Facebook-oldalunk

Kedvelj minket a Facebookon is! A cikkek mellett rövidebb híreinket és játékainkat is ott osztjuk meg, illetve filmes idézeteket, képeket is találhatsz!

Bloglovin'

Rovataink

">

Heti mozibemutatók

  • Mia Hansen-Love: Éden
  • John Edginton: Genesis: A siker útja
  • Simon Curtis: Hölgy aranyban
  • George Miller: Mad Max – A harag útja
  • Gillian Greene: Rekviem egy macskáért
  • Elizabeth Banks: Tökéletes hang 2.
  • Martin Provost: Violette

 

tovább »

Támogatónk

galaktika.jpg

Nem srác, csajkor! – Csajkor

2015. március 5. 13:38 Leilaaa

A Csajkor (Bande de filles, 2014) hősnője a maga kontrollált világában próbálja felfedezni személyiségét, miközben egyéni szabadságkeresése feszegeti a számára előírt jövőkép határait. Élete gátját a bátyja képezi, aki élete minden területére kihatással van: a család többi tagjával való kapcsolatára, a tanulmányaira, a barátaira és a szerelmére. Kérdés, hogy egyik önmegvalósításból a másikba csapongása, valamint alkalmankénti felületi boldogsága elmúlik-e, és megtalálja-e a számára ideális utat mind a kapcsolataihoz, mind önmagához. A Sráckorral (Boyhood, 2014) való hasonlóság a végkifejlet kiszámíthatatlanságában rejlik, ugyanis nem tudni, mi következik a főszereplők pillanatról pillanatra változó életében, míg eljutunk odáig, hogy felnőttnek nyilváníthatjuk őket.

6-vic_be_ube_u.jpg

A főszereplőt, Karidja Tourét mindössze első szerepében láthatjuk, ám Céline Sciamma rendezése immáron a harmadik munkája a rendezőnőnek, és meg is látszik rajta a tapasztalat, ami a történetet és a megvalósítást illeti. A felnőtté válás, a női sorsok reprezentációja többszörösen feldolgozott téma, így eleve nehéz újat mutatni, azonban más perspektívából kaphatunk némileg eltérő, újszerű rálátást. Kellően drámai a történet, kellően izolált a közeg, amelyet bemutat, a főszereplő kellően érdekes és hullámzó életvonalat jár be, azonban nincs meg benne az X faktor. Nem ad olyan dramaturgiai, lélektani vagy kivitelezésbeli többletet, amely markánsan megkülönböztetné a hasonló témákban készült filmektől. Beolvad a témakörébe, amelyben el is tűnik. Technikai oldalról megközelítve, nem igazán van olyan kép/képsor, amelyre emlékezni lehetne. A helyszínek önmagukban nagyon jó alapot nyújtanak, rendkívül jól lettek kiválasztva, a szereplők pedig elmozognak bennük, azonban egy külvárosi babaháznál nem nyújt többet a megjelenítésük.

4-rihanna.jpg

Csupán egy szekvencia van, amely mégis más, mint a többi, de méghozzá úgy, hogy az valóban érdekes és rendhagyó. Hívjuk ezt Rihanna-szekvenciának, mivel az énekesnő Diamonds című számát hallhatjuk teljes egészében, amelyre a négy barátnő playbackel és jól szórakozik egy estére kibérelt szállodai szobában. Önfeledt boldogság sugárzik mindannyiukról, ami azért elkeserítő és szívfacsaró, mert tudjuk milyen körülmények között élnek, és ez az egész estés szórakozás kínálkozik csak nekik. Súlyosbító tényező viszont, hogy ehhez a gyémánt ragyogta estéjükhöz mások kárán jutottak, amely ezáltal ambivalens érzéseket kelt a nézőben. Egyszerre lehet örülni, sajnálni és valamilyen szinten megvetni is az ő kis kompániájukat, amelynek Marieme is már a teljes jogú tagjává vált. Ez az epizód nemcsak azért válik ki a többi közül, mert egyfajta zenés betétként működik, hanem mert ehhez kapcsolódóan a megvalósítása is eltér a többitől. A kis szállodai szobát stilizált kék fény lepi be, a szekvencia szerkesztése pedig egy videokliphez hasonlít, ami által még inkább elrugaszkodik a lányok valós, lehangoló életétől, és egy olyan világba repíti őket, amelyben szabadon fejezhetik ki elfojtott boldogságukat. Ha a film többször élt volna ehhez hasonló kísérletező, kiugró epizódokkal, összességében talán el tudta volna érni, hogy nagyobb hatást gyakoroljon a befogadójára, és maradandóbb alkotássá váljon a fő témát illetően.

9-vic_sourire.jpg

A Csajkor nagy része egy Bajos csajok (Mean Girls, 2004) történet, csak ezek a lányok tényleg bajosak. Alapvetően fiúsan viselkednek, stílusuk kemény, ha csak furcsán néznek rájuk a „városiak”, előkerül a bicska. A tiszteletért és a népszerűségért komoly harcokat vívnak, csakúgy, mint egymásért. Bármilyen elítélendőek is a tetteik, egymás felé őszinteséggel állnak, és támaszt nyújtanak a másiknak. Marieme általában nem tudja, mit akar, de azt tudja, hogy mit nem. Olykor határozott, olykor pedig épp az ellentéte. Karidja Touré játéka jól próbálta hozni ezt a karaktert, de végeredményben inkább az ártatlan bárány ábrázat uralkodott el, az viszont kiválóan. Legtöbbször a kifejezéstelen arca azt sejteti, hogy sok benne az elfojtott érzelem, amelyet nem mutathat ki, de amikor igazán meg kellene nyilvánulnia a karakterének, a színészi játék továbbra is benntartja az érzelmeket.

Annak ellenére, hogy nem olyan nagy dobás, mint a Sráckor, a Csajkort azért igenis érdemes megnézni, mert témájában felkavaró. A rendező és egyben forgatókönyvíró, Céline Sciamma alkotása több jelentős jelölés mellett (Cannes, César, LUX) megnyerte az amerikai női filmkritikusok 2014-es legjobb moziban be nem mutatott filmjének díjat. Azóta már az Egyesült Államokban is bemutatták, március 5-től pedig már nálunk is nézhetitek!

A ruha teszi az embert? – Vasember 3.

2015. március 3. 12:22 ManaStrudel

A 2000-es évek egyik nagy sikersztorija a szuperhős- vagy képregényfilm. Az emberiséget megmentő bajnokok témája milliókat vonz a moziba, gyakran az év legnagyobb bevételeit hozó produkciókról van szó. Nem meglepő hát, hogy minden idők legsikeresebb filmjeinek listáját böngészve olyan címeket láthatunk az élmezőnyben, mint a Bosszúállók (The Avengers, 2012) vagy A sötét lovag – Felemelkedés (The Dark Knight Rises, 2012).

