Miklauzic Bence rendező az Ébrenjárók (2002) és A zöld sárkány gyermekei (2010) után ismét nagyjátékfilmmel jelentkezik, mégpedig a Parkoló (2014) című alkotásával. A Filmalap 208,6 millió forinttal támogatta, és a film azóta már a valladolidi és varsói filmfesztiválokat is megjárta.

Valahol Pesten, egy tűzfalakkal körülvett üres kis grundon, Légiós (Lengyel Ferenc) kialakított egy kis parkolót. Bár van valahol lakása, ő mégis egész évben az ott álló lakókocsiban él, és csak egyetlen egy dolgot szeretne: nyugalmat. Ezt az idillt, viszont egy gazdag üzletember, Imre (Szervét Tibor) töri meg, aki, szeme fényének, az 1968-as Ford Mustangjának keres biztonságos parkolóhelyet. Csak, hogy az általa kiszemelt, egyetlen tetővel fedett helyre Légiós nem engedi parkolni, és azt se árulja el, hogy miért. Ezzel kezdetét veszi egy párbaj, amely a film előrehaladtával egyre jobban eldurvul.

Bár sokan westernként emlegetik a filmet, és ezt egyes elemei alá is támasztják, mégse lehetne kijelenteni róla, hogy egy (vagy több) bizonyos műfajhoz tartozik. A Parkoló inkább a legtöbb kortárs magyar filmhez hasonlóan a tömegfilm és a szerzői (esetleg művészfilm) közötti határmezsgyén mozog. A premisszából és a trailerből azt gondolhatnánk, hogy egyhelyszínes, Üvegtigrishez (2001) hasonló, kis magyar valóság vígjáték helyett thriller köntösben. De valójában a film inkább egy dráma. Gyorsan kiderül, hogy itt nem a parkolóról, vagy egy bizonyos parkolóhelyről van szó, hanem két világnézet megütközéséről. Két elmagányosodott kívülálló, akik a párbajuk során szembekerülnek fájdalmas múltjukkal. A két főhős harca a környezetükre is hatással van, mint például egy egygyermekes család életére is és Légiós cimborájára, Edgárra.

A film egy jó alapszituációból indul, a premissza is ígéretes, de sajnos sok helyen elvérzik ahhoz, hogy akármelyik általa belőtt műfajában működőképes legyen. A Parkoló erőssége egyértelműen az alaphangulat, az atmoszféra és a pesti közegábrázolás. A film lassú tempójú, nagyon finoman halad, amit Lengyel Ferenc karaktere is nagyon hangsúlyoz. A már-már A nyomozó (2008) főszereplőjére emlékeztető figura, nyugodt, csendes és nehezen kihozható a sodrából. Mégis pont ez teszi nehézzé az azonosulást. Maga ez a tempó is akadályozza a feszültségkeltést, és a végét egyenesen lapossá teszi. Legalább három olyan pontot találunk a film vége felé, ahol már rég el lehetett volna vágni, ehhez képest az utolsó kép amit láttunk, az egy kínos dialógus (amiből sajnos a film is bővelkedik) és egy klisés szerelmi-családi hangulat.

Az ellenfél karakterének utolsó cselekedetei úgyszintén meglepően érdektelenek. Azt várnánk, hogy a végén végre valami megvilágosodást kapna, de úgy tűnik mintha csak arra vágyott volna, hogy valakinek bebizonyítsa, hogy az élet kemény, de igazságtalan, és amit akar, azt ő megkapja. Összességében a film mégse nevezhető kifejezetten rossznak, mindenféleképpen érdemes legalább egyszer megnézni. Egy midcult próbálkozás, amelyben hűen a magyar filmes hagyományokhoz, megint egy látszólag unalmas hétköznapi munkával ellátott figura kerül egy dráma, thriller és western elemekkel kevert izgalmas történet középpontjába. De mint sok magyar szerzői műfajfilmes próbálkozás is, pont itt bukik el: nem tudja eldönteni, hogy melyikhez tartozzon.

Ki ne emlékezne Dr. House-t (Hugh Laurie) kiskutyaként követő Chase doktorra (Jesse Spencer). Lányok ezrei csorgatták nyálukat a szőke titánra és csalódottan kapcsolták ki a televíziót, amikor véget ért a sorozat. Azonban a rajongók nagy örömére Jesse Spencer nem tétlenkedett sokáig, rögtön elfogadta egy tűzoltó szerepét a 2012-ben indult Lángoló Chicago (Chicago Fire) című sorozatban. 

A jelenleg 3. évadját jegyző sorozat az 51-es tűzoltóállomás mindennapjaiba enged bepillantást. A részeket feszült dráma és sűrű akciószekvenciák jellemzik. Persze, ahogy a többi hasonló kaliberű sorozatból, ebből sem hiányozhatnak a szappanoperaszerű magánéleti problémák, ám mindezeket kellően kiegyensúlyozzák a városi katasztrófák. Bizony ezekből sincs hiány, nem telik el úgy rész, hogy ne lenne minimum egy autóbaleset és több tűzeset. A karaktereket sem féltik az alkotók, már a legelső részben egy tűzoltó halálával nyitunk, amely nem az utolsó ilyen esemény lesz.

