Még mindig zajlik a Titanic, mi pedig ismét két versenyfilmet veszünk górcső alá, amelyek bár a felszínen merőben különböznek, közelebbről vizsgálva talán mégis hordoznak közös vonásokat.
Apacsok (Les Apaches, r.: Thierry de Peretti, 2013)
Korzika a köztudatban leginkább, mint kedvelt turisztikai célpont van jelen. A gyönyörű szigetről annyit kell tudni, hogy bár nagy részben korzikaiak lakják, akiknek saját nyelvük van, egy rövid perióduson kívül (1755 és 1769 között) sosem volt önálló nemzet, a 18. század második fele óta pedig Franciaországhoz tartozik. A bevándorlók száma mindazonáltal nem csekély: ők nagyrészt franciák, de egy viszonylag nagyobb marokkói kisebbség is él Korzikán, valamint olaszok, portugálok és egyebek. Igazi olvasztótégely tehát a sziget, afféle mini-Amerika, és ennek velejárója az etnikai konfliktusok jelenléte is.
Az Apacsok mégsem erre az etnikai feszültségre van kiélezve: sokkal inkább a pénztelen szigetlakók és a burzsoá turisták konfliktusára. Arra az ellentétre, amely a többnyire Franciaországból érkező, a nyaralóikban pöffeszkedő, szigeten élősködő felső középosztály és a nyomorban élő helyiek között húzódik. Nem véletlenül hirdeti már a film trailere: „Korzika, ahogy még soha nem láttad”. Ebbe a mocsokba ereszkedünk le, egy csoport helyi fiatalt követve, szembesülve azzal, hogyan teszi a kapitalista kizsákmányolás őket barbárokká. A cím is egy ilyen elállatiasodott közösségre utal, az Apacsok ugyanis egy 20. század elején tevékenykedő rablóbanda volt Párizsban, amitől a burzsoá középosztály különösen tartott.
Thierry de Peretti filmjében azonban a fiatalok nem ehhez hasonló, megszervezett bűnözőkommuna tagjai. Minden cselekvésük spontán, meggondolatlan és véletlenszerű. Csak úgy belesodródnak az eseményekbe, ami végül fatális brutalitáshoz vezet. A francia rendező pedig remekül mutatja be ezt a céltalan sodródást: az egyedüli ambíciókkal rendelkező karakter, egy lány, a vendéglátáson keresztül látja az egyetlen kiutat a szegénységből, és mikor kérdőre vonja barátját, amiért az nem csinál semmit, azt a választ kapja a fiataltól, hogy inkább meghalna. Az Apacsok végig teljesen érzelemmentes és hideg marad, a történet lezárásaként pedig bár nem kapunk elvárt feloldást, az utolsó jelenet mégis feledhetetlen lesz. A film április 10-én még látható az Urániában.
8/10
A hosszú út hazafelé (Eve Dönüş: Sarıkamış 1915, r.: Alphan Eşeli, 2013)
Alphan Eşeli bemutatkozó filmje az I. világháború idején zajló sarıkamışi csata után veszi fel a fonalat, ahol is hét embert követünk, akik próbálnak hazajutni a csata után a zord török télben. A csatában mintegy 90 000 oszmán veszett oda, sokan viszont, bár az oroszoktól megmenekültek, a hideg, kietlen vidék áldozataivá váltak. Amikor hőseinknek nem a fagyos hóban kell menetelniük, akkor a háborúban felégetett faluk menedékében szállnak meg, ahol az összes elemózsiájuk egy zsák mag. A hosszú út hazafelé tulajdonképpen ugyanarról szól, mint az Apacsok: hogyan teszik a körülmények az embert barbárrá. Azonban a török film sokkal direktebb módon teszi mindezt, itt ugyanis szó szerint a túlélés a cél, nem opció többé a tengődés.
A filmben azt látjuk, ahogy a háborús környezetben felbomlanak a normál civilizáció szabályai és szép lassan a kollektív társadalomtudatot szétbombázza az egyéni túlélési ösztön. A történet bár eleinte komótosan lépked, akárcsak hőseink a térdig érő hóban, de amikor már-már elszenderülne a néző, hirtelen gyomron vág minket a film. Mindehhez Víg Mihály atmoszférikus zenéje – ami merőben eltér Tarr Bélával való munkáitól – remek kísérőt ad. A színészek hiteles alakításához pedig az is hozzájárult, hogy a filmet a valódi török télben forgatták, Kelet-Anatóliában. A hófödte táj egyszerre gyönyörű és halálos, akárcsak egy film noirból előlépett femme fatale.
A hosszú út hazafelé egyetlen hibája mindössze a szájbarágós epilógus, amely feleslegesen magyarázza az egyik negatívként pozícionálódó karakter motivációját, kvázi felmentve őt tettei alól. Valójában az ezt követő zárókép éppen elegendő lett volna magában is a hatásos lezáráshoz. A film a Puskinban még egyszer megtekinthető április 11-én.
8/10
Szamár