Akik ezt a toposzt az utóbbi pár évben igazán csúcsra járatták, az a Marvel filmstúdió. Szerializált képregény-adaptációik meghatározóvá váltak napjaink mozijában, de a franchise mindenhonnan ránk köszön az internetes és tévés popkulturális utalásoktól kezdve a Danone joghurtos dobozokon elhelyezett szuperhősök képeiig. 

iron-man-3-tony-stark-robert-downey-jr.jpg

Ezen karakterek közül talán a legnagyobb kedvenc Iron Man, a Vasember, polgári nevén Tony Stark. Két éve láthattuk a sorozat harmadik részét, melynek rendezését az előző kettőt jegyző Jon Favreau-tól Shane Black vette át, akit korábban olyan akciófilmek forgatókönyvírójaként ismerhettünk, mint a Halálos fegyver-széria (Lethal Weapon), az Az utolsó cserkész (The Last Boy Scout, 1991) vagy Az utolsó akcióhős (Last Action Hero, 1993). Nagy feladatot vállalt ezzel, rengeteg elvárásnak kellett megfelelnie amellett, hogy saját elképzeléseit, látásmódját is érvényesítse – ez sikerült is, meg nem is.

Black filmjében Tony Stark (Robert Downey Jr.) élete nem a lehető legjobb vágányon halad.  A Bosszúállók végén történt New York-i csata óta, ahol idegen világok katonái, rémségei és egy pökhendi félisten próbálták likvidálni, hősünk nem lel nyugalmat. Alvászavarai és pánikrohamai elől műhelyébe menekül, ahol újabb és újabb Vasember-páncélok készítésével tölti az időt. Ez a Pepper Pottsszal (Gwyneth Paltrow) való párkapcsolatára is negatív hatással van, amin az sem segít, hogy a nőnek új udvarlója akad a zseniális tudós, Killian Aldrich (Guy Pearce) személyében. Ha ezen magánéleti problémák esetleg nem lennének elég nyomasztóak, még egy új, szuperkatonákkal és globális terrorizmussal fenyegető ellenfél, a Mandarin (Sir Ben Kingsley) is felbukkan, hogy megkeserítse hősünk mindennapjait. Végül a nyomásnak köszönhetően Tony ismét felölti páncélját, hogy leszámoljon külső és belső démonaival.

Korábban azt írtam, hogy Shane Black nem tudta maradék nélkül érvényesíteni saját stílusát a filmben, és ez minden bizonnyal nem az ő hibája. A Marvel stúdió a Walt Disney egyik nagy, stabil bevételi forrását jelenti. A megadott formulákat követő filmekben a szigorú megszabások miatt a készítők individuuma ezért gyakran nem érezhető (a Thorról jószerével csak azért tudjuk megmondani, hogy Kenneth Branagh rendezte, mert a stáblistán fel van tüntetve a neve). Ez a tendencia talán változott némiképp a Bosszúállókkal, amivel a viszonylag szabad kezet kapott Joss Whedon a stúdió eddigi legnagyobb anyagi sikerét zsákolta be. Ennek szellemében készülhetett valamelyest a Vasember 3. is. Persze a történet nem túl bonyolult, és a korlátozások továbbra is megvannak, azonban felfedezhetünk a filmben néhány úgymond „szerzői” elemet is. A Blackre jellemző szellemes dialógusok mellett kapunk egy rövidebb buddy cop movie-részt is, az akciójelenetek mellett pedig hangsúlyos a karakterábrázolás.

Robert Downey Jr. a lehető legtöbbet hozza ki a szerepből, talán most sikerül neki a leginkább megteremtenie egy személyben a harsány, legyőzhetetlennek tűnő hőst és a hétköznapi, testileg-lelkileg törékeny embert is. Remekül dolgoznak együtt Blackkel  ez már a Durr, durr és csókban (Kiss Kiss Bang Bang, 2005) is kiderült , kidomborítva Vasember erősségeit és gyenge pontjait. A színészgárda többi tagja is viszonylag stabilan teljesít, talán Guy Pearce karaktere érződik egy kissé súlytalannak, amin a nem túl meggyőző alakítása sem segít sokat. Akit még megemlítenék, az Sir Ben Kingsley, akihez a történet egyetlen igazi csavarja kötődik – egy csavar, amely az eredeti képregény rajongóit nagyon megdöbbentheti (akár fel is háboríthatja), ám kétségkívül ötletes.

iron-man-3-new-character-5_2.jpg

A színészi alakítások további dicsérete nem igazán indokolt, a látványé mindenképpen. A CGI annyira élethű, amennyire az a mai technikai keretek között csak lehetséges, nehéz néha megmondani, hogy a Vasember-páncél éppen számítógépes illúzió vagy kosztüm. Talán nem is a speciális vizuális effekteket felvonultató szegmensekből van a legtöbb, de hogy azok kielégítik a velük szemben támasztott elvárásokat, az biztos. A vágás és a hangtechnikai munkálatok terén sem lehetnek panaszaink (ha az AC/DC hiányát nem számítjuk ide szőrös szívűen), a Marvelnek ilyen téren sosem kellett szégyenkeznie.

A különböző erényeit és hibáit figyelembe véve összességében kijelenthetjük, hogy a Vasember 3. nem vallott kudarcot. Némiképp nehezíti az önálló filmként való értékelését a franchise kiterjedése, szabályai és szerializáltsága, azonban ezen filmek célja elsősorban a könnyed szórakoztatás, ennek pedig teljességgel eleget tesz a mű. A humor, a hangulatos akciójelenetek, valamint Robert Downey Jr. és Shane Black összhangja a siker kulcsa, olyan alkotást hozva létre, mely kikapcsol, megnevettet, és választ ad a trilógia visszatérő dilemmájára is  vajon a ruha teszi-e az embert?

Éljenek a könyvtárosok! – A Titkok könyvtára-széria

2015. március 1. 12:14 RDorka

Az influenzából gyógyulgatva újranéztem az elmúlt évtized (szerintem) egyik legjobb tévéfilmsorozatát a Titkok Könyvtára-trilógiát. Ennek egyik oka az volt, hogy megjelent a filmek tévésorozat folytatása A titkok könyvtára (Librarians, 2014–) és mielőtt nekiláttam, gondoltam jó, ha felfrissítem az alaptörténetet. Nem bántam meg.

senza_nome2.jpg

Titkok könyvtára – A Szent Lándzsa küldetés (The Librarian: Quest for the Spear, 2004)

A trilógia első részében megismerkedünk Flynn Carsennel (Noah Wyle), akinek az élete nem szól másról, mint a tanulásról. Azonban a 30 feletti és már 22 diplomával rendelkező strébert egy nap kidobják az egyetemről. Csalódottan megy haza édesanyjához (Olympia Dukakis) – naná, hogy anyucinál lakik még mindig –, amikor felfedezi a könyvtár levelét, amelyben állásinterjúra hívják.

Amikor ténylegesen megkapja a munkát, csak akkor jön rá, hogy ez a könyvtárosi pozíció többről szól, mint a könyvek őrzése. Feladata, hogy a világ legnagyobb hatalommal bíró tárgyait megtalálja és elrejtse a kapzsi kezek elől. Rögtön az első estén főnökét, Judsont (Bob Newhart) megtámadják és a szent lándzsa egyik darabját ellopják. Így Flynnek útra kell kelnie az Amazon őserdeibe, hogy még a tolvajok előtt megtalálja a lándzsa következő darabját.