A remek téma mellett a sorozat képi világa is kitűnő: az eseményeknek dokufilmes ízt adnak a kézi kamerás felvételek, a durva akciójelenetek izgalomfaktorát pedig növelik az extrém kameramozgások. Az akciójelenetek nagy erénye még a többi sorozattal ellentétben, hogy itt a színészek nem rohannak vaktában be az égő épültbe. Az oltás előtt ellenőrzik a területet, kikapcsolják az áramot és rengeteg hasonló dolgot megtesznek, amit a való életben is szokás. Ezek az apróságok is a realizmust és a könnyebb azonosulást kívánják elősegíteni.

Külön érdeme a sorozatnak, hogy a lakosság széles rétege reprezentálva van benne, nem csak fehérek és afro-amerikaiak, de a különböző kisebbségekhez tartozó tűzoltók is megjelennek a képernyőn, sőt az egyik mentős lány leszbikus. De ettől még nem lesznek a karakterek sztereotipikusak, mindannyian nagyon változatosak és magánéletükben teljesen hétköznapi problémákkal küzdenek, ezáltal nagyon könnyű velük az azonosulás. 

Arra sem kellett sokat várni, hogy a történetbe bekapcsolódjanak a rendőrök. A sorozat sikerének hála a 2. évad közepétől kezdve elindították a sorozat Bűnös Chicago (Chicago P.D.) című spin-offját, amely a rendőri oldal korruptabb feléről közelíti meg az azonos várost, ám itt sem minden az, aminek látszik. A két sorozat egymást követő napokon van és sokszor, amit az egyikben elkezdenek, azt a másikban fejezik be. Emiatt különösen ajánlott a kettőt együtt nézni.

Összességében, aki szereti a Vészhelyzethez (E.R., 1994-2009) és a Harmadik Műszakhoz (Third Watch, 1999-2005) hasonló sorozatokat, az imádni fogja ezeket is. Igazi friss vér az elnyúzott katasztrófa-szériák világában.

Hollywoodnak, akárcsak a képzeletbeli Gothamnek, hős(ök)re van szüksége. Alejandro González Inárritu pont ezt tagadja meg tőlünk legújabb filmjében, amely többek között újabb kritikája az Álomgyárnak. A mexikói rendező legfrissebb művével azon szakemberek sorába csatlakozik, akik kívülről jönnek, hogy belülről bomlasszanak (két példa tavalyról: Piszkos pénz és Térkép a csillagokhoz). Nem ez Inárritu első amerikai filmje és eddig se az alkalmazkodás volt a legpontosabb szó tevékenységének leírására. Most sem műfaji szabályok alapján, a profitorientált tömeggyártás elvei mentén jár el. A Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) ennek ellenére nem egy művészfilm, noha a művészet kifejezés legszigorúbb követelményeinek is eleget tesz.

Adott egy kiégett mozisztár, aki évtizedekkel ezelőtt egy szuperhős szerepében lett igazán ismert (Michael Keaton játssza, és bár úgy tűnik, mintha rá lenne írva a szerep – tekintve, hogy az egykor Batmant játszó színész mára B-produkciók mellékszerepébe kényszerült – a készítők ezt tagadták). Főhősünk, Riggan, most egy Broadway darab rendezésével és főszereplésével próbálja bizonyítani, hogy nemcsak létezik még, de több egy egyszerű gumiruhás blockbuster-sztárnál. Ennek a színdarabnak a próbáiba és előadásába nyerünk betekintést, miközben Riggannek nem csupán excentrikus színésztársával, Mike Shinerrel (Edward Norton), illetve saját, elhanyagolt lányával (Emma Stone) kell megküzdenie, de a benne bujkáló démonokkal is.

A színészek által felöltött latexjelmez ugyanis egyfajta analógia: a gumiruha, amit a szuperhősök viselnek olyan, mint egy BDSM-öltözék. A sztárok önként öltik magukra, hogy aztán Hollywood (a domina szerepében) kvázi lealacsonyítsa őket a nézők élvezetéért. Az embert tetőtől-talpig beterítő gönc dehumanizálja az egyént, nem véletlen, hogy számos szuperhős-alterego állati motívumokból építkezik. És hogy miért ölti magára mégis a gumiruhát szinte az összes nagy színész? Ennek legegyszerűbb, bár nem mindig az igazságot fedő magyarázata a pénz. A szuperhős filmek népszerűsége miatt a gigabevételekből ugyanis a sztároknak is csurran rendesen, márpedig a Törtetők (Entourage, 2004-2011) óta tudjuk: néha el kell vállalni egy szerepet csupán a gázsiért, hogy aztán a színész az egyéni presztízsprojektjeit üldözhesse, mint például egy kisköltségvetésű függetlenfilm.

Ez az oppozíció zabálja főhősünk lelkét belülről egy madárember képében: népszerűség kontra presztízs. De ha azt gondolnánk, hogy az utóbbi iránti törekvés nemesebb cél, itt van nekünk az Edward Norton által játszott figura. Mike Shiner a kritikáknak él, az elismerésnek, a nívónak. Nem is létezik a szerepein kívül: színpadon minden megy neki, de az életben semmi. Annyira fontos neki, hogy mit sugároz a nézők felé, hogy elvesztette a kapcsolatot a valódi emberekkel az életében. Már a neve is beszédes: Shiner, és úgy ragyog, akárcsak egy csillag a Hollywood Boulevard márványburkolatán, egyetlen hibája, hogy nem igazi. Mindössze ikonikus kapcsolatban áll a valódi égitestekkel. De a film nemcsak az Álomgyárnak, a Broadwaynek, és a kettő kreált sztárjainak pörköl oda: a Birdmanben a kritikusok is megkapják a magukét.

