A szerzői filmesek körében korántsem ritka, hogy az alkotó egy-egy közismert műfaj kereteihez nyúl, majd annak könnyen azonosítható sémáit kifordítva fogalmazza meg önmaga művészi látásmódját és stílusát. Tette ezt Antonioni, Fellini és Bergman is – de a tendencia napjainkban is folytatódni látszódik. Antonio Piazza és Fabio Grassadonia közös alkotása (a film rendezésében és a forgatókönyv megírásában is együtt dolgoztak), a Salvo – Magányos szerelmesek főként a gengszterfilm zsáneréhez nyúl, miképpen például Arthur Penn a Mickey, az ásszal, mely a szindikátusfilmek sajátos műfaji dekonstrukciója és az európai modernizmus stílusát idézi. És bár a Salvo… sikeresen menetelt több filmfesztiválon is – Cannes-ban két díjat is bezsebelt – a film némely pontján érzékelhető az alkotópáros elsőfilmes tapasztalatlansága (korábbi, szintén közösen rendezett alkotásuk, a 2009-es Rita c. rövidfilm) és afelé tartó buzgó törekvése, hogy most valami igazán művészit hozzanak létre. Ez utóbbi csak több-kevesebb sikerrel megy végbe.
Az alkotás főhőse a szűkszavú Salvo, aki egy olasz város főgengszterének testőre és bérgyilkosa. Egy nap a keresztapa autóját fegyveresek rohamozzák meg a nyílt utcán, Salvo nemcsak hogy meghiúsítja a támadást, de az egyik merénylőből sikerül kikényszerítenie a kitervelő nevét is. Elindul a forró nyomon, hogy a gangtörvények értelmében bosszút álljon azon, aki a bandavezér életére tört. Csakhogy mikor az ellenséges bűnöző lakására betör, nem őt találja otthon, hanem annak védtelen, vak húgát. A rideg, érzelemmentes férfiban ekkor elindul valami, és bár a felbérelt gyilkosságból már nincs visszaút, a maga sajátos módján szárnya alá veszi a lányt, és elrejti a keresztapa vérszomja elől.
A Salvo – Magányos szerelmesek a gengszterfilm műfaját számos elemében kifordítja, miközben másokat is beidéz: bár alapvetően szervezett bűnbandákról és karriergengszterekről beszélünk, az alkotás nem ad egyértelmű közegábrázolást, sőt – a gengszterekre oly’ jellemző nagyvárosi környezetet is megkérdőjelezi. Ez főképp akkor válik hangsúlyossá, mikor a gang a film végén rátalál a bujkáló Salvora – a helyszín ekkor egy elhagyott ipari telep. Az itt alkalmazott beállítások, színvilág és világítás pár percre az alapzsáner szöges ellentétét, a westernt idézi meg. A szerelmi szálban pedig a gengszterfilm alműfajaként számon tartott menekülő szerelmesek, illetve bizonyos elemeiben a melodráma elevenedik meg (például az önfeláldozás, a párt elválasztó erkölcsi gát és a vakság motívumában).
De a műfajkeverés és -dekonstrukció mellett számos egyéb pozitívum írható a Salvo… számlájára. Érdekes megoldás, hogy főhősünk arcát mindössze a 20. perc környékén láthatjuk teljes valójában – addig minden esetben a kamerának háttal áll, vagy csak az arca egy része látható. Leggyakrabban a szuperközeliben mutatott szeme (lásd a film plakátja) – mely így Salvo jelzőjévé válik. Ez a gengszter szükségszerű éleslátását jeleníti meg, melynek segítségével kerül ki szorult helyzeteiből; illetve azt, hogy a lány általa nyeri el gyógyulását. Az sem véletlen, hogy a film 20. percében éppen a lány tekintete által kap arcot, és hogy a 130. percben ő mondja ki először a férfi nevét. Salvo így az arctalan, névtelen bűnözőből hús-vér emberré válik – megmentésének eszköze Rita, a vak lány. Na, ki is ment meg kit?
Kár, hogy Salvo… emellett némi negatívumot is magáénak tudhat: érdekes módon a karakterrajz csupán addig a bizonyos pontig érdekes, amikor a főhős arcra lel, innentől kezdve a személyisége csupán halovány papírmasé figura a lány brillírozása mellett – Sara Serraiocco ugyanis kiváló alakítást nyújt. További nehézkes pont a film önkényes lassúsága, mely mintha arra engedne következtetni, hogy az alkotók az elnyújtott ritmussal akarták kényszeresen művészfilmmé tenni a Salvo…-t. Ez nem sikerül, mert a vontatottság ez esetben nem bővül többlettartalommal, mindössze egy erőltetett „Antonioni-akarok-lenni” attitűdöt sejtet. Kivétel talán a néhány bravúrosan megtervezett hosszú beállítás, mely a macska-egér játékot mutatja a házban, és melyben a lány mögött lépdelő, egyelőre arctalan Salvo hol a képkeret sarkában, hol pedig egy tükröződő felületen bukkan fel.
A Salvo – Magányos szerelmesek nem korszakalkotó művészfilm, noha bizonyos elemeiért vállveregetést érdemel. Nincs tehát új európai modernizmusunk és nincs új Antonionink sem. Egyelőre…
6/10
PanAma
Hazai bemutató dátuma: 2014. május 8.
A film egyik rendezője, Antonio Piazza is jelen lesz a május 8-i, Cirko-Gejzír moziban tartott premieren.