Az alaptörténet ugyan kicsit hasonlít az Indiana Jones-filmekéhez, de igazából nagyon sok mindenben eltér tőle, újat nyújt. Azonban ez a hasonlóság egyáltalán nem fontos, hiszen Flynn rendkívül vicces ügyetlen próbálkozásai és helytállása a valóéletben mindezt feledteti. A helyzetek, amelyekbe útja során kerül, nagyon kreatívak és a film befejezése is ötletes, remek.

A színészi játék is kiváló, látszik a színészeken, hogy jól érzik magukat a szerepükben. Szinte átérződik a filmen, hogy a forgatást is élvezték. Sajnos az effektek közül nem mindegyik működött tökéletesen, de mivel ez egy tévéfilm, nem panaszkodhatunk. Igazán érdemes megnézni, remek hétvégi kikapcsolódást nyújt!

librarian-return-king8.jpg

Titkok könyvtára 2. – A visszatérés Salamon kincséhez (The Librarian: Return to King Solomon's Mines, 2006)

A második rész egy évvel az első után veszi fel a fonalat és láthatjuk, amint Flynn Carsen már igazán kezd beilleszkedni új munkahelyén. Flynn mostanra már kicsit megedződött és úgy tűnik, ki tudja magát húzni a csávából, amibe természetesen még mindig saját magát keveri.

Miután megszerezte a kristály koponyát – igen már 2 évvel az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága (Indiana Jones and the Kingdom of the Crystal Skull, 2008) előtt megtalálja a koponyát, szóval ki merít ötleteket honnan? –, egy titokzatos csomagot kap a postán, amiről kiderül, hogy köze van Salamon bányájához. A legenda szerint a kincseit, valamint egy az emberiséget elpusztítani képes könyvet őrzött az uralkodó a tárnákban. Természetesen a csomagot el is lopják gyorsan, így hősünk ismét útnak indul. Nemsokára csatlakozik hozzá a Sába királynőt megszállottan kutató Emily Davenport (Gabrielle Anwar) és együtt próbálnak eljutni egy könyv segítségével a bányába, sarkukban a rosszfiúkkal.

Meg kell, hogy mondjam, ezt a részt is nagyon élveztem. Flynn itt egy fokkal magabiztosabb, de még mindig szerencsétlenkedik és a poénok is folyamatosan röpködnek. A történet maga is jól kialakított és hősünket is jobban megismerjük a film során. Ám sajnos nem tudjuk meg, hogy mi történik az előző filmben összeszedett szerelmi kapcsolattal.

A színészi játék ismét a toppon van: hiába csak egy tévéfilm, a színészek mégis beleadtak mindent. Azonban az alacsony költségvetés itt már nagyon meglátszik a filmvégi effektekben. Enyhén szólva nevetségesre sikerültek. Egyébként is a befejezéssel volt a legnagyobb probléma: nagy Indiana Jones-szerű finálét akartak és totális túlzásba estek. Sokkal jobb lett volna az egész, ha visszavesznek egy kicsit belőle.

A gyenge befejezés ellenére a film egy rendkívül szórakoztató popcornmozi. 

librarian-the-curse-of-the-judas-chalice-di.jpg

A titkok könyvtára 3. – A Júdás-kehely átka (The Librarian: The Curse of the Judas Chalice, 2008)

A trilógia záró részében Flynn Carsen ismét élet és halál küzdelmet vív a világ megmentése érdekében. Miután egy akción megszerzi a bölcsek kövét és az éppen aktuális barátnője elhagyja, teljesen kiborul azon, hogy a munka tönkreteszi az életét. Így Judson és Charlene (Jane Curtin) biztatására szabadságra megy, ám pár nap után rátör az unalom, viszont amikor álmában egy gyönyörű nő (Stana Katic) meglátogatja, elhatározza, hogy New Orleansba megy, és mit ad isten, az álomnőt ott találja egy bárban énekelni.

Nagyon gyorsan ismét összetűzésbe kerül a rosszfiúkkal, akik most Júdás kelyhét keresik, aki történetesen a legenda szerint az első vámpír volt… Mi van? Júdás vámpír? Miért? Talán ezt nevezhetnénk egy kicsit a ló túloldalára való átesésnek. Ám ettől eltekintve a film hozza a szokott szórakoztató történetvezetést. Nekem egy kicsit jobban is tetszett, mint a második. Rengeteg akció és csavar teszi mozgalmassá a játékidőt.

Nagyon pozitív azonban, hogy a vizuális effektek sokkal jobbak lettek, mint az előző filmben, nyilván még mindig nem mozis minőségűek, de egy alacsony költségvetésű tévéfilmhez nagyszerűek. A színészi játék ismét hozza a szokott formát, bár az eredeti nyelven nézőknek Stana Katic akcentusa lehet, hogy picit nehezen érthető lesz.

Összességében ez a záró rész is nagyon élvezhetőre sikerült, és ki ne szeretne egy jó kis vámpírsztorit? Sajnos pár érdekes kérdést a film vége nyitva hagy, de most hogy elindult a sorozat talán ezekre is választ kapunk.

the-librarians-keyart-16x9-1.jpg

A titkok könyvtára (The Librarians, 2014–)

A történet a hét éve elhagyott fonalat veszi fel a trilógia után. Flynn a munkától és a magánytól kissé őrülten gyűjtögeti a varázstárgyakat, mikor egy nap kiderül, hogy egy titkos testvériség a könyvtáros jelöltek életére tör. Így Flynn új őrangyalával (Rebecca Romijn) összegyűjti a maradék három jelöltet, ám közben támadás éri a könyvtárat és Judson és Charlene kénytelen azt eltüntetni. Ennek és a rosszfiúk machinációinak folytában a varázslat elszabadul a világban, és kis csapatunknak meg kell fékezni a mágiát, be kell gyűjtenie a megerősödött varázstárgyakat, illetve Flynnek meg kell találnia az elveszett könyvtárat.

Sajnos a Noah Wyle rajongók nagy csalódására a történet kettébomlik, míg Flynn a könyvtár után kutat, mi végig a jelöltekkel vagyunk, csak négy epizódben találkozunk kedvenc könyvtárosunkkal. Ám a humor faktor azokban a részekben mindenért kárpótol, és ez az egyik nagy erénye a sorozatnak, hogy – bár a színészgárda nagy része új, mégis – a már megszokott mértékben adagolja a humort.

Az epizódok mindig újdonsággal kecsegtetnek, hőseinek remek kalandokban van része és az effektek is javultak a trilógiához képest. Szépen folytatja az első három film által megteremtett világot, sokszor visszautal, mégis közérthető azoknak is, akik nem látták a tévéfilmeket. Azoknak, akik meg látták, hát ez maga a megvalósult álom: elvarr szálakat, újakat nyit meg, elmélyíti tudásunkat a már megismert szereplőkről. Ráadásul most februárral a nagy sikerre való tekintettel a TNT berendelte a második évadot, amiben reményeim szerint többször feltűnik Flynn.

