázva magát. Legőszintébb pillanata, amikor megvallja, hogy kizárólag a saját gyors meggazdagodása érdekli, de még ezt a ritka őszinteséget is arra használja, hogy bizalmat építhessen vele (amit később remekül ki lehet játszani). Akárcsak Flint esetében, itt is remekül alapozza meg a sorozat a regény kapitányának karakterét, illetve annak kiindulópontját.

Összességében véve a Fekete vitorlákban a szerializált történetmesélés minden fontos összetevőjét megfelelően sikerült elegyíteniük a készítőknek. Emellett nincsen benne indokolatlan és túlzásba vitt meztelenség, erőszak és ehhez hasonló túlkapások, csak hogy a kritikusok kedvenc vesszőparipáit említsük. Az izgalmas, dinamikus világ és az azt benépesítő szereplők és mindezek technikai kivitelezése egy folyamatosan szolidan jó szintet hozó szériát eredményez. Valószínűleg soha nem fogják a legnagyobbak között emlegetni, nem is tartozik oda. Ennek ellenére rosszat sem lehet igazán mondani róla; ha valakit Michael Bay neve ijesztene el, feledkezzen el róla, és adjon egy esélyt a Fekete vitorláknak. Azt igazán bátran kijelenthetem, hogy jelenleg ez a legjobb kalózos sorozat a tévében.

Az amerikai Starz anyacsatornáján már második évadát taposó (és harmadikra is berendelt) sorozatot Magyarországon a Paramount Channel közvetíti.

Március 13-án a Friss Hús 3.0 nyitóeseményén alkalmunk nyílik megtekinteni azokat a magyar rövidfilmeket, amelyek nagy karriert futottak be a különböző fesztiváloknak köszönhetően. Az itt beválogatott filmek voltak azok a filmek, amelyek a legjobban teljesítettek Berlinben, Cannes-ban, Torontóban, a Sundance-en és még megannyi rangos fesztiválon. De mik is ezek a filmek és mit tudunk róluk?

1. Bucsi Réka: Symphony No. 42 (Berlinale, Sundance, Oscar szűkített lista)

A fiatal rendezőlány animációs filmjét a melbourne-i fesztiválon nyert díja tette alkalmassá a jelöltlistán való szereplésre. Sajnos a film csak a szűkített listáig jutott, a tényleges jelöltek között már nem szerepelt. A különleges alkotás egyébként 47, asszociációk által összefűzött szürreális jeleneten keresztül mutat be egy szubjektív világképet. 

2. Fabricius Gábor: Sintér (Toronto)

A Sintér című tizenkét perces film egy társadalom perifériáján élő egykori bokszolóról szól, aki megpróbálja eltartani beteg anyját és munkanélküli barátnőjét. Adósságait azonban nem tudja kifizetni a behajtóknak, ezért beáll közéjük dolgozni. Ám ez nem az ő világa. Benne még maradtak emberi érzések.

3. Ferge Roland: El (Berlinale)

Az El című diplomafilm egy igen különleges alkotás. Nem ad a néző szájába semmit. Nem árul el sokat – hiszen nem látunk mást, mint hogy gyerekek leszegett fejjel elmennek –, de rengeteget mond. Nem foglal állást, nem magyaráz, mindezt meghagyja a nézőnek.

4. Kárpáti György Mór: Provincia (Cannes)

A húszperces film egy teherautósofőrről szól, aki élelmiszert szállít egy vidékre. Amikor az autója lerobban, kénytelen egy ideig a helyszínen vesztegelni, és megismerkedik egy helyszíni ásatáson dolgozó régészlánnyal. 

5. Hörcher Gábor: Ricsi (Clermont-Ferrand)

A Filmalap támogatásával, az ELTE Filmszakán készült diplomafilmben Ricsinek, a fiatal srácnak a barátai búcsú bulit rendeznek – miközben az útra édesanyja pakol helyette. A tizenöt perces film főszereplője Steinbach Richárd, akiről a Drifter című dokumentumfilm is szól.

6. Szabó Simon: Fal (Tampere)

Az inkább színészi alakításairól híres rendező filmje Laciról, az alkalmi munkákból tengődő, tizenhat év körüli cigány srácról szól. A fiú egy napon kőművesmunkát kap: egy falon kell dolgoznia a társaival együtt. Amikor megkérik, hogy ő fejezze be az építményt, akkor pillant be először a fal mögé.

7. Szőcs Petra: A kivégzés (Cannes)

A költőként is tevékenykedő Szőcs Petra filmje egy testvérpárról szól, akik újra meg újra eljátsszák a Ceausescu-házaspár kivégzését, miközben szüleik házassága zátonyra fut.

Mindezeket megnézhetitek március 13-án pénteken az Ankertben. További részletek itt.

Az inkább színészként ismert Thomas McCarthy negyedik filmjében az idősödő Adam Sandler ­(a lassan 49 éves színész ebben a filmben különösen öregnek látszott) egy megkeseredett cipészt alakít, akinek nem igazán jön össze az élet, míg egy nap varázslatos tárgyra bukkan az apai ágon öröklődő cipőtűzőgépben. Ez a gép megadja neki a képességet, hogy bárkivé átváltozhasson, amíg annak a cipőjét viseli. Ugye érezzük a háttérben megbúvó poénokat? És valóban egyik-másik próbálkozásnál tényleg felnevetünk… először… utána már nem.

Az átváltozás szívmelengető lehetőségeket is tartogat magában, amit Max, a cipészünk gyönyörűen ki is használ anyja esetében, de ennyi, másokon nem segít. Sajnos a történet elég éles zuhanásba kezd, amikor kibontakozik a „gonosz emberek” szála. Ez szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy a film nem áll másból, mint faji, vallási és egyéb sztereotípiákból. Ráadásul semmit nem tudunk meg ezekről az emberekről, akikké Max változik. Mindegyiknek csak kihasználja a sztereotípiáját, nincs mélységük, nincs semmi személyes oldaluk. Igazából mindegyikük olyan, amilyennek Max a kinézetük alapján beskatulyázza őket, és bizony ezzel a film főmetaforája teljesen megdől, hiszen elvárnánk, hogy a cipőjavító mások cipőjében járásával azok életén javítson. Várjuk, hogy segítsen nekik, de ahogy nem tudunk meg róluk semmit, úgy Max sem javít az életükön. Ezek az új alakok csupán maszkokká válnak Maxen, nem teljes értékű emberekké, és ezt még tudom fokozni. A film nem csak sztereotip, de rasszista, szexista és homofób is – a poénok egy része is erre épül. Persze hogy a fekete veri a barátnőjét és bűnöz, persze hogy a szép lány buta és modell, naná hogy a gazdag szépfiú nem vállalja fel a másságát és inkább alibi barátnőnek tartja a modellt, és amit a transzi karakterrel művel a rendező arról inkább ne is beszéljünk.

Igazából a főkarakterek is csak lebegnek a semmiben. Nincs súlya a problémáiknak, nem is tudunk velük azonosulni, hiszen ők maguk sem tudnak. Maxet elhagyta az apja? Brühühü… Nem is érdekli ez igazán Maxet, mert ha az én apám tűnne el nyomtalanul, minden szó nélkül (!) tuti, hogy minimum a rendőrségen bejelenteném. Ami csavar lenne a történetben az igazából nem is csavar, mert a szemfüles néző tizenöt perc után rájön, és már csak azt várja, hogy Max mikor fogja megtudni. Nem tudja meg, úgy kell elmagyarázni neki… Csodálkozom is, hogy tudták erre a filmre rávenni Dustin Hoffmant és Steve Buscemit, bár ha ők nem lennének benne még nagyobb bukás lenne, így sem kicsi…

Ha jobban belegondolok a történet alapjával, vagyis a csodamasinával is komoly gondok vannak. Ugyanis nincs megmagyarázva, hogy kinek működik, bárki átváltozik-e, aki a cipőt viseli, vagy csak a cipész? Hogyan jöttek rá, hogy ezt csinálja, miért tartják meg a régi cipőket, hiszen Max bemutatta, hogy ha halottét viseli, akkor ő is halott (az egyébként vicces jelenet volt). Egyszerűen nem volt átgondolva a történet és kidolgozva sem. Igazából akárhogy csűröm-csavarom, kénytelenek vagyok kimondani, hogy a forgatókönyv úgy rossz, ahogy van, ilyet tényleg bárki tudott volna írni…

Pedig az első pár kép után azt hittem jó lesz. A sztori egy visszatekintéssel indul az 1900-as évek elejére: vizes macskakő, alsógépállás, sejtelmes, de gyönyörű megvilágítás… uramisten, ebből lehet valami! Hát nem. A háttértörténet bemutatása után átvágunk a modern világba és minden, ami szép volt a keretezésben, fényelésben, kameramozgásban, azt kidobjuk a kukába és behozzuk azt a jó öreg, unalmas stílust, amely a műfaj bugyutább alkotásainak főjellemzője. Nem is kell már odanézni a képernyőre, pontosan tudjuk hol lesz a kamera, mi lesz a keret. Csak egy kicsit kellett volna folytatni azt a misztikushatást keltő kamerahasználatot és a film rengeteg pluszt kaphatott volna, különleges lett volna. Így meg teljesen mindegy is, hogy ki volt az operatőr vagy a rendező, mert bárki tud sablonról dolgozni. Imádom a műfajfilmeket, de vagy a forgatókönyvben vagy a rendezésben vagy a képhasználatban lennie kéne már valami plusznak, ha nem is egyéninek. Hiszen más filmekben ez sikerül, ha máshol nem, legalább a színészi játékban.

Összességében A cipőbűvölő egy nagyon rosszul sikerült vígjáték, amelynek az alapgondolata jó lett volna egy jó forgatókönyvvel. Az Adam Sandler rajongóknak tuti tetszeni fog, de egyébként felejthető film lett, amit jobb lett volna nem megcsinálni. Sajnálom, mert Sandlernek nagyon kéne már valami, ami megdobja a karrierjét és nem pedig a földbe döngöli.

Kevés férfi rendező van, aki ugyanolyan jól ért a nők nyelvén, mint a férfiakén. Jean-Marc Vallée ezen szűk kategóriába esik, neki köszönhetjük, hogy a filmvászonra álmodta Cheryl Strayed történetét és megszületett a Vadon (Wild, 2014). Strayed önéletrajzi könyvében (Wild: From Lost to Found on the Pacific Crest Trail, 2012) örökítette meg fiatalkori énjének hullámvölgyeit, melyekből egy embert próbáló túra során tudott kimászni. Reese Witherspoon produkciós cégével, a Pacific Standarddel már a memoár megjelenése előtt érdeklődést mutatott a megkapó történet iránt, és megszerezte magának a megfilmesítés jogait, egyben a női főszerepet sem engedte ki a kezéből. Idén végre nálunk is a mozikba került az inspiráló, megható és spirituálisan elgondolkodtató élettapasztalat megörökítése.

Jean-Marc Vallée és a forgatókönyvíró, Nick Hornby alaposan megkeverik a szálakat a gyakori flashbackekkel, így a teljes történet Vallée szokásához híven csak később rajzolódik ki. A film Strayed, azaz Witherspoon szenvedésével nyit, immáron a testével és a természettel dacolva. A közbevágott képeknek köszönhetően azt hihetnénk, férje megcsalta és ezért vágott neki a nagyvilágnak. Hamarosan kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről, sőt: Strayed az, aki megcsalta férjét, emellett kokainfüggő is lett, miután anyja – hirtelen betegségéből kifolyóan – életét vesztette. A lány éveken keresztül nem tudta feldolgozni anyja halálát, majd egyre mélyebb bugyrokba sodorta magát, hogy nem tud olyan ember lenni, mint amilyennek szeretett anyja tartotta lányát. Strayed hirtelen felindulásból egész életét hátrahagyva elindult a Pacific Crest útvonalon, mely Kalifornia állam viszontagságos vidékein vezet át. A film a materiális világon való felülemelkedésen, a lelki felszabaduláson és megtisztuláson vezeti végig nézőit. Strayed a magányos túra során gondolataival maradt összezárva, olyan e világ felett álló felismerésekre jött rá a vadonban, mely minden túrázó útjának legnagyobb ajándéka.

Időről-időre felbukkannak a Vadonhoz hasonló tematikájú filmek, az egyénileg átélt kaland izgalmas lélektana kiapadhatatlan inspirációs forrásnak bizonyul. A Vadont számtalan ponton összevethetjük például a 2007-es Út a vadonba (Into The Wild) című filmmel. Utóbbi szintén könyvadaptáció, mely Christopher McCandless életét dolgozza fel, aki egy zord, alaszkai útvonalat választott gyalogtúrájához. Míg azonban Strayed hatalmas teherrel (mind szó szerinti, mind érzelmi csomaggal) indult útnak, addig McCandless mindezeket már levetkőzve, csupán pár nélkülözhetetlen dolgot vitt magával. Strayed a hosszabb egyedüllét öngyógyító hatását tapasztalja meg útja során, McCandlesst azonban a társadalomtól való teljes elfordulás jellemzi. Nem véletlen a számtalan adaptáció felbukkanása, ugyanis az amerikai szabadságeszménynek még ma is része a road trip. Bár nem minden amerikai vesz részt élete során hasonló kalandban, a lehetőség mindig fennáll, mint probléma megoldási lehetőség.

A Vadon a női szereplők megkapó és erőteljes játékával veszi le lábáról a nézőt. Reese Witherspoonról elsőre talán még mindig mindenki Dr. Szöszire asszociál, ő azonban szerencséjére mégsem a két bugyutácska film árnyékában tengeti napjait, hamar felfedezték tehetségét és sokkal komolyabb szerepeket is rábíztak. 2006-ban már Oscar-díjat is bezsebelt A nyughatatlan (Walk the Line, 2005) női főszerepéért és nem véletlenül jelölték idén is díjra a Vadon-beli játékáért. A pöttöm Witherspoon végtelenül hitelesen játssza el a testileg-lelkileg leterhelt és megpróbáltatott Cheryl szerepét, egyetlen kizökkentő „hibája” csupán a már-már zavarba ejtően sok nyögdécselése. (A díjat idén sajnos nem ő, hanem Julianne Moore vitte haza a Still Alice-beli szerepéért.) A Vadon másik kimagasló alakításáért felelő, csodálatos Laura Dern már a Kék Bársony (Blue Velvet, 1986) Sandyjeként belopta magát szívünkbe, és még majd három évtizeddel később sem veszített bájából. A Strayed anyját alakító Dern a film legszimpatikusabb karakterét, az életvidám és mindig boldogságot sugárzó Bobbit testesíti meg. Alakításáért Oscar-díjra is jelölték, melyet azonban Patricia Arquette vihetett haza a Sráckor-beli (Boyhood, 2014) szerepéért.

Bár az Oscar-díjátadón mégsem honorálták a színésznőket, mégis sokat elmond a filmről, hogy az esélyesek között voltak. Jean-Marc Vallée korábban a Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club, 2013) két férfi (fő)szereplőjét, Matthew McConaugheyt és Jared Letot is jelöléshez juttatta (Leto meg is nyerte a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjat). A rendező rendkívüli emberismerete elvitathatatlan, ami a karaktereknek szinte lelket ad. Korábbi filmjeiben is láthattuk (C.R.A.Z.Y., 2005; Mielőtt meghaltam), hogy hátrányos helyzetű karaktereket elképesztően ruház fel temérdek nüansznyi aprósággal, melyek látszólag gyengének mutatják hősünket, utóbb mégis kiderül, hogy rendkívül erős személyiségekről van szó. A Vadon szépsége abban rejlik, hogy nézőit érzelmi hullámvasútra ülteti fel, izgalmas és rémisztő élményekbe is nyerünk bepillantást, de végig tudjuk, mi vár az út végén. Akár Cheryl Strayed a Pacific Crestet, úgy járjuk végig mi is a film kalandos ösvényét.

Hétfő (03.02)

A 73 éves francia rendező, Paul Verhoeven – akinek megegyezik a neve a híres holland rendezőével – perli a Cannes-i filmfesztivált, amiért azok elutasították a Teenagers (2009) című filmjét „homofób indokokból”. Döntés az ügyben majd csak a hónap végén fog születni. (Forrás)

Kedd (03.03)

Hosszan tartó betegeskedés után 77 éves korában elhunyt Lynn Borden. Legismertebb alakítását az 1972-es Békák (Frogs, 1972) című alacsony költségvetésű horrorban nyújtotta. Bár tehetséges volt, sosem jutott nagyobb szerepekhez, de sok sorozatban kisebb szereplőként megjelent, például: Hazel (1961-1966), The Fantastic Journey (1977),  CSI NY: New York-i helyszínelők (CSI:NY, 2004-2013). (Forrás)

Szerda (03.04)

A Focus Features végre bemutatta Tarsem Singh új sci-fi-thrillerjének trailerjét. A film egy halálos beteg milliomosról (Ben Kingsley) szól, akinek a tudatát egy kísérleti kezelés után áthelyezik egy fiatal, egészséges férfi (Ryan Reynolds) testébe, de természetesen az örök életnek ára van. A Self/less tervezett amerikai bemutatója: 2015. július 31.

Csütörtök (03.05)

Megjelent John Erick Dowdle új filmjének a előzetese, melyben Owen Wilson visszatér az akció-thrillerek világába. A No Escape-ben Wilson egy amerikai üzletembert alakít, aki családjával pont akkor költözik Dél-Ázsiába, mikor ott politikai zavargások törnek ki. A film várható amerikai bemutatója: 2015. szeptember 2.

Péntek (03.06)

Amy Adams mellett Jeremy Renner fog játszani a Denis Villeneuve által rendezett Story of Your Life című sci-fiben. A film Ted Chiang novelláját adaptálja, melyben titokzatos űrhajók szállnak le a földre és a katonaság a tapasztalt nyelvtudóst játszó Adamst kéri fel, hogy a Renner által alakított fizika professzor segítségével fejtsék meg az idegenek szándékát. Tervezett bemutató: 2016. (Forrás)

Szombat (03.07)

A 35. Fantasporto nemzetközi filmfesztiválon a fődíjat Ujj Mészáros Károly Liza, a rókatündér (2015) című filmje nyerte. Mi több, a különleges alkotás a fődíj mellett a legjobb vizuális effektekért járó díjat is bezsebelte. A film jövő héten az oszakai filmfesztiválon fog részt venni, ahova mindössze csak 12 film kapott megívást. Ezt követően útja tovább folyatódik Dél-Amerikába, ahol a Pantalla Pinarma Nemzetközi Filmfesztiválra is meghívást kapott. (Forrás)

Vasárnap (03.08)

Az Amerikai mesterlövész (American Sniper) rekordot döntött: a 2014-ben bemutatott legmagasabb amerikai bevételű filmje lett, megelőzve ezzel Az éhezők viadala: A kiválasztott - 1. részét (The Hunger Games: Mockingjay - Part 1), valamint A galaxis őrzőit (Guardians of the Galaxy). (Forrás)