Nem is lehetne aktuálisabb így, húsvét alkalmával kicsit közelebbről megismerni Christopher Spencer másfél hete mozikba került, Isten fia (Son of God) című alkotását, mely Jézus életét, tanításait és halálát dolgozza fel. Őszintén megvallva nagyon kíváncsi voltam, hogy tíz évvel Mel Gibson megannyi botrányt kiváltó A passiója (The Passion of the Christ) után hogyan mernek közelíteni az alkotók ehhez a témához. Sajnos nagyon óvatosan és finomkodva. Arról nem is beszélve, hogy a film képtelen volt elszakadni a History Channel által készített Biblia című tévésorozattól. Mind a 138 perc végig azt az érzést kelti, mintha valaki egy bibliai képeskönyvet lapozgatna a néző előtt, precízen megkomponált képekkel és a jól ismert történet szigorúan pontos megjelenítésével. A számos szemet gyönyörködtető képsort nézve sokan maguktól távolinak érezhették Krisztus szenvedéstörténetét, pedig egy ilyen produkció elkészítésénél valószínűleg épp az ellenkezője a cél. Talán éppen a precizitás és a pontosság az, ami elveszi a befogadótól azt a lehetőséget, hogy közel kerüljön és valami plusz érzéssel távozzon a moziból.
A film rövid áttekintéssel indul a teremtéstől kezdődően: Noé és Mózes történetén át minden fontos biblikus eseményt megismerhetünk eljutva Jézus születéséig. Majd ugrunk egyet az időben és már a felnőtt Jézussal találkozunk. Innentől kezdődik a tanítások és csodatételek bemutatása és a fontos szereplők felsorakoztatása. Nem is történik ennél több. Az embernek olyan érzése van, mintha listával a kezében ülne és kipipálgatná a hittanórán tanultakat. Szerettem volna bepillantást nyerni azokba a lelki folyamatokba, amelyek Jézusban vagy akár a tanítványaiban lejátszódtak, és kicsit többet megtudni minden szereplőről. Merthogy sem Krisztusról, sem másról nem tudunk meg többet azon kívül, amit már amúgy is tudunk az Evangéliumok alapján. Azok a csaták, amelyeket önmagukkal vívnak meg, sematikusan, elnagyoltan jelenek csak meg. Pont azok a szegmensek hiányoztak a filmből, amelyek felépítik ezt az ősi történetet, a lelki és érzelmi mélységek, valamint azoknak a tulajdonságoknak a vizsgálata, amelyek az embert emberré teszik.
Azt gondolom, ebből a szempontból készültek az elmúlt években ennél szemléletesebb művek. Gondoljunk csak az imént említett A passióra, amelyben rögtön a nyitó jelenet a megfeszítés előtti éjszakán, a Gecsemáné kertben játszódik, ahol Krisztus már tudja, mivel kell szembenéznie következő nap, és mint minden ember, ő is fél. Hosszasan látjuk gyötrődését, és hitelesen jelenik meg egy alapvető emberi érzés: a félelem. Hiszen Jézus hús-vér emberként jött el a Földre, igazi emberi érzésekkel, amelyek megmutatkoznak a maguk pillanatában. Nem volt ez másként Martin Scorsese – szintén nagy port kavaró – művében, a Krisztus utolsó megkísértésében (The Last Temptation of Christ) sem. Ez a film, a maga dekadens módján ugyan, de jól ábrázolta Jézus emberi érzéseit (elég ha csak Mária Magdolna iránt érzett vonzalmára gondolunk). Ha még messzebb akarunk menni a filmtörténetben, kiváló példát találunk Franco Zeffirelli A Názáreti Jézus (Jesus of Nazareth) című alkotásában is. Valós emberi dühvel szembesülünk, mikor Krisztus a farizeusok hamis tanításairól beszél. Ehhez hasonló példákat viszont az Isten fiában nem láthatunk. Jézus minden mondatából, mozdulatából mérhetetlen pátosz és szelídség árad, viszont alakjához ugyanúgy hozzá kell tartoznia az emberi mivoltát építő és igazoló tulajdonságoknak is. Ezek azok az érzelmi megnyilvánulások, amelyek Jézust tökéletlenné teszik ugyan, de paradox módon pont ezek teszik őt tökéletessé is. Az Isten fia alkotói ezt nem tartották annyira fontosnak, elvéve ezzel az azonosulás lehetőségét.
Ezzel együtt eltűnik a filmből az is, ami talán a tragikumát adta az eseményeknek. Krisztus emberként halt meg a kereszten, igazi emberi sebekkel, fájdalmakkal és szenvedéssel. De az érzelmek steril ábrázolásával eltűnik a szenvedéstörténet, és nem marad más, csak egy történet, egy mese. Mese a Messiásról, Isten fiáról.
5/10
honey.bunny