Frankofón Filmnapok – Programajánló

2015. február 26. 23:57 RDorka

Idén ötödik alkalommal kerül megrendezésre a Frankofón Filmnapok február 27. és március 8. között az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A vetítések a budapesti bemutató után kilenc további városban, Miskolcon, Szegeden, Pécsett, Debrecenben, Tatabányán, Szombathelyen, Szolnokon, Jászberényben és Egerben folytatódnak. Idén 30 film – ebből 23 premier előtti vetítés – került a programba: a francia mozi legújabb és legjobb alkotásain kívül többek között algériai, belga, görög, kanadai, román és svájci filmek lesznek láthatók egy héten keresztül.

pic_20150210170159_j7hwtn55hus.jpg

Az idei év abból a szempontból is különleges, hogy a Frankofón Filmnapok egy egész szekciót szentel olyan alkotásoknak, ahol a fiatal generáció krízisei, az előttük álló kihívások, küzdelmek kerülnek középpontba.

A részletes programfüzet itt tekinthető meg.

Az facebook esemény pedig elérhető itt.

JEGYINFORMÁCIÓK

Teljes árú jegy: 1000 Ft
Diákoknak: 800 Ft

Bérletek:
5 jegy vásárlása esetén: 800 Ft/film, össz. 4000 Ft
10 jegy vásárlása esetén: 700 Ft/film, össz. 7000 Ft

Kellemes magyar vígjáték? Na, ne! – Liza, a rókatündér

2015. február 20. 22:25 SzamárCsacsi

A vígjáték műfaja bár a legnépszerűbb Magyarországon, mégis az élvezhető, minőségi magyar komédiák száma körülbelül annyi, ahány hazai rajongója van a finn western zenének. Félreértés ne essék: humoros filmek bőven akadnak, ám ezek leginkább a mid-cult vagy művészfilmes vonalat erősítik (ilyen tavalyról a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, az Utóélet vagy akár a Szabadesés). Ám ha zsánerről van szó, a hazai alkotóknak valamiért nem megy a vicceskedés, és ez nem a műfaji elemek rosszul való használatából ered, elég csak megnézni a Coming outot, amely kifejezetten ügyesen végigzongorázza a kötelező közönségfilmes összetevőket, de a poénok terén csúfosan lebőg. A tavalyi év legüdébb nevettető műfajfilmje a Fekete leves volt hála a remek improvizált dumáknak, viszont a verbális sziporkázás itt sem kárpótolt minket az alkotás egyéb hiányosságaiért.

2015 se indult a vígjáték évének (khm… Dumapárbaj), de volt még remény. Főleg, hogy csak másfél hónapot kellett várni a már trailerjével megváltást hirdető Liza, a rókatündérig. Az előzetes azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy teljesen őrült – márpedig legutóbb, amikor hasonlót láttunk (Isteni műszak), az eklektikus promó egy kiváló filmet takart. Akihez azonban nem jutott el a Liza trailerje, méltán hihette a cím alapján, hogy az valamiféle gyerekeknek szóló animációs mesét takar. A mese része egyébként abszolút igaz, de az egész családot azért ne vigyük el a vetítésre: Ujj Mészáros Károly első nagyjátékfilmje határozottan felnőtt közönséget céloz.

liza_still_4.jpg

Mert miről is van szó? Adott egy harminc éves nő, Liza (Balsai Mónika), akiért döglenek a pasik. Szó szerint, ugyanis bárki, aki szemet vet rá, fatális baleset áldozata lesz. Az egész pedig egy japán legendára vezethető vissza magányra kárhoztatott rókatündérekről. Persze legenda vagy sem, a rendőrségnek mihamar gyanúsak lesznek a nő körül feltornyosuló hullahegyek. Szegény Lizának ráadásul úgy látszik, egyetlen barátja egy japán popénekes szelleme (David Sakurai), akit csak ő lát. A történetben ne keressünk értelmet, nincs neki. A Liza, a rókatündér szándékosan abszurd, tele olyan parányi agymenéssel, mint a csülkös csokipuding, a kapros dinnyeleves, a mentás májpüré, vagy a már fentebb említett finn western zene. Mert a film nem a mi világunkban játszódik, hanem egy alternatív valóságban, Csudapesten. Ujj Mészáros Károly ráadásul az egyedi ötletbonbonokat különleges látványvilággal spékeli meg: az egész olyan, mintha Wes Anderson vizuális stílusa ötvöződne az Amélie csodálatos életével (Le fabuleux destin d'Amélie Poulain, 2001).

liza_still_3.jpg

Ám a felszín alatt, ha lebontjuk a filmről a sok mázat, azért mégis csak egy roppant tipikus romantikus komédiát kapunk, ahol a sok hókuszpókusz csak akadály főhősnőnk és az őt meghódítani próbáló férfi között. De nincs ezzel semmi baj: a Liza, a rókatündér nem törekszik világmegváltásra, mindössze egy nagyon szórakoztató, nagyon aranyos bemutatkozás egy elsőfilmes rendezőtől. Egy jól működő filmiparhoz pedig kellenek minőségi populáris filmek. Márpedig Ujj Mészáros Károly filmje minőségi, kezdve a zenétől, a látványon át, a CGI-ig. Ja, merthogy igen, végre van egy magyar film, ahol tök jó számítógépes trükkök és grafikák vannak (és pár közepes is, de ezeket el lehet neki nézni). A Liza, a rókatündér tehát nem okoz csalódást, akinek tetszett az előzetes, a film is fog valószínűleg. Kellemes, ötletes, üde. 

Király sorozatok! – Szerkesztőségi top 3

2015. február 5. 13:07 RDorka

Ki ne imádná a sorozatokat? Fáradtan meló után sokkal jobban csúszik az étel, ha épp kedvenc sorozatainkat nézzük közben. Általában megbízhatunk bennük, minden héten türelmesen várnak minket a tévében, és amikor a sokadik évad után szomorú búcsút veszünk tőlük, akkor is örök nyomot hagynak bennünk. Következő listánkon szerzőink örök kedvenceit láthatjátok.

z_nation_title.png

RDorka:

Vészhelyzet (E.R.): Tegye fel a kezét az, aki még egy részt sem látott belőle? Szerintem nincs olyan korombeli lány, aki kislányként ne álmodozott volna Carter vagy épp Kovac dokiról. Ha jött a Vészhelyzet, akkor az egész család egy emberként ült le a képernyő elé és együtt izgultuk végig a chicagói orvosok mindennapjait. Miközben szókincsünk az elengedhetetlen tachycardia és defibrillátor szavakkal bővült.

Dr. Csont (Bones): Igazi felüdülést hozott a Helyszínelők végeláthatatlan eposzaiba ez az új bűnügyi sorozat. Az itt megtalált hullák már jócskán oszlanak (ebéd mellé nem ajánlott!), de hőseinket ez sem rettenti meg. Az eleinte komikusan antiszociális és néha idegesítő főhősnő, rendkívül gyorsan a szívünkbe lopja magát és tűkön ülve izgulunk, hogy a sok hulla mellett Booth detektívre is maradjon ideje.