Egy igazi meta-filmmel van tehát dolgunk, és ha nem lenne elég a zseniális forgatókönyv, a színészek, még magukhoz képest is lenyűgözőt nyújtanak. Keaton és Norton Oscar-érdemes játékot produkál, de Emma Stone is egyre jobb szerepről-szerepre, most se kelt csalódást (tavaly az új Woody Allen-filmben, a Káprázatos holdvilágban [Magic in the Moonlight, 2014] is figyelemreméltó volt). Mindezek alapján egy remek kamaradráma is lehetne a Birdman, tekintve, kevés helyszínen játszódik és eléggé dialógusközpontú. De nem az: Emmanuel Lubezki mozgékony kamerája tekeregve követi a szereplőket mindenhova a keskeny folyosókon keresztül. Szinte egy pillanatra se áll meg – ilyen folyékony képalkotást legutoljára talán az Egon és Dönciben (2007) láthattunk, márpedig az egy animációs film. Inárritu elvetemült ötlete alapján ráadásul az egész egy nagy hosszú snitt, amelyben vágások ugyan vannak, de mindegyik rejtett, így egy pillanatra se bomlik meg a folyamatosság.

A Birdman tehát nemcsak egy komoly, filozofikus mű; egy rendkívül szórakoztató fekete komédia (merthogy vicces, görbe tükör lévén, meg, mert egyébként is tele van komikus jelenetekkel); de emellett egy technikai bravúr is. A film ütemességét ráadásul továbbnöveli a zene, amely ahelyett, hogy a blockbusterek epikus partitúráit idézné, hektikus dzsesszdobok harmonikus concertója (egy másik idei Oscar-várományosban, a Whiplashben hallhattunk hasonló muzsikát). Mindez pedig különlegessé, letaglózóvá, valóságos varázslattá teszi Inárritu új rendezését. Igazi felüdülés a sok popcorn-szuperhős után. Ha decemberig nem feledkeznek meg róla az emberek (nem lesz könnyű), akkor a hazai év végi listákon a Birdman tuti szerepelni fog. Addig pedig útközben a két Golden Globe-ja mellé valószínűleg az Akadémiától is bezsebel pár szobrocskát. Abszolút megérdemelné. Ez maga a művészet.

A Hős6os (Big Hero 6, 2014) az első olyan Disney produkció, mely Marvel képregényhősöket adaptált a filmvászonra, méghozzá éppen csak a karakterek esszenciáját megragadva és felhasználva a filmhez. Az azonos című képregény cselekménye ugyanis nem egyezik a filmével, a szélesvásznon megjelenő Hős6os egy friss és ropogós történet (lenne, ha a szuperhős filmek nem mindig ugyanarra a kaptafára épülnének). A 3D-s animációs film immáron a ötödik darabja a Walt Disney neo-reneszánsz korszakának, melyet a Pixarral való egyesülés első gyümölcsének megjelenésétől számítunk (Volt [Bolt, 2008]; Aranyhaj és a nagy gubanc [Tangled, 2010]; Rontó Ralph [Wreck-It Ralph, 2012]; Jégvarázs [Frozen, 2013]).

A film főhőse, Hiro Hamada egy 14 éves csodagyerek, aki már egy éve kijárta a gimnáziumot, temérdek szabadidejében pedig robotokat épít, melyeket alvilági versenyeken küld harcba. Testvére, a szintén műszaki zseni Tadashi a helyi egyetemen kamatoztatja tudását, ahol egy olyan roboton dolgozik, mely a jövőben az egészségügyet szolgálja majd. Ő nem más, mint Baymax, a pufók, csupaszív „lufi”, aki egy légynek sem tudna ártani. Mivel Tadashi nem nézi jó szemmel öccse kilengéseit, egy nap becsalja az egyetemre, ahol Hiro ledöbben a tanulók innovatív munkáin. Minden vágya lesz bekerülni, a felvételin is remekel, azonban ekkor tűz üt ki az intézményben, és testvére odaveszik. Miután felmerül a gyanú, hogy az eset nem pusztán baleset volt, Hiro testvére barátaival és Baymax-szel a tettes keresésére indul. Hiro minden társának személyre szabott robot jelmezt tervez, melyekkel felvehetik a küzdelmet a gonosz ellen.

A 3D-produkció történetében talán nem a legerősebb, de látványvilágában és atmoszférájában már annál inkább. A cselekmény színhelye San Fransokyo, amely tulajdonképpen San Francisco „japánosított” változata. A képregények Tokióban játszódnak, azonban a film készítői egy saját univerzumot szerettek volna felépíteni. Az amerikai nagyváros utcáira és nevezetességeire ráhúzott Tokió-bevonat így egy fantasztikus, ultramodern környezetbe helyezi a szereplőket, meghagyva a Ködváros ismerős báját. A képzeletbeli várost olyan részletességgel alkották meg, hogy ha az a valóságban is létezne, annak gyakorlatilag bármely szegletébe lehelyezhették volna a kamerát.

A Disney-Marvel kollaboráció inspirálta karakterekben is megjelenik ez a kettősség, Hiro és Tadashi ugyanis félig kaukázusi, félig japán származásúak. A film főhősének kiléte is kétértelmű, megkérdőjelezhető: bár Hirót már a kezdetektől fogva ismerjük, ő irányítja a cselekmény szálait, jelleme mégsem annyira kedves a néző számára, hogy azonosulni tudjon vele. Annál inkább erősre sikerült Baymax „személyisége”, aki az egész filmet elviszi a hátán. A marketingesek is az ő karakterére építenek, a plakátokon, promóciós termékeken is az ő figurájával hirdetik a filmet. Az „emberi” karakterek eléggé egysíkúak, az egyetlen jól sikerült, szerethető figurát (Tadashit) pedig már a történet elején megölik a készítők. Mindezeket figyelembe véve a film és a filmcím nincsenek összhangban egymással.

A szédítő és újszerű látványvilág, valamint a hiperaranyos robot elég indok arra, hogy ezt a filmet látni kelljen. Azonban ha valakinek már elege van a szuperhős filmekből, a Hős6ost is unni fogja, tekintve, hogy a gonosszal való találkozás még csak csavart sem tartalmaz és eléggé vontatott. Gyerekek számára felhőtlen szórakozás lehet, felnőttek számára a bugyuta viccek és a kevésbé érdekfeszítő akciójelenetek már kevesebb kielégülést nyújtanak. A történet mégis működik, vannak kiemelkedő pillanatok, melyek ellensúlyozzák a gyengeségeket. Baymax-szel valószínűleg még fogunk találkozni a jövőben, kár lenne kihagyni a mostani eseményt.

A rendező-forgatókönyvíró Marc Lawrence immáron negyedik alkalommal dolgozik együtt Hugh Granttel, és ez öröm lehet azok számára, akik eddigi közös filmjeiket is szerették (Két hét múlva örökké, Zene és szöveg, Hová lettek Morganék?). A mostani Hogyan írjunk szerelmet (The Rewrite, 2014) valószínűleg nem a legjobb alkotás a négy közül, de mindenképpen helye van a közös életművükben, hiszen kellemesen szórakozunk a film alatt, amelyet Hugh Grant karaktere visz a hátán.

A Zene és szöveg (Music and Lyrics, 2007) rocksztárja/zeneszerzője után most egy másik művészeti alkotó, egy forgatókönyvíró bőrébe bújik bele egyik kedvenc angol színészünk. Mint az említett filmben, itt is egy kiégett, ihletszegény karaktert alakít, aki azután, hogy megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscar-díjat az Elveszett paradicsomért (ez a filmben rengetegszer előjön, ahogy azt kell), nem tud mit kezdeni magával, ötleteit sorra utasítják vissza a producerek. Hogy valamelyest rendeződjön az élete és ne csak a laptopja legyen az egyetlen működőképes eszköz a lakásában, állást vállal egy nívós vidéki egyetemen. Hugh karaktere, Keith lehetne Cameron Diaz női megfelelője a Rossz tanárból (Bad Teacher, 2011), mivel fogalma sincs, hogyan is kellene forgatókönyvírást oktatnia (valószínűleg nem olvasta se Syd Field Forgatókönyvét, se Robert McKee Story-ját). Éppen ezért meg se tartja az órákat, a kurzusra jelentkező diákokat is külső, nem pedig belső jegyek alapján választja ki (egy beadott forgatókönyvet sem olvas el). És mi az abszolút vétek egy tanár, ráadásul egy viszonylag híres, jóképű tanár esetében? A tanórák szempontjából érdektelen kapcsolatot ápolni az egyik diákjával. Tehát eleinte mindent rosszul csinál, kérdés, hogy a végére feltalálja-e magát.

A karakter, akit alakít ugyanaz a bohókás, esetlen, kínos helyzetekbe kerülő figura, bár nemcsak Hugh Grant, de vele együtt ez a jellem is öregszik. Továbbra is vicces, de már nem annyira, hogy a nevetés mérvadó részét töltse ki a filmidőnek, viszont a fejlődési útja még mindig a régi: bájos és kellőképpen felépített. A film legzseniálisabb része, amikor hősünk elkeseredettségében a YouTube-on nézi vissza az egykori gálát, mikor átvehette az Oscar-díját. A videón valójában az 1995-ös Golden Globe díjátadón tartott beszéde látható és hallható, amikor a legjobb vígjáték/musical színészért járó díjat vette át a Négy esküvő és egy temetésért (Four Weddings and a Funeral, 1994).

Bölcsészeknek ajánlott film, alapjaiban főként filmeseknek, de senki ne higgye, hogy a forgatókönyvírásról számos érdemi információt fog kapni. Művészfilm vs. tömegfilm fejtegetése Kuroszava és Disney kapcsán a diákok között, mi számít jó illetve rossz forgatókönyvnek, és az elmaradhatatlan Bergman említése is a filmes vonalat erősíti. Ezeken kívül számos hivatkozás bukkan elő, de nemcsak a mozi világából, mivel hősünk a maga filmes tudásával rendkívül szórakoztató intellektuális (vagy nem?) vitákat folytat például az egyetem etikai bizottságának elnöknőjével, akit merőben ellentétes karakterjegyek jellemeznek: rendíthetetlenül irodalmár a maga Jane Austen elfogultságával.

Elkacagunk a filmen, miközben nem kapunk semmi olyat, amire ne számítanánk, de éppen ezért ígér lazító, kellemes kikapcsolódást, ami így az ünnepek alkalmával szükséges is. És az biztos, hogyha a következő Marc Lawrence filmben Grant festőt vagy bármi mást fog alakítani, azt is meg fogjuk nézni. Addig is december 25-étől a Hogyan írjunk szerelmetre már be lehet ülni a mozikban!

A történet ott folytatódik, ahol abbahagytuk. Kiderül, mi lesz Smauggal és Tóvárossal, kikből fog állni az öt sereg, akik a gigászi csatát vívják, hogyan jut érvényre az erkölcs, a barátság és a bátorság. De persze ez csak azok számára lesz új, akik nem olvasták a Tolkien könyvet. Ami viszont egyaránt érdekes lesz mindenkinek, amire az olvasók képzelete talán ki sem bír terjedni, az a 3D+hang+kompozíció hármasának kombinációja.

Gyönyörűen fényképezett képek sodrásában találhatjuk magunkat (operatőr: Andrew Lesnie), amelyben jó lenne néha megállni és kiélvezni egy-egy nagyszerűen komponált pillanatot. Nyilván a csatajelenetek tartoznak a fősodorba, amelyek a történetből kifolyólag is izgalommal töltenek meg, de a digitális technikai magas fokú kihasználtsága folytán csak még nagyobb extázist idéznek elő a nézőben (a vezérekhez társított állatok egyszerűen gyönyörű szépek és félelmetesek). A képeket magába ölelő zenétől és a hangeffektektől pedig szabályosan kiráz a hideg. A hobbit: Az öt sereg csatáját (The Hobbit: The Battle of the Five Armies, 2014) kifejezetten ajánlott 3D-ben megnézni, de nem a „kinyúlós” hatások miatt, mert abból sajnos nincs sok, hanem mert ezáltal válik teljessé a látvány, mondhatni: így az igazi. Nélküle egy enyhébben csordogáló áramlatban vennénk részt, mivel maga a cselekményvezetés kiállt még valami plusz dologért. Ezt kapjuk meg a 3D-vel, és ezek alapján gondolom úgy, hogy számomra az első két részt ez az utolsó húzta ki a vízből.

A film végig élvezhető, korántsem olyan feledhető, mint az előző kettő, bár akadnak olyan tényezők, amelyek a kellemes és folyamatos befogadást nehezítik vagy kizökkentik. Nemcsak egy-két poén sikerült kínosra, de kényszeredett arcmozgást váltottak ki olyan logikátlan megoldások is, mint egy nem mindennapi nyílvessző kilövése (a kezdeti megoldás remeknek tűnt, de végül mégis mesés jóváhagyás lett belőle részemről). Antonionisan túlnyújtott jelenetekből sem volt hiány, de legalább addig is élvezhettük a számottevő kránozás egyikét vagy a kiemelkedő látványt (leszámítva egy pár stilisztikailag túlhangsúlyozott képet, például a fénykezelés, amikor Thorin jön ki a bányából). A párbeszédek többsége az egész film folyamán elhanyagolható volt, vagyis inkább annak kellett volna lennie. Nem mindegyik filmbeli diskurzust lehetne azzal megmenteni, hogy szükséges vagy, hogy ennyi giccs azért kell, mivel javarészt erőltetettek és sziruposak voltak, ismét csak kényszer mosolyt eredményeztek az arcokon (azért fontos megemlíteni, hogy mindezek ellenére voltak olyan szituációk és beszólások, amiken valóban lehetett picit nevetni).

A színészek és az epizódszereplők ellenben jól dolgoztak; Cate Blanchett viszont egy ponton olyan maszkot kapott, amire rossz volt ránézni, annyira idegennek hatott még az egész trilógia közegében is. Hobbitunk szerepe ingadozó volt: mikor már azt gondoltuk, hogy jogtalan a címszerep, akkor fel-feltűnt, viszont minden egyes feltűnést egy háttérbeszorulás követett. A csaták filmjében úgy érezhettük magunkat, mint Bilbó: tulajdonképpen, mit is keresünk mi itt, de ennek ellenére milyen jó, hogy itt vagyunk. Persze végül felülírta ezt az ellentmondásos érzést, hiszen a tolmács, a békítő és a problémamegoldó szerepét remekül betöltötte.

Még aki az első két filmet nem is fogja minden évben újranézni (mert nem okozott számára olyan mértékű élményt, mint amilyet a Gyűrűk Ura-részek), és csak a teljesség igénye miatt nézné meg a zárlatot, ne csak ezért tegye! A hármak filmje (a trilógia harmadik része 3D-ben) kifejezetten jóra sikeredett, méltón zárja le Bilbó kalandjait.

December 18-án 00:01-kor premier a mozikban!

Ridley Scott, aki a '80-as évek elején robbant be a köztudatba A nyolcadik utas: a Halál (Alien, 1979), valamint a Szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982) című művekkel, legújabb alkotásában az Ószövetséghez nyúlt ihletésnek. A témaválasztás nem újszerű nála. Filmográfiájában több, múltat feldolgozó darabot is lelni (elég csak a Gladiátorra [Gladiator, 2000] gondolnunk), de a vallásosságot tematizáló történetektől sem ódzkodik (Mennyei Királyság [Kingdom of Heaven, 2005]). Új filmjében, az Exodus: Istenek és királyokban (Exodus: Gods and Kings, 2014) megpróbálta egyaránt kielégíteni a hívő és a nem vallásos közönséget. Helyette azonban istenábrázolásával inkább mindkét csoportot magára haragítja. 

Az időszámításunk előtt játszódó történetben a felnőtt Mózessel (Christian Bale) találkozunk, akit fogadott fiaként szeret a fáraó, a trónörökös Ramszesz (Joel Edgerton) pedig testvéreként. Ám Ramszesz hatalomra kerülésével és a politikai machinációknak köszönhetően Mózes tábornoki pozíciójából nagyon gyorsan száműzött kecskepásztorként találja magát. Amikor egy esős napon azonban Mózest fejbe vágja egy kő, hirtelen meglátja Istent, akinek hatására úgy dönt, kiszabadítja népét a rabszolgasorsból.

A film több helyütt implikálja, hogy Mózes végig csak hallucinál, ami indokot adhat a fura istenábrázolásra (nem szeretném lelőni a poént, de el kell, hogy mondjam, még engem is kiakasztott a megjelenített Isten, pedig egyáltalán nem vagyok vallásos.) Igazából ez az istenalak igazán megérdemelt volna egy nagy taslit és sokszor úgy tűnt Mózes is ezt gondolja. Azt hiszem, még Ridley Scott is érezte, hogy nincs rendben ez a dolog, ugyanis a film egy milliszekundumában – mikor már vagy ötvenedszerre látjuk – Mózes megemlíti, hogy az, akivel beszélget, nem a mindenható, hanem csak a követe. De ez olyan jelentéktelen pillanat, hogy a kicsit kókadt néző észre sem veszi. És eddigre a néző már igen fáradt lesz, mert a film rendkívül hosszú.

A karakterek egyébként jól indulnak, izgalmasnak tűnnek az elején. De egy idő után Mózesen kívül, az összes önmaga karikatúrájába fordul át, főleg Joel Edgerton Ramszesze. Fontos megjegyzem, hogy Christian Bale túl szép Mózesnek, egyszerűen nem illik bele sem az egyiptomi udvarba, sem a rabszolgák szedett-vetett tömegébe. Továbbá a többi karakternek egyáltalán nincs mélysége, laposak és sokszor csak néznek, ami akár jó dolog is lehet, ugyanis a szereplők közti dialógusokat jobb, ha említésre sem méltatjuk.

A következő lényeges pont a filmben a csapások, amelyek teljesen meg vannak racionálisan indokolva. Olyan szinten, hogy amikor a fáraónak magyarázza a tanácsos, hogy mi miért történik, egyszerűen felröhögtem. Mintha a film szégyellné önmagát. De kérem, miért csinálunk vallásos témájú alkotást, ha megpróbáljuk kimagyarázni a vallás misztikumát? És ez az egyik nagy ellentét a Noé (Noah, 2014) és az Exodus között. A Noé elfogadta a vallásos jellegét, ragaszkodott a leíráshoz és a csodát csodának próbálta ábrázolni. Ezzel ellentétben az Exodus nem fogadja el a csodát, mindenáron meg akarja azt logikusan indokolni. 

A látványvilágot megint csak a Noéhoz tudnám hasonlítani. Masszív beállítások, de nem éreztem úgy, hogy a 3D igazán adna hozzá valami többletet. Jó, persze nagyon szép volt a képek mélysége és talán hangsúlyozta a dolog volumenét, de ennyi. Összességében, nem sikerült túlzottan jól ez a film. Egyszerűen nem vonja be a nézőt. És hiába próbált mindenkinek tetszeni, félő, hogy helyette senkinek nem fog.

Túlzás lenne azt állítani, hogy az 54 éves Jean-Paul Salomé nagy rendező. A franciának ugyan már több filmje is eljutott hazánkba – a leg(el)ismertebb közülük talán a Kémnők (Les Femmes de l'ombre, 2008) – karrierjét kevés siker övezi. Az említett háborús dráma mellett filmográfiájában találni könnyedebb komédiákat, vagy épp a francia Sherlock Holmes-utánzat, Arséne Lupin kalandjait feldolgozó nemzetközi koprodukciót is, ám egyik mű fogadtatása se volt kirobbanó. Most ismét egy vígjátéki témához nyúlt, méghozzá krimibe csomagolva (vagy fordítva?). Legújabb filmje, a Körberajzolva (Je fais le mort, 2013) egy lecsúszott színészről szól, aki megpróbál felgöngyölíteni egy gyilkosságot.

A kopaszodó, negyvenes színész, Jean Renault (François Damiens) nemcsak nevét tekintve él egy nagy sztár árnyékában. A filmiparba gyereksztárként berobbant férfi azóta se tudta megismételni fiatalkori sikerét. Amikor a történetbe kapcsolódunk már csak alacsony költségvetésű nyomozós tévésorozatokban alkalmazzák, valamint egy hasmenés elleni gyógyszer reklámarcaként. Miután kirohanásai miatt ezekről a helyekről is elbocsájtják, már várnánk, hogy mikor fog nőnek beöltözni, hogy elmenjen egy castingra à la Aranyoskám (Tootsie, 1982), de nem ez történik. Helyette ügyes ügynöke szerez neki egy munkát: halottat kell játszania. Csak nem a képernyőn, hanem egy valódi rendőrségi nyomozás keretében.

Renault-t egy kelet-franciaországi síparadicsomba hívják, ahol egy gyilkosság rekonstrukciójánál kell a hulla szerepét felöltenie. Az eset ugyan egy éve történt és a tettes is megvan, ám a színészben felélednek a tévézsaru-ösztönök és elkezd kétkedni az elkövető személyével kapcsolatban. Hogy bonyolítsuk a dolgokat, mindeközben az egyedülálló férfi megpróbálja meghódítani a jégszívű bírónőt, akit kineveztek az ügyhöz. A Körberajzolva tehát három zsánerrel dolgozik: krimi – vígjáték – románc. A műfaji egyensúly nagyon jól működik, a film nem billen el egyetlen irányba sem, a fordulatok három szempontból is motiváltak. Látható tehát, hogy remekül kidolgozott forgatókönyv-struktúrával van dolgunk és az alkotás erős alapokon nyugszik.

