A horrorfilm válságban van, ez pedig egyszerre jelenik meg esztétikai, megítélési és gazdasági szinten. Bár a műfajt mindig is egyfajta alantas szórakozásnak ítélték meg sokan, lévén alapvetően zsigeri élvezetekre épít, de ugyanilyen a vígjáték is, azzal a különbséggel, hogy ott a nevetés kiváltása a cél, a horror esetében pedig a félelemé. Mégis az utóbbi az, amely folyamatosan megkapta az ekét a kritikusoktól, Oscar-díjról nem is álmodhatott sokáig, és nézőközönsége ugyan stabil, de viszonylag mérsékelt volt. Persze egy időben úgy nézett ki, ez megváltozhat: a horror egyértelműen a ’70-es években élte az aranykorát, amikor egyszerre nemcsak a nagyközönség, de a kritikusok is felfedezték maguknak. A kor mintaműve, Az ördögűző (The Exorcist, 1973) rengeteg Oscar-jelöléséből kettőt is díjra váltott és minden idők legnézettebb filmje lett, két évvel később pedig a Cápa (Jaws, 1975) hasonló sikereket ért el megdöntve az előd nézettségrekordját.
A ’80-as évektől fogva, a videó-piac megjelenésével a horror azonban szép lassan újra az alacsony költségvetésű fércművek szintjére süllyedt. A műfaj leáldozásának okait sokáig lehetne fejtegetni, az egyik legkézenfekvőbb indok mégis az, hogy a horror alapvető működési elve, a félelemkeltés egyre nehezebbé vált, ahogy a nézők hozzászoktak az újabb és újabb fogásokhoz. A zsáner csak úgy maradhatott fent, ha folyamatosan evolválódott, ami azt jelentette, hogy a ’60-as évektől kezdve nekilátott a főáramlatbeli filmek ábrázolási tabuinak ledöntéséhez. Ez egy ideig persze működött, de mára ott tartunk, hogy tulajdonképpen nincs hova fejlődni. A 2000-es évek elején bár átmenetileg új életet lehelt a műfajba a torture porn főáramlatba való beépülése – ennek minta- és nyitódarabjai a Fűrész (Saw, 2004) és a Sziklák szeme (The Hills Have Eyes, 2005) – de tíz elteltével elmondhatjuk, hogy ez a vonulat is erejét vesztette. Ahogyan az explicit erőszakábrázolás fokozhatatlanná vált, egyes filmek helyette az undorkeltés mechanikáját választották: erre két jó példa a vérfertőzéssel, pedofíliával és nekrofíliával sokkoló Szerb film (Srpski film, 2010), valamint a fekáliaevés motívumát beemelő Az emberi százlábú (The Human Centipede, 2009).
Persze a modern horrornak megjelent egy teljesen másik irányzata is, amely nemcsak a gyomorforgatásra, de a halmozott erőszakra is nemet mond. Ez a pszichológiai rémisztésre szavazó vonal, amely főként démonhorrorokat jelent. A mozikba még eljutó horrorfilmek többsége ebbe a kategóriába esik – hogy párat említsünk: ilyen a Démonok között (The Conjuring, 2013), a Távozz tőlem, Sátán! (Deliver Us from Evil, 2014), az Oculus (2013), az Annabelle (2014), valamint az e héten bemutatásra kerülő Jessabelle (2014). Az említett alkotások közül az utolsó az, amely nemcsak a napjainkban nagy népszerűségnek örvendő szellem tematikával akarta becsábítani a nézőket, de Amerikában PG-13 korhatárával a fiatal tiniket is megcélozta, gondolva, hogy a kitágult célközönség nagyobb bevételt hoz majd. Egy horrornál persze közel sem jó előjel, ha a készítők az egész családot be akarják csalogatni a moziba – bár tegyük hozzá, a ’80-as években számos sikeres „családbarát” alkotás készült a műfajban, elég csak a Poltergeist – Kopogó szellemre (Poltergeist, 1982) gondolnunk.
A Jessabelle nem ilyen. A már címében se túl eredeti filmet – aminek mindazonáltal semmi köze az egy hónapja bemutatott Annabelle-hez – Kevin Greutert rendező jegyzi. Az amerikai filmes a Fűrész-szérián edzett vágóként, hogy az utolsó két, botrányosan rossz epizódot már a direktori székből vezényelje le. A kínjelenetekre építő filmsorozat után most a spektrum másik oldalán is kipróbálta magát: a vért mellőző horrorokén. Ez a váltás egyáltalán nem furcsa, elég csak James Wanre gondolnunk, aki a Fűrész megalkotása után a démonhorror mai egyik legnagyobb mestere lett. Wan abban is hasonlít Greutertre, hogy mindketten a már bevált sémákat böfögik vissza. Bár egyik alkotó se a kiváló újításairól híres, Wanről azért elmondható, hogy remek atmoszférateremtő érzékkel rendelkezik, Greutert eddigi életműve azonban nem árulkodik semmilyen személyes hangról.
Már rögtön a Jessabelle nyitójelenetében óriási becsapódás erejével érkezik az első klisé: egy jármű oldalról belerohan a főhősnőnket szállító autóba. Jessie vőlegénye meghal a balesetben, ő maga pedig kerekesszékbe kényszerül és kénytelen hazaköltözni apjához, aki egy kísérteties házban lakik egy louisianai kisváros szélén. A lány az új (régi) otthonában magának címzett videokazettákat talál üzenetekkel a születése után nem sokkal agytumorban elhunyt anyjától. A felvételeken megkapjuk a szokásos tarot kártya klisét: anya jósol a még meg nem született kislányának és hát mi más jönne ki, ha nem a Halál. Jessie-t figyelmezteti a vele terhes nő, hogy valaki van a házban, aki nem látja őt szívesen – a lány elvileg ebben a házban nőtt fel, de korábban nem senkit sem zavart jelenléte, most viszont valamiért hirtelen paranormális jelenségek célpontjává válik.
Persze az apjának nem tetszik a lány hirtelen érdeklődése a ’80-as évek technológiája iránt, ezért amikor rajtakapja Jessie-t, amint anyuval kommunikál, azonnal kiragadja a lejátszóból a VHS-kazettát, és egy határozott mozdulattal kettétöri. Az, hogy amikor a második szalagra is rálel, miért akarja hirtelen elégetni az ezerszer könnyebb szétzúzós megoldás helyett, már nem tiszta. Az viszont annál inkább, hogy ha a film valós történeten alapulna, az ezt követő abszurd jelenet valószínűleg egy Darwin-díjat hozott volna a szereplőjének. A filmre jobbára általánosságban jellemző, hogy klisés vagy irtózatosan buta jelenetek váltják egymást. Az előbbi kategóriát még olyan momentumok gyarapítják, mint a csapból folyó sűrű, fekete lé; a tükörben látszódó dolog, ami valójában nincs ott; és az átkokat szóró, ijesztő, öreg nő. De nem is ezek megléte az igazán bosszantó, hanem hogy semmi újat nem tuszkol be melléjük a film. A jó zsánerművek feladata, hogy új fogásokat találjanak a jól bevált elemeken – a Jessabelle ezt nem teljesíti.
Bár a játékidő végére egész korrekt kis sztori alakul ki, az sokat elmond a filmről, hogy a múltban lezajlott események érdekesebbek, mint a jelen történései (ez főleg azért bosszantó, mert flashbacket viszont alig kapunk). Egy másik árulkodó dolog a Jessabelle minőségéről, hogy ugyan rengeteg hangos sikoly kíséri, de azok sajnos nem a nézőtérről jönnek, hanem a film hangsávjáról. Az előbbi hely maximum ásítozás, esetleg kínos röhögések hangszíntere lesz a vetítéseken. Igazából az egészben az a legszomorúbb, hogy amikor ilyen kevés horrorfilm kerül mozi forgalmazásba, az egyikük a Jessabelle. Kevin Greutert rendezése nemhogy nem váltja meg a haldokló műfajt, de helyette inkább egy újabb szöget ver a zsáner koporsójába. Egy fantáziátlan és fárasztó mű, egy erőtlen sikoltás a sötétben.