Z Nation: Ki ne imádná a zombis sorozatokat? A The Walking Dead sikerén felbuzdulva az Asylum megalkotta ezt a rendkívül friss poénokat nem mellőző apokaliptikus csodát. Ebben van minden, amit a TWD nem mer megjátszani, mindezt sírva röhögős fekete poénokkal teletűzdelve. Aki valami újdonságra vágyik a Grimesék családi melodrámája után, mindenképp próbálja ezt ki, a szórakoztatás garantált.

breakingbad.jpg

sunray:

Csajok (Girls): Kevés sorozat létezik, mely annyit merítene a valóságból, mint a Girls. A rendező-főszereplő Lena Dunham terápiás jelleggel saját életét is feldolgozza az alkotásban, így még életszagúbb szituációkban mutatva be az Y generáció boldogulását. Olyan univerzális problémákkal szembesülünk, melyekkel a világ minden táján találkoznak a mai huszonévesek. És persze ha csajok... akkor a cicaharc sem maradhat el.

Jóbarátok (Friends): Örök klasszikus, bármikor újranézős, az a sorozat, ami soha nem okozott csalódást. A karakterek rokonszenvesek és „többrétegűek”, a poénok ma is megállják a helyüket. A Jóbarátok még azon szitkomok egyike, ahol a karakterek ismerete elengedhetetlen, mivel rengeteg belsős poén hangzik el. Így nem csoda, hogy aki egyszer elkezdte nézni, már-már családtagként tekintett a szereplőkre. Én még mindig reménykedek a filmváltozatban…

Totál szívás (Breaking Bad): Csak e poszt írása közben szembesültem a magyar címmel (ki hívja így?)... nos, a sorozat színvonala jóval felülmúlja a fordításét. Tanár és volt tanítvány ámokfutásait követhetjük nyomon, hihetetlen magasságokba és mélységekbe száll a történet a metamfetamin által. Az utóbbi évek legeredetibb és legzseniálisabb alkotása, ráadásul még egy kicsit a kémiát is megszerettük általa.

620e0058e5a2df50eb1934d781ad0514.jpg

bM:

Róma (Rome): Ha nem is tökéletes az HBO 2005 és 2007 között két évadot megélt, az ókori Rómában játszódó sorozata, ez a klasszikus bizony olyan drámáknak ágyazott meg, mint a Tudorok, a Borgiák, a Vikingek, sőt maga a Trónok harca. Engem bizony Julius Caesar két hű katonájának története rántott be igazán a sorozatok világába, akik a leendő diktátor galliai hadjárataitól Antonius és Kleopátra haláláig végigbotladoztak a történelem nagy eseményein. (Kis mellékvágányként azért említtessék meg a Carnivàle is, az HBO másik nagyszerű sorozata, amely pedig sok szempontból a Rómának nyitott utat.)

Balfékek (Community): Idén lép hatodik évadjába a popkult utalásoktól hemzsegő és tömény metahumorral operáló kritikuskedvenc szitkom. A történet központjában egy főiskolai tanulócsoport áll, de mint az ilyen sorozatoknál lenni szokott, a történet csak másodlagos a humor mellett. Persze az önreflexív, az egész iparágat kifigurázó metahumor nem való mindenkinek, így a Community elég hányattatott sorsot tudhat magáénak, s a következő évad már nem is tévében, hanem a Yahoo!-n érkezik websorozatként. Alapvetően nem vagyok szitkomrajongó, gyakorlatilag a Community mellett a Happy Endingsnek sikerült csak az a bravúr, hogy helyet nyerjen az örök kedvenceim közt.

Hosszú motorozás/Motoros kalandok (Long Way Round): Két jó barát, mindketten színészek, Ewan McGregor és Charley Boorman közel tizenegy éve úgy döntöttek, körbemotorozzák a Földet Londontól New Yorkig, és ha már egyszer az egyikük úgyis világsztár a Star Warsnak köszönhetően, visznek magukkal pár operatőrt és producert, és az egészből tévésorozatot is csinálnak. Milyen jól tették: a sorozatnak nincs nagy tanulsága vagy kiemelkedő művészi jelentősége, még csak tanítani sem akar; semmi másról nincs szó, mint két barát (többnyire) jókedvű útifilmjéről. Az utat annyira élvezte a két színész és a közönség is, hogy a sorozatot egy újabb motorozás követte pár évvel később Skóciától Fokvárosig, amely a Long Way Down címet kapta.

game-of-thrones.jpg

Wancass: 

Ki vagy, doki? (Doctor Who): Az angol sorozatok zászlóshajója, az eredeti Ki vagy, doki? 26 évig futott a BBC-n és 695 részt élt meg, tehát minden idők egyik legsikeresebb sorozatának mondható. Ez a megkopott látvány miatt persze már csak erős nosztalgiával élvezhető, de a 2005-ös reboot szerintem évek óta a legjobb sci-fi széria a képernyőkön. Az időutazó humanoid alien (Időúr) kalandjai rengeteg elgondolkodtató történettel, akcióval, agyzsibbasztó átívelő szálakkal, és néha csipetnyi horrorral kényezteti az igazi sci-fik szerelmeseit. A szereplők végig zseniálisak, de a történet akkor indult be igazán, amikor a Sherlockot is író Steven Moffat átvette a sorozat irányítását.

Trónok harca (Game of Thrones): Kicsit közhelynek hangzik, de a Trónok harca tényleg az egyik legjobb dolog, ami mostanában a tévében megy. (Fantasy fanoknak mindenképpen.) George R. R. Martin végtelen története számomra sorozat formájában sokszor még jobban élvezhető, mint könyvben, mert itt a felesleget szépen lenyesték róla az alkotók (persze Martinnal együttműködve), és így nem kell több száz oldat felesleges mellékszereplőkre fecsérelni, marad a tömény hatalmi drámázás és epikus csaták, a sárkányokkal és jégzombikkal megfűszerezett középkori világban, Westeroson.

Páran párban (Coupling): A Coupling a Jóbarátokhoz nagyon hasonló felállással dolgozó szitkom (három férfi, három nő, barátok, és sokat kavarnak egymással). Amivel ez mégis több, az a forgatókönyv, melyet a Doctor Who-nál említett Moffat jegyez. A sorozat bővelkedik több szemszögből bemutatott szituációkkal, elmebeteg elméletekkel, és abszurdnál abszurdabb poénokkal, melyek azért nem vesztettek a színvonalukból, mert a harmadik évad végéig összesen 22 epizód készült. Ez kb. annyi, mint egy átlagos amerikai szitkomból egy évad, és emiatt nincsenek töltelékrészek és üresjáratok, csak tömény humor. 

0000.jpeg

Leilaaa:

A szökés (Prison Break): Michael Scofield 2005-ben új példaképpé vált, olyasmivé, mint egykoron MacGyver (1985). Lenyűgöző találékonyság, „ki gondolta volna?” típusú ötletek és persze, ami nagyon fontos, hogy az erkölcs is a helyén van. A sorozatok lényege, hogy addig húzzák, ameddig még van benne potenciál. A szökés első évada után erőltetettnek hatott a folytatás gondolata (hiszen már kiszabadultak a börtönből, mi lesz most?), de a sorozat írója, Paul Scheurig úgy tudott még három évadot ráhúzni, hogy csak nagyon kicsit csorbult az élvezeti érték, a motiváció végig a szemünk előtt volt, és a kalandok továbbra is arra kényszerítettek, hogy izgulva üljek fel az ágyból. Én bármikor újranézném (és tervezem is).