A probléma ott kezdődik, hogy hiába van nagyon szépen összefonva a három műfaj, sajnos elszívják egymástól az erőt. A krimi szál vékony: túl kevés a fordulat, nem elég érdekes a nyomozás, túl könnyen megoldódik az ügy, ráadásul a tettes személye is bosszantóan halvány karakter. (Egy nyomozós filmtől lusta megoldás olyan elkövetőt előrángatni, aki alig volt jelen a cselekmény során.) A romantikus szál ugyanezektől a problémáktól szenved. Az elsőre lehetetlennek látszó szerelmi kapcsolat mindössze pár lépés alatt megoldódik, más kérdés, hogy azok időbelisége kitolja a játékidő végéig a konfliktust, de így is hiteltelen marad a kialakult románc. Ugyanígy megsínyli a komédia-rész is: nincs elég poén és amennyi van, azok se túl erősek.

A Körberajzolva tökéletes struktúrája nincs kitöltve, a filmnek nincs húsa, csak egy csontváz. Üres, mint egy krétával rajzolt körvonal egy bűntény helyszínén. Hiába a gyönyörű táj, amely elképesztően szép képeket produkál, így Pascal Ridao operatőrnek csak annyi dolga van, hogy lehelyezze a kamerát. A frappáns alapötlet és az érdekes karakterek nem viszik el a hátukon a produkciót. Jean-Paul Salomé filmje olyan, mint az alkoholmentes sör: hasonló íze van, mint az igazinak, de nem fogsz tőle bódult állapotban kijönni a moziból. Pont az a dolog hiányzik belőle, ami arra ösztökélne, hogy többet fogyassz.

A ’80-as évek derekán készült egy rövidke tévésorozat olasz-magyar koprodukcióban. A T.I.R. (Due assi per un turbo, 1984-1987) két kamionsofőr életéről szólt és bár mindössze tizenkét epizódot gyártottak, azonnal kultstátuszt ért el. Közel harminc év elteltével most az olaszok újra visszatértek a témához, ám ezúttal egy nagyjátékfilm keretén belül. A Tir – A kamionsofőr (Tir, 2013) neve, származási országa és alapszituációja ellenére nem kapcsolódik a legendás sorozathoz. Magyar vonatkozás azért szintén van: bár horvát koprodukcióban készült, helyszínként ismét megjelenik Magyarország. Alberto Fasulo rendezése mindazonáltal egészen az olasz fővárosig masírozott, hogy begyűjtse a 2013-as Római Nemzetközi Filmfesztivál fődíját.

A film főhőse Branko, egy horvát kamionsofőr, aki néha egyedül, néha társával, Makival fuvarozgat Európa-szerte. Teszi mindezt azért, mert a fuvaros élet sokkal többet hoz a házhoz, mint eredeti, tanári állása, viszont ez azzal is jár, hogy hosszú heteket, hónapokat tölt távol a családjától. A történet nagyjából ennyi, nem nagyon lehet tovább cifrázni vagy spoilerezni: a T.I.R.-el ellentétben nincsenek izgalmas történések, hanem a sokszor szürke, de hiteles valóság jelenik meg. A film a mindennapok unalmas teendőit mutatja be (zuhanyzás, evés, vezetés), miközben a háttérben egy érdekes családi dráma bontakozik ki a főhős telefonbeszélgetésein keresztül.

Bár a néző megfosztása a zsigeri élvezetektől megszokott dolog a művészfilmektől, ám a Tir esetében az sem mondható el, hogy cserébe intellektuális tartalmakkal kárpótolna minket az alkotás. Fasulo dokumentarista stílusa kizárólag a valóságot akarja megragadni, nem használ szimbolizmust vagy gyönyörű, művészi kompozíciókat. A film a naturalizmusa által éri el, hogy Branko helyzete átélhető legyen: pont olyan kiüresedett, ingerszegény a kamionos lét, mint maga az alkotás. Nem véletlen, hogy Tir ötlete eredetileg dokumentumfilmként fogalmazódott meg, és bár végül az olasz rendező játékfilmként valósította meg, nagyon közel áll az eredeti műnemhez. A film jelenetei akár a Róma körül (Sacro GRA, 2013) című Arany Oroszlánt nyert alkotásból is származhatnának.

Elmondható, hogy legtöbben azért járnak a moziba, hogy másfél órára kiszakadjanak a valóságból, vagy adott esetben egy más, távoli, egzotikus valóságba csöppenjenek. A Tir se nem távoli, se nem különleges: még aki nem érintett (soha nem vezetett kamiont), az is pontosan tudni fogja, miről van szó. Fasulo alkotásának egzotikussága pont hogy naturalizmusában rejlik. A Tir még a művészfilmeken belül is egy rétegfilm. Nem lassan csordogáló cselekménnyel rendelkezik, helyette egy futópadon vagyunk: a mozgás folyamatos, de nem megyünk sehova. Mégis miért lehet ajánlani a filmet, ha ennyire üres? Jó dolog beülni a moziba és elutazni messzi világokba, de néha le kell jönni a Földre is. A Tir az év leghitelesebb alkotása és kevés szóval ugyan, de sokat mond.

A második rész (Éhezők viadala: Futótűz) után nagyon reménykedtem, hogy Francis Lawrence (Legenda vagyok, Vizet az elefántnak) ismét nagyot alkot. De tévedtem. Az éhezők viadala: A kiválasztott – 1. rész nem éri el az előző rész alapján elvárt mércét. Kár volt ketté bontani. A film maga olyan, mint egy két órás előzetes. Egy alapozás az egész, akció és feszültség nélkül. Unalmasan indul, és amikor végre már történne valami, a film véget ér. Elveszik az egyhangú szürkeségben, mint a szereplők a karakter-posztereken.

Ebben a részben az utolsó játékok után találkozunk szereplőinkkel, a még mindig sokkhatás alatt álló Katniss sötét alagutakban bujkál a 13. körzetben, miközben mindenki azon mesterkedik, hogy a forradalmi szimbólummá vált lányt a lázadók bátorítására használják promóciós videóikban, akárcsak egy kelléket. De Katniss csak úgy nem tudja megjátszani a forradalmárt, a saját szemével kell látnia a végtelen pusztítást, és mintha csak ő látná. A kevés akciójelenetek egyikében, mikor egy csomó ártatlan elpusztul, csak ő zokog, csak ő próbálna túlélőket keresni, a többiek meg csak állnak: ez van, áldozatoknak kell lenniük. Mintha a filmből Katniss-en kívül senki nem érezné, hogy ez így nincs jól. 

A további akciójelenetek – melyeknek Katniss már nem a részese – túl rövidek, hiába szépen megkoreografáltak, tömörségük és 13. körzet passzivitása miatt a film lassú és vontatott, még akkor is, amikor már a körzet elindul az aktivizálódás útján. Végig olyan érzésünk van, mintha kívülről néznénk a forradalmat, hiszen ezt is tesszük: ahogy Katniss is passzív megfigyelője a történéseknek, úgy mi is. Ez a rész most nem a lassan felépülő forradalomra fókuszál, hanem arra, hogy Katniss milyen módon próbálja feldolgozni az eddig történteket és hogyan válik kihasznált kislányból véres forradalmárrá. Sajnos itt most csak a kihasznált, ijedt, sokkos kislányt látjuk.

A film során mi is végig éljük Katniss gyötrődését és mi is vele együtt értjük meg a körülötte zajló helyzetet. És ez talán az egyetlen dolog, ami elviszi a hátán az egész filmet: Jennifer Lawrence fenomenális alakítása. Sokkal mélyebben és egy új oldaláról ismerhetjük meg az arénából a 13. körzetbe menekített Katniss-t, aki folyamatos fejlődésben van. Lawrence szavak nélkül is kitűnően tudja érzékeltetni karaktere legmélyebb érzéseit és gondolatait. Különösen szép az a jelenet, amikor csupán egy oldalpillantásából kiderül, hogy végre megértette: a játékok nem értek véget, ő megint csak egy eszköz – egy szimbólum – a hatalom kezében, és nem tehet mást, minthogy folytatja a játékokat.

Imádott főgonoszunkat játszó Donald Sutherland ismét hozza az elvárt formát. Woody Harrelson Haymitch-je fájdalmasan keveset jelenik meg a képernyőn, de akkor bitorolja azt. Viszont a többiek elvesznek a bunker sötétségében, szürkeségében, miközben a háborúról vitáznak, amit szegény favágók, földművesek és bányászok vívnak meg helyettük, odakint. Az újak közül senkit sem ismerünk meg mélységében. Bár Julianne Moore karaktere ígéretes ambivalenciát hordoz, sajnos ennek a kifejtésére is várnunk kell még egy évet. A lehetőségek adottak voltak ugyan, de a karakterek könyvben megírt mélysége mégsem került át a filmre. Sokszor csak kapkodjuk fejünket, hogy most ki-kicsoda és hogy viszonyul mindenhez, de kielégítő magyarázatot nem kapunk. 

A sötét lyuk, ahol a film nagy része játszódik sajnos nem ad lehetőséget az igazán jó képeknek, de még így is van egy-kettő nagyon szép beállítás. Viszont a zene kiváló, remekül követi a film hangulatát és Jennifer Lawrence is szépen énekel. Továbbá a film drámaisága és sötétsége is a helyén van, de a főmotívumként mozgó valóságshow-jelleg mindezt már majdnem groteszké teszi. Úgy tűnik, hogy már nem az a fontos, hogy legyőzzék az elnyomókat és megmentsenek minél több ártatlan embert, hanem az, hogy eladják az új terméküket, ami most épp a forradalom Katniss-szel a tetején.

Sajnos a film közben várt katarzist a végére sem kapja meg a néző, és azt sem érzem, hogy „hú, nem bírok aludni a következő részig". Ugyan cliffhanger a vége, de láttam már alsókategóriás sorozatokban jobban felcsigázó befejezést, pedig a könyvet olvasva tudom, hogy a legizgalmasabb részek majd csak most következnek. Sajnos ki kell mondanunk, önálló filmként ez a rész nem állja meg a helyét. Rettenetesen nagy kár volt ketté bontani ezt az utolsó részt. Kár érte, mert ha szerettük az előző epizódokat, illetve meg akarjuk nézni a befejezést, akkor muszáj megtekinteni ezt is.