Folytatjuk a Titanic fesztiválos sorozatunkat (korábbi cikkek itt), ezúttal két filmmel. Ami a közös bennük, hogy mindkettő skandináv, versenyfilm és valamilyen érdekes mesélési technikával beszél komoly témákról.
Vakon (Blind, r.: Eskil Vogt, 2013)
Egy írónő megvakul szinte az egyik napról a másikra, majd visszavonul az otthona magányába, elzárkózva mindenkitől. Egyetlen kapcsolata a világgal a férje és a saját fantáziája, ugyanis napjait a laptopjába merülve tölti, amelyen rendszeresen történeteket sző. Az elképzelt jelenetei életre kelnek a filmben, ráadásul folyamatosan változnak is, ahogy az írónő visszatöröl vagy átír dolgokat. Az egyik pillanatban még egy kávézóban vagyunk, majd egy ellensnitt után már egy buszon ülnek szereplőink. De nem az írói fantázia az egyetlen, amivel eljátszadozik a film.
A főszereplőnek, Ingridnek hivatásából adódóan fantáziálnia kellett, de most hogy vak lett, már életvitelszerűen kell űznie a dolgot. Emlékeire és maradék érzékeire hagyatkozva kell elképzelnie a körülötte lévő világot. Hasonlóan, ahogy egy író felépít magában egy képzeletbeli valóságot, neki látás híján kell felépítenie a létező valóságot. Így a film három narratív szinten mozog: az írói fantáziáén, a vak percepcióén és a valódi létezőén. A különböző szintek között a rendező anélkül ugrál, hogy bármiféleképp jelezné nekünk, hogy éppen melyiken vagyunk, ezáltal elmosva teljesen a vonalat képzelt és valós közt.
A norvég film további erőssége, hogy olyan szituációkat is bemutat a vakléttel kapcsolatban, amelyek kimondottan komikusak, és ez az enyhe intellektuális humor lesz az, ami igazán emberközelivé hozza a drámát is. Aki el szeretné csípni, még április 9-én megteheti az Urániában.
8/10
Az osztálytalálkozó (Återträffen, r.: Anna Odell, 2013)
Anna Odellnek szörnyű volt az élete középiskolában: ha épp nem szóban bántalmazták akkor tudomást se vettek létezéséről. Azóta húsz év telt el, belőle művész lett, de a húszéves osztálytalálkozóra senki se hívta el. A negyvenéves nő ezért elképzelte, hogy mit mondott volna a néhai osztálytársainak, ha mégis meghívják. Ez a film első fele: egy film, ahol Anna Odell saját magát játssza, ahogy konfrontálódik régi sérelmezőivel egy osztálytalálkozón. Itt azonban nincs vége a történetnek. A második félben Anna végiglátogatja volt osztálytársait, hogy megmutassa nekik az elkészült filmet, és kikérje a véleményüket. Ők viszont nem tudják Anna igazi célját, az egész egy művészi projekt, amelynek a célja néhai osztálytársai reakcióinak rögzítése. Ez a bizonyos projekt pedig valójában maga Az osztálytalálkozó, amelyben nemcsak Anna Odell alakítja saját magát, de néhány volt osztálytársa is.
Ha elsőre bonyolultnak hangzik, az nem véletlen, ugyanis tényleg elég komplikált a képlet. A svéd rendezőnő ráadásul nem először csinál olyan művészi projektet, ahol a saját életét dramatizálja, fikcionálja és dokumentálja, 2009-ben például megrendezett öngyilkossági kísérletet követett el művészi célból. Az osztálytalálkozó is olyan fikciós mű, amely úgy táplálkozik a valóságból, hogy lehetetlen megmondani hol ér véget a valóság és hol kezdődik a képzelt. Anna Odell csak látszólag csinált kihelyezett, semleges nézőpontból kvázi dokumentarista önéletrajzi filmet, valójában azonban teljesen összemossa az objektív valóságot a szubjektumával. Úgy tekintünk kívülről a nőre, hogy közben végig az elméjén belül vagyunk.
Ennél a filmnél szintén el lehet mondani, hogy nem a narratív dimenziói teszik egyedül jóvá. Az iskolákban kialakuló hatalmi hierarchiák általi kiközösítés, valamint aktív vagy passzív bántalmazás olyan lelki sebeket okoz, amelyeket nem lehet húsz évvel később annyival eltusolni, hogy „gyerekek voltunk”. Anna Odell tökéletesen ragadja meg ezt a témát. Az osztálytalálkozó egyszerre elgondolkodtató, mert létező problémáról szól, és aggasztó, mert nem nyújt rá megoldást, csak azt mondja, beszélni kell róla. Április 11-én még megtekinthető a Puskinban.
9/10
Szamár