A mentalista (The Mentalist): Hiába láttam Simon Bakert más szerepekben, egyszerűen az ő esete, amikor a karakter tökéletesen megtalálja a színészt, szóval nekem mindig ő lesz Patrick Jane. Bravúros, agymozgatós nyomozás vígjáték köntösben, két szóval: szuper kombináció. De a legszebb az egészben, hogy a főhős motivációja szépen húzódik végig az évadokon, ha szükséges előbukkan, ha pedig éppen az kell, a Red Johnnal való macska-egér játék háttérbe szorul, tehát a harmónia mindvégig meg van. Tipikus rákattanós sorozat a legjavából!

Rex felügyelő (Kommissar Rex): 1994-ben valószínűleg minden második németjuhász-kölyköt Rexnek neveztek el a gazdái, és nem véletlenül. Tobias Moretti is roppant szerethetővé vált a maga szériáiban, de Rex volt az igazi sztár, akit két kutyus is alakíthatott. Nem kimondottan családi sorozat, mégis több generáció kedvence volt, még ha nem is nézték végig mind a 16 évadot. Krimi, akció, vígjáték, és mindezt egy hős kutyának köszönhetjük. A főcímzenére emlékeztek még?

f7433f5e99d85f73a9abed1eebda4424.jpg

Szamár:

Oz: Ha börtönsorozat, akkor Oz. Ha társadalomkritika, akkor Oz. Ha úgy akarunk szórakozni, hogy közben az agyunkat is használjuk, akkor Oz. Az 1997-ben indult széria volt a minőségi sorozatgyártás elindítója, az amely rögtön a képzeletbeli tévés trónra emelte az HBO-t, ahonnan a mai napig nem sikerült senkinek letaszítania a csatornát. A legdurvább a sorozatban, hogy semmit nem öregedett: közel húsz év után is ugyanolyan releváns, szóval pótolni ér és ajánlott.

Törtetők (Entourage): Insider sorozat Hollywoodról öt fiktív karakter szemén keresztül. Amellett, hogy baromi szórakoztató, erőssége, hogy tele van sztárokkal, akik magukat alakítják. Egyébként pont aktuális, mert idén jön belőle mozifilm, úgyhogy érdemes ledarálni a nyolc évadot. Elszántaknak akár egy hosszú hétvége alatt sikerülhet (kevés vécészünettel), mivel csak félórás epizódok vannak.

Félig üres (Curb Your Enthusiasm): Gyerekkoromban a Kenan & Kel volt a legfrusztrálóbb sorozat, hogy ez a két szerencsétlen mindig egyre nagyobb problémát okozott saját magának. A Félig üres pont ilyen: főszereplője az idősödő író, Larry David, aki magát alakítja fiktív szituációkban, ahogy az antiszociális személyisége folyamatosan fokozódó konfliktushelyzetekbe keveri. Akárcsak a Törtetőkben, itt is vannak magukat alakító sztárvendégszereplők, bár ez inkább a tévés, mintsem a mozis világban játszódik (Larry David a Seinfeld írója volt).

Nektek mik a kedvenceitek?

Vér, poén, szórakozás – Testvérbosszú

2015. február 2. 17:52 RDorka

Melyik az a remek vérengzős film, amit 32 nap alatt forgattak le, kb. 246-szor hangzik el benne a „fuck” valamilyen változatban és amiben Willem Dafoe melegebb az afrikai napsütésnél? Természetesen a Troy Duffy által rendezett Testvérbosszú (Boondock Saints, 1999), aki a tíz évvel későbbi Testvérbosszú 2. (Boondock Saints II: All Saints Day, 2009) által okozott csalódás után nem is csinált több filmet. De egy sima hétköznapi figurától ez is nagy teljesítmény. (Az amúgy akkoriban egy bárban dolgozó Duffy a film forgatókönyvét egy általa látott esettől inspirálva írta meg.)

10.jpg

A film története nagyon egyszerű: egy vallásos testvérpár úgy dönt, igazságot szolgáltatnak a szomszédságban és megtizedelik a környékbeli maffiákat. Természetesen ezt a rendőrség próbálgatja megfékezni, vagy mégsem? Na, és persze a bűnözők sem nagyon örülnek. Ez így még unalmas is lehetne, de a tarantinós szerkesztésmód, a briliáns akciószekvenciák, és a teljesen véletlenszerű karakterek eladják a filmet. A színészi játék remek: Willem Dafoe egyszerűen ellopja a képernyőt és sírva-röhögésre készteti a nézőt, Norman Reedus és Sean Patrick Flanery pedig kiválóan dolgoznak együtt a testvérpár szerepében. Valóban egy kitűnő akció-vígjáték ez, még engem is megvett, pedig nem szeretem a lövöldözős filmeket.

A pozitívumok közül még érdemes kiemelni a remek soundtracket, amely igazán különleges atmoszférát kölcsönöz a filmnek. Persze, mint minden film, ez sem teljesen tökéletes. Bár erős és energikus, de néhol veszít az intenzitásából, amely részek kivágásával egy nagyon ütős ritmust kaphatott volna. Sajnos a film vége sem volt teljesen meggyőző, kicsit olyan mintha az alkotók nem tudták volna, hogy hogyan zárják le azt. Bár szerintem ez is egy érdekes megoldás lett.

the_boondock_saints-willem_dafoe.jpg

Azonban mindezekkel együtt egy remek filmmel állunk szembe, amely felvillanyozhatja akármelyik unalmas délutánunkat. Érdemes megnézni. Ja, és mondtam, hogy a Walking Dead-es Daryl Dixon (Norman Reedus) is játszik benne?! Mondtam, de nem baj, mondom még egyszer.

Oscar 2015: Megfejteni a receptet – Kódjátszma

2015. január 29. 15:15 SzamárCsacsi

Morten Tyldum a Fejvadászok (Hodejegerne, 2011) című őrült thrillerrel robbant be a köztudatba, de olyannyira, hogy következő filmjét már angol nyelven forgathatta neves színészekkel. Ám míg előző alkotása egy undorító jelenetekben hiányt nem szenvedő, elvetemülten beteg macska-egér hajsza lett, ezúttal egy letisztult, finom életrajzi drámával állt elő, olyannal, amilyet nagyon szeretnek az amerikai díjkiosztókon. Nem véletlen, hogy a Kódjátszma (The Imitation Game, 2014) öt Golden Globe-jelölés után (amelyekből sajnos egyet se sikerült díjra váltania), nyolc Oscar-nominációt zsebelt be.

ig_05692_copy.jpg

A film Alan Turing (Benedict Cumberbatch) angol matematikus életét dolgozza fel, aki döntő szerepet játszott a második világháborúban azáltal, hogy csapatával kifejlesztettek egy gépet (a mai számítógépek elődjét), amely sikeresen feltörte a németek kódolt üzeneteit. Persze, a kódfejtő herkentyű feltalálásának izgalmassá dramatizált sztorija mellett, ahogy az egy életrajzi filmnél szokás, az emberi dimenzió is vaskos szeletét teszi ki a történetnek. Itt most nem egy halálos betegséggel kell megküzdeni főhősünknek, mint Stephen Hawkingnak A mindenség elméletében (The Theory of Everything, 2014), hanem a társadalom megítélésével. Turing ugyanis homoszexuális, amely ebben a korban nemcsak elitélendő volt, de büntetendő is.

Ám elég az ismertetésből, jöjjön az ítélet, méghozzá egyenesen két kritikusunk tolmácsolásában.

Szamár:

Ami nálam abszolút megnyerő volt és az LGBT-közösségek is díjazták, hogy a film kritikusan szól hozzá a múlthoz, rávilágítva nemcsak a társadalomban gyökerező homofóbiára, de a szexizmusra is (nő nem lehet matematikus, neki a titkárságon a helye vagy a konyhában, a gondolkodás ugyanis a férfiak privilégiuma). Az előbbi szempontjából fontosak a queerfilmek, viszont csak igazi közönségsikerekkel lehet elérni tömegeket és csökkenteni az emberekben a gyűlölködést, a Kódjátszma pedig pont ezt segíti elő. Emellett viszont egyáltalán nem didaktikus a film, nem próbál semmilyen nézetet lenyomni a torkunkon, Turingot nem a homoszexualitása által definiálja, hanem zsenialitása és embersége által. Hogy mindez ráadásul egy izgalmas zsánerbe van csomagolva, csak bónusz.

ig_04297r_copy.jpg

Emellett fontos, hogy a film nem áll meg a kód feltörésénél. A megszerzett információval ugyanis kezdeni kell valamit, de úgy, hogy a németek ne tudják meg, hogy a rejtjeles üzeneteik többé nem titkosak. A Kódjátszma ezért nem csupán egy hiánypótló mozgóképi megemlékezés egy nagyszerű ember életéről, hanem a háború morális kérdéseit feszegető dráma is. Az egész pedig zseniális filmzenével van megtámogatva Alexandre Desplat jóvoltából, akit idén két különböző munkájáért jelölték Oscarra (a másik A Grand Budapest Hotel). Már igazán megérdemelne ő is egy díjat. De majd egy hónap múlva meglátjuk, mennyire sikerült a Kódjátszma alkotóinak megfejtenie az Oscar-recept rejtvényszerű kódját.

RDorka:

Szívszorító film. A Kódjátszma nem egy győzedelmes háborús történet, az csak a köntös. Ez egy emberi élet tragédiája és ezzel együtt a civilizációnk tragédiája is. Mit ér a győzelem, ha azt, aki kivívta nem becsüljük meg, eltapossuk? És miért kellett 50 évnek eltelnie, mielőtt Turing végre hivatalosan is amnesztiában részesült „bűneiért”? Nem csak egy súlyos hiányt pótol a film, de értelmezhető egyfajta bocsánatkérésnek is a világ nevében. A nagyszerű színészi játékokban végig érezhető a frusztrált feszültség: maguk a színészek sem tudják ép ésszel felfogni, hogy ilyen sorsa juthatott az, aki milliók életét mentette meg a háborúban.

ig_02116r_copy.jpg

A Kódjátszma mélyen elgondolkodtató alkotás. A katartikus hatást persze segíti az Andrew Hodges regényéből adaptált remek forgatókönyv, amely a matematikus életének három szálát – gyerekkor, a háború és a rendőrségi nyomozás – fűzi szorosan egybe, tökéletes egyensúlyt teremtve a történetben. Kiváltképp meglepő ez egy elsőfilmes forgatókönyvírótól (Graham Moore korábban csak rövidfilmeket jegyzett), akire úgy érzem érdemes lesz a jövőben odafigyelni. Többek között ez is egy nyomós indok, amiért mindenkinek érdemes megnéznie a filmet. Továbbá az is, hogy egy nagyon komoly Oscar-esélyessel állunk szemben.

Oscar 2015: Mikor a szerelem már nem elég – Holtodiglan

2015. január 27. 15:15 sunray

A Holtodiglan (Gone Girl, 2014) megjelenését hatalmas várakozás előzte meg Amerikában, nemhiába: az amerikai thriller alapjául szolgáló könyv (Gillian Flynn: Holtodiglan, 2012) olyannyira sikeres lett, hogy nyolc héten keresztül vezette a The New York Times keménykötésű fikciós bestsellereinek listáját. Az Egyesült Államokban szinte csak jó kritikákat kapott az irodalmi alkotás, köszönhetően a folyamatosan fenntartott suspense-nek, a kétségek között tartó elbeszélésmódnak, és a zseniális csavaroknak. Az eredeti mű a 2012-es évben a legkeresettebb irodalmi szenzációnak bizonyult (leszámítva A szürke ötven árnyalata-köteteket). A filmet nálunk is a nemzetközi premierekkel egy időben mutatták be, és sokáig vezette a hazai nézettségi listákat. 

lowresholtodiglan_jelenetfoto_2_.jpg

Nick (Ben Affleck) és Amy Dunne (Rosamund Pike) ötödik házassági évfordulójukra készülnek. Kívülről kapcsolatuk tökéletesnek tűnik, mindenük megvan ahhoz, hogy boldogok legyenek. A nagy napon Nick hazaérve lakásukba több helyen is dulakodás jeleit fedezi fel, Amy-t pedig nem találja sehol. Az eltűnés híre hamarosan a sajtóban is megjelenik, mivel a feleség az anyja könyvei révén „Csodálatos Amy”-ként ismert. Az Amy-ről mintázott karakter valójában a nő túlidealizált mása, mindenben jobb és sikeresebb, mint az igazi énje. Mivel ezt senki nem tudja, és csak a tökéletes Amy-t ismeri, rendkívül megrázza és foglalkoztatja az embereket az eltűnése. Azonnal a férjet gyanúsítják, és országos felháborodás követi annak a képnek a megjelenését, melyen egy sajtótájékoztatón kapják lencsevégre az eltűnt felesége képe mellett mosolyogva pózoló férfit. Az idő előrehaladtával Nick kénytelen egyre többet felfedni házasságuk romlottságáról, és közben próbálja bebizonyítani, hogy nem ölte meg feleségét. Ugyanakkor újabb és újabb bizonyítékok kerülnek elő, melyek a férj ellen szólnak, így versenyt futva az idővel Nicknek külön utakon járva kell kiderítenie, mi is történt valójában.

lowresholtodiglan_jelenetfoto.jpg

A történet működéséhez elengedhetetlen volt a megfelelő színészek megtalálása a szerepekre. David Fincher, a Holtodiglan rendezője saját elmondása szerint az alapján választja ki színészeit, hogy azok megállnák-e helyüket a film szempontjából fontos pillanatokban.  Ben Affleck kiválasztásában a Google volt segítségére: Affleck azután kapta meg a férfi főszerepet, hogy Fincher előzőleg több tucat képen megvizsgálta mosolyát. Észrevette, hogy a színész nyilvános megjelenéseinél mindig ugyanazt a mosolyt veszi fel. Ebben az arckifejezésben meglátta annak a lehetőségét, hogy a kulcsfontosságú jelenetben megjelenítse mindazt, ami a könyvben is kétségek között tartja az olvasót: amikor eltűnt felesége képe mellett fotózkodik, nem lehet tudni, hogy azért mosolyodik-e el, mert a kamerák miatt próbálja magára erőltetni a jókedvet, vagy éppen azért, mert egy szégyentelen gyilkos.

A női főszerepet játszó Rosamund Pike lett a Holtodiglan új felfedezettje, habár a színésznő már korábban is rengeteg filmben szerepelt (Büszkeség és balítélet, Egy lányról, A titánok haragja, Világvége). Eddigi karrierje során szinte mindig idősebb szerepekben tűnt fel, köszönhetően az első nagyjátékfilmjének, a Halj meg máskor (Die Another Day, 2002) című James Bond epizódnak, mely állítása szerint hosszú távon elvágta lehetőségeit más szerepek felé. Bár Amy Dunne karakterének eljátszására rengeteg ismert színésznő is pályázott (többek között Charlize Theron, Reese Witherspoon és Natalie Portman), a rendező mégis az „ismert ismeretlen” színésznőt választotta, akit ezen pozíciója miatt is rendkívül különlegesnek és egyedinek talált.  Fincher képes felismerni a jelöltjeiben rejlő lehetőségeket, olyan tulajdonságokat, melyeket legszívesebben eltitkolnának. Pike-ban is felfedezte a „sötét” énjét, akit a kamerák előtt kellett kicsalogatnia a színésznőnek önmagából, és ezzel a rendkívül nehéz szerep eljátszásával meghozta gyümölcsét a kitárulkozás: ő lett az új „it girl” és már főszerepre szóló ajánlatokkal is megkeresik, amellett, hogy Oscarra is jelölték.

lowresholtodiglan_jelenetfoto_4_.jpg

A film mellbevágó őszinteséggel mutatja be a média egyik nagy fegyverét: a mindenhatóként való fellépést. Az utóbbi években Magyarországon is egyre jellemzőbb a bulvárlapok kegyetlen, mindent megengedő szenzációhajhászata. Azonban míg nálunk még mindig inkább kicsiben megy a játék, és a „sztárok” sokszor saját maguk által megrendezett történésekkel kerülnek be a lapokba, majd a televíziós műsorokba, addig az USA-ban már külön szakmák specializálódnak a hírek kreálására és tolmácsolására. Leginkább a celebek példáján tudjuk nyomon követni, hogy már egy-egy érdekesen elkapott fényképből is milyen hatalmas szenzációval bíró hírt lehet kovácsolni, mely akár igaz, akár nem, rengeteg pénzt hoz a konyhára. A Holtodiglanban a televíziós műsorok hatalmas felelősségét tapasztalhatjuk meg, ahol akár műsorról-műsorra más véleményt alkothatnak az alanyról. Valaki lehet egyszer áldozat, máskor pedig maga a bűnös, a lényeg, hogy minél többen „fogyasszák” a műsort, és így a közvélemény a médiában elhangzott állításokhoz idomul. Az igazság nem érdekes a műsor szempontjából, és ezzel életeket tehetnek tönkre, mely még érzékenyebb téma, ha azt nézzük, hogy egyre több hétköznapi ember kerül be (legfőképpen tragédiáival) a sajtóba.

David Fincher és Gillian Flynn (ő írta át könyvét a film forgatókönyvévé is) kétségtelenül egymásra találtak, és egy rendkívül erős hatással és mondanivalóval rendelkező történetet hoztak létre. Mindketten otthon vannak az őrült karakterek felépítésében, és talán ennek köszönhető, hogy a film ijesztően hitelesen ábrázolja az elvetemültséget is.  Az extrém és a „normális” figurák is gondosan felépítettek, nincs olyan ember, aki ne azonosulna legalább egy-két pillanatban a karakterekkel, éppen emiatt a film üzenete is hamarabb eljut a nézőkhöz. A lebilincselő történet minden felnőtt mozirajongónak ajánlott, pároknak pedig kötelező!

Laza horror vasárnap estére – Insidious

2015. január 25. 14:24 RDorka

2015 júniusában fog világszerte a mozikba kerülni az Insidious (2010) harmadik része (nálunk egyelőre még nincs hír a bemutatásról, de nem valószínű, hogy idehaza a nagy vásznon láthatjuk), de ezt James Wan (Démonok között) helyett Leigh Whannell fogja rendezni, aki éppenséggel most először dobja félre az írást és a színészetet a rendezés kedvéért. Azonban ne szaladjunk ennyire előre, hanem inkább vizsgáljuk meg, mi alapozta meg ezeket a folytatásokat.

insidious_620_112012.jpg

Az Insidious főszerepeiben Patrick Wilson és Rose Byrne egy fiatal házaspárt alakít, akik új házba költöznek három gyermekükkel. Nem kell sok időnek eltelnie, hogy a feleség furcsa zajokat kezd hallani a házban, amelyek felidézhetik a nézőben a Parajelenségek (Paranormal Activity, 2007) stílusát. De itt még nem ér véget a történet, ugyanis az egyik gyermek hirtelen rejtélyes kómába esik és a jelenségek csak fokozódnak. Ez így leírva nem tűnik úgy, de igazából egy elég erős kezdéssel állunk szemben. Ezen kívül találkozunk egy remek – a horror kliséket meglepő – fordulattal is. (Naná, hogy nem mondom meg, hogy mi az :))

1insidious05.jpg

A továbbiakban, amikor a család minden reményt feladva spirituális segítségért fordul, a film elhagyja a remek jumpscare tematikával együtt a Parajelenségeket és átvált a Poltergeist – Kopogó Szellem (Poltergeist, 1982) ódájává, amelynek remake-je szintén 2015 nyarán fog megjelenni. Sajnos ezzel a váltással, számomra az ijesztő faktor is lejjebb zuhant. De nem kell megijedni, mert nem fogunk unatkozni, ugyanis a szemfüles horror-néző jóval több filmes reflexióra felfigyelhet a 103 perc leforgása alatt. És a film vége is igazi jó cliffhangert tartogat, amely sikerrel felcsigázza a nézőt egy folytatásra.

Amit még igazán érdemes a filmből kiemelni, az a remek hangdesign. Egyszerűen fantasztikus, ahogy a hangok felépítik a jeleneteket. Minden egyes ijesztéshez nagyon pontosan komponált hangszekvencia tartozik és remekül kiemelik a képen látottakat. Mindezt Joseph Bisharának köszönhetjük, aki démonként is feltűnik a filmben.

insidious-gas-mask.jpg

Összességében egy közepesen rémisztő filmet kaptunk az Insidious-szal, aminek érdeme inkább a tudatos szerkesztés és a filmes reflexiók, mintsem a halálra rémítés. Bár sokaknak így is nagyon félelmetes lehet, hiszen 2011-ben megnyerte a Fright Meter Awards legjobb horror filmért és a legjobb női mellékszereplőért járó díját. Ezen kívül még hat másik díjat nyert és tizenkétszer jelölték. És ha ehhez még hozzáadjuk, hogy az egészet csupán három hét alatt forgatták le, nem kell csodálkoznunk, hogy miért készült el a folytatás, illetve az idén nyárra várható előzményfilm is.

süti beállítások módosítása