Az ezredforduló után különös fellendülést figyelhettünk meg a képregényadaptációk háza táján. Napjainkban is egymást követik az újabbnál újabb folytatások, amelyek többnyire sikeresek. De sajnos vannak olyanok is, amik nem érik el a tömegek által megkívánt mércét, ilyen Pete Travis (Nyolc tanú, Végjáték) 2012-es Dredd bíró adaptációja is. A Dredd címen futó film se nem folytatása, se nem előzménye, de még csak nem is remake-je az 1995-ös Dredd bírónak. Önálló verzióként akarja megállni a helyét, sajnos kevés sikerrel.

A történet rendkívül egyszerű: Dredd bírót egy újonc kiértékelésére kérik fel, így együtt folytatják a bűnüldözést, ám hatalmas slamasztikába kerülnek. Vannak itt brutális gyilkosságok, exprostiból bandavezér drogbáróvá lett főgonoszok és még korrupt rendőrök is. Mindenesetre minden csupa akció. Ettől remek popcornfilm lenne, de a Dredd igazából egy hosszúra elnyújtott, kicsit véresebb Helyszínelők-résznek felel meg, csak a cselekmény fordulatossága, a szereplők mélysége és motivációja hiányzik. Ha valaki érteni akarja mindezeket, annak azt hiszem, el kell olvasnia a képregényt hozzá.

A színészi játék egyszerűen „pazar”. Még sosem láttam olyan színészt, aki az egész film során képes lebiggyesztve tartani a száját: címszereplőnk ezt teszi. Mi pedig ezen kívül semmit sem látunk belőle, ugyanis egy pillanatra sem veszi le a sisakját, ezzel teljesen meggátolva az azonosulást. Még a legdrámaiabb részeknél is teljesen semlegesen tekintünk az arctalan karakterre. Az egyetlen azonosulási pontot az újonc nyújtaná, de ő sem áraszt el minket mimikával, illetve érezhetően a film inkább Dreddre fókuszál. Márpedig ő színtelen karakter: készen kapott, és a film folyamán sem tudunk meg róla semmit. Nem ismerjük a motivációit, nem tudjuk, miért lett olyan, amilyen. Az érzéseiről is csak a telepata újonctól értesülünk csöppet, noha teljesen kifejtetlenül.

Valószínűleg ez a film 3D-ben, mozivásznon mutatott igazán ütősen, ugyanis rengeteg lassítás található benne, ami tényleges látványátélés nélkül már-már idegtépően hatásvadásszá teszi, még ha a történet szempontjából indokolt is. Az első pár jelenetnél izgalmas látványt nyújt, utána a filmstílus kínosan monoton és indokolatlan módon önmagát ismételgeti.

Mindezek ellenére a Dredd laza esti szórakozásnak egy sör mellett – vagy sok sör mellett – elmegy. Azoknak kifejezetten tetszeni fog, akik szeretik a lövöldözésekkel, robbantásokkal tűzdelt akciószekvenciákat. Ám akik olyan filmre vágynak, amelyik az agyzsibbasztó látványon túl önállóan is megállja a helyét, azok keressenek inkább mást, mert sajnos ez az alkotás csak esetleg egy sequel után kaphat értelmet. Noha az alacsony bevétel miatt előreláthatóan ilyen nem fog készülni.

4/10

RDorka

A szerzői filmesek körében korántsem ritka, hogy az alkotó egy-egy közismert műfaj kereteihez nyúl, majd annak könnyen azonosítható sémáit kifordítva fogalmazza meg önmaga művészi látásmódját és stílusát. Tette ezt Antonioni, Fellini és Bergman is – de a tendencia napjainkban is folytatódni látszódik. Antonio Piazza és Fabio Grassadonia közös alkotása (a film rendezésében és a forgatókönyv megírásában is együtt dolgoztak), a Salvo – Magányos szerelmesek főként a gengszterfilm zsáneréhez nyúl, miképpen például Arthur Penn a Mickey, az ásszal, mely a szindikátusfilmek sajátos műfaji dekonstrukciója és az európai modernizmus stílusát idézi. És bár a Salvo… sikeresen menetelt több filmfesztiválon is – Cannes-ban két díjat is bezsebelt – a film némely pontján érzékelhető az alkotópáros elsőfilmes tapasztalatlansága (korábbi, szintén közösen rendezett alkotásuk, a 2009-es Rita c. rövidfilm) és afelé tartó buzgó törekvése, hogy most valami igazán művészit hozzanak létre.  Ez utóbbi csak több-kevesebb sikerrel megy végbe.

Az alkotás főhőse a szűkszavú Salvo, aki egy olasz város főgengszterének testőre és bérgyilkosa. Egy nap a keresztapa autóját fegyveresek rohamozzák meg a nyílt utcán, Salvo nemcsak hogy meghiúsítja a támadást, de az egyik merénylőből sikerül kikényszerítenie a kitervelő nevét is. Elindul a forró nyomon, hogy a gangtörvények értelmében bosszút álljon azon, aki a bandavezér életére tört. Csakhogy mikor az ellenséges bűnöző lakására betör, nem őt találja otthon, hanem annak védtelen, vak húgát. A rideg, érzelemmentes férfiban ekkor elindul valami, és bár a felbérelt gyilkosságból már nincs visszaút, a maga sajátos módján szárnya alá veszi a lányt, és elrejti a keresztapa vérszomja elől.

A Salvo – Magányos szerelmesek a gengszterfilm műfaját számos elemében kifordítja, miközben másokat is beidéz: bár alapvetően szervezett bűnbandákról és karriergengszterekről beszélünk, az alkotás nem ad egyértelmű közegábrázolást, sőt – a gengszterekre oly’ jellemző nagyvárosi környezetet is megkérdőjelezi. Ez főképp akkor válik hangsúlyossá, mikor a gang a film végén rátalál a bujkáló Salvora – a helyszín ekkor egy elhagyott ipari telep. Az itt alkalmazott beállítások, színvilág és világítás pár percre az alapzsáner szöges ellentétét, a westernt idézi meg. A szerelmi szálban pedig a gengszterfilm alműfajaként számon tartott menekülő szerelmesek, illetve bizonyos elemeiben a melodráma elevenedik meg (például az önfeláldozás, a párt elválasztó erkölcsi gát és a vakság motívumában).

De a műfajkeverés és -dekonstrukció mellett számos egyéb pozitívum írható a Salvo… számlájára. Érdekes megoldás, hogy főhősünk arcát mindössze a 20. perc környékén láthatjuk teljes valójában – addig minden esetben a kamerának háttal áll, vagy csak az arca egy része látható. Leggyakrabban a szuperközeliben mutatott szeme (lásd a film plakátja) – mely így Salvo jelzőjévé válik. Ez a gengszter szükségszerű éleslátását jeleníti meg, melynek segítségével kerül ki szorult helyzeteiből; illetve azt, hogy a lány általa nyeri el gyógyulását. Az sem véletlen, hogy a film 20. percében éppen a lány tekintete által kap arcot, és hogy a 130. percben ő mondja ki először a férfi nevét. Salvo így az arctalan, névtelen bűnözőből hús-vér emberré válik – megmentésének eszköze Rita, a vak lány. Na, ki is ment meg kit?

Kár, hogy Salvo… emellett némi negatívumot is magáénak tudhat: érdekes módon a karakterrajz csupán addig a bizonyos pontig érdekes, amikor a főhős arcra lel, innentől kezdve a személyisége csupán halovány papírmasé figura a lány brillírozása mellett – Sara Serraiocco ugyanis kiváló alakítást nyújt. További nehézkes pont a film önkényes lassúsága, mely mintha arra engedne következtetni, hogy az alkotók az elnyújtott ritmussal akarták kényszeresen művészfilmmé tenni a Salvo…-t. Ez nem sikerül, mert a vontatottság ez esetben nem bővül többlettartalommal, mindössze egy erőltetett „Antonioni-akarok-lenni” attitűdöt sejtet.  Kivétel talán a néhány bravúrosan megtervezett hosszú beállítás, mely a macska-egér játékot mutatja a házban, és melyben a lány mögött lépdelő, egyelőre arctalan Salvo hol a képkeret sarkában, hol pedig egy tükröződő felületen bukkan fel.

A Salvo – Magányos szerelmesek nem korszakalkotó művészfilm, noha bizonyos elemeiért vállveregetést érdemel. Nincs tehát új európai modernizmusunk és nincs új Antonionink sem. Egyelőre…

6/10

PanAma

Hazai bemutató dátuma: 2014. május 8. 

A film egyik rendezője, Antonio Piazza is jelen lesz a május 8-i, Cirko-Gejzír moziban tartott premieren. 

A fennállásának 90. évfordulóját ez évben ünneplő legendás, orosz Moszfilm stúdió május 8-11. között az Uránia Nemzeti Filmszínházba (hivatalos honlap) hozza el a távoli kelet filmtermését. A négynapos rendezvényen a legújabb produkciók vetítése mellett témába vágó beszélgetéseket is hallgathatnak az érdeklődők. A filmek között helyet foglal egy némafilm, melyet autentikus módon élő zongorakísérettel tekinthetnek meg a látogatók, ezen kívül látható lesz még három korszakalkotó vígjáték és egy – a vásznon ritkán látható – szuperprodukció, a Háború és béke négy része. A filmeket zömében eredeti nyelven, magyar felirattal vetítik.

Részletes program:

A program május 8-án 18 órakor egy kerekasztal-beszélgetéssel indul. A szervezők az orosz film tartalékairól, távlatairól, a szovjet filmkincs sorsáról kérdezik a Moszfilm két igazgatóját, Szvetlana Piljovát és Vlagyimir Rjaszovot. A beszélgetésen, amely nyitott a nagyközönség számára, az orosz vendégek mellett magyar szakemberek is részt vesznek, így Geréb Anna filmtörténész, Lugossy László filmrendező, valamint a program összeállításában közreműködő Forgács Iván filmtörténész.

A beszélgetést követő vetítésen a 2012-ben a legjobb orosz film díjával elismert Fehér Tigris című háborús drámát láthatja a közönség. Karen Sahnazarov filmjét az egyik főszereplő, Vitalij Kiscsenko színművész kíséri el Magyarországra. A nyitó vetítésen a részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött.

Regisztráció és filmismertető: itt

A filmnapokon további 11 alkotást láthatnak a nézők. Ezek közül a legkorábbi Abram Room rendhagyó szerelmi háromszögtörténete, az Ágy és dívány: a némafilmkorszak végén készült művet Darvas Ferenc zongorakíséretével vetítik. A zene további három előadáson is kiemelt szerephez jut, ugyanis három zenés film is színesíti a programot. Az 1936-os Cirkusz a harmincas évek legsikeresebb szovjet zenés vígjátéka, az 1956-os Karneváli éjszaka a hruscsovi olvadás időszakának kultikus vígjátéka, az 1987-es Assza pedig a peresztrojka meghatározó rock együtteseinek zenéjére épülő melodráma. A hatvanas évek modernizmusát Elem Klimov nálunk kevéssé ismert filmszatírája, az Egy fogorvos kalandjai, valamint Szergej Bondarcsuk Oscar-díjjal is elismert monumentális alkotása, a Háború és béke képviseli a műsorban. Tolsztoj regényének adaptációját a legendás korabeli magyar szinkronnal, celluloidról láthatják a nézők, ami – különösen a mű terjedelmének ismeretében – kivételes alkalom. A retrospektív programot Sztanyiszlav Govoruhin rendezése zárja: az 1990-ben készült Így nem lehet élni sokkoló erejű dokumentumfilm a szovjet társadalom kevéssé ismert rétegeiről, alapvető ellentmondásairól.

A Moszfilm jelenét a Fehér Tigris mellett három további játékfilm képviseli: Larisza Szagyilova Ő című társadalmi drámája aktuális témát dolgoz fel, először foglalkozik behatóan a közép-ázsiai vendégmunkások kiszolgáltatott helyzetével; a Szerelem a Szovjetunióban melodrámája az 1970-es évek világát, társadalmi rétegeit, szubkultúráját idézi meg; a Weekend pedig Louis Malle Felvonó a vérpadra című 1958-as bűnügyi filmjének modernizált orosz remake-je. A filmnapok ideje alatt az Uránia Kávéházban a Moszfilm múltját megidéző kiállítás látható.

Jegyek kedvezményes áron, 800 Ft-ért kaphatók az Uránia jegypénztárában és honlapján. A Háború és béke vetítéseire a jegyár előadásonként 500 Ft.

Vetítési program:

Elérkezett május első vasárnapja, így természetesen a mai nap az édesanyákról szól! Ezen apropóból összegyűjtöttünk egy csokorral olyan filmekből, amelyekben az erős anya karaktereké a főszerep. Mi ezekkel a filmekkel szeretnénk boldog anyák napját kívánni minden édesanyának és nagymamának, mert igazán megérdemlik.

kockás

Erin Brockovich, zűrös természet (Steven Soderbergh, 2000): Julia Roberts élete egyik legjobb alakítást nyújtja a rámenős címszerepben. A legszebb az egészben, hogy valós eseményeket dolgoz fel a film, és olyan vagány monológok vannak benne, mint:

„És mi van ezekkel a számokkal? Hat. Mert hat éves a lányom. Nyolc, mert nyolc éves a fiam. Kettő, mert kétszer mentem férjhez, és kétszer váltam el; tizenhat, mert ennyi dollár van a bankszámlámon. 850-3943. Ez a telefonszámom, és minden számmal, amit megadtam, azt hiszem nulla lesz a végeredmény, mert annyiszor fog felhívni."

PanAma

Csokoládé (Lasse Hallström, 2000): Kockás feladta a leckét ezzel a filmcsokorral, sokat gondolkodtam és végül emellett a film mellett tettem le a voksomat. Egyrészt kedves személyes emlékek is kötnek ehhez az alkotáshoz, másrészt szerintem szép romantikus film, a jobbik fajtából, miközben az anyaszerep által nemzedékről nemzedékre hordozott sorsot is szépen megjeleníti – egy kicsit misztikusabb távlatba is helyezvén azt. Közben beszél barátságról, emberi kapcsolatokról, szerelemről, családról, kirekesztettségről és a konzervatív fanatizmus veszélyeiről is. Na meg ki ne akarna csokoládéboltot nyitni a megtekintése után? Nyami…

sunray

Nem férek a bőrödbe (Mark Waters, 2003): Tökéletes vasárnap esti kikapcsolódás, az a típusú vígjáték, mely huszadjára látva is szórakoztató (főleg anyukánkkal együtt nézve). Lindsay Lohan és Jamie Lee Curtis testcseréje elgondolkoztat a generációs különbségeken, melyek itt anyát és lányát újabb és újabb vicces szituációkba keverik (míg az életben ezekből inkább konfliktusok származnak). Ha beleképzeltük volna magunkat anyukánk helyébe, bizony tudtuk volna, hogy ő TÉNYLEG csak jót akart (na, jó, nem is tudtuk volna, de ezért szép [utólag] a tinédzserkor).

Wancass

Forrest Gump (Robert Zemeckis, 1994): Eléggé el kellett gondolkodnom a témán, mert elsőre nekem sem jutott eszembe túl sok mozi, amely az anyaságról szól, és meghatározó pozitív élményt nyújtott. Pedig végig ott volt az orrom előtt az egyik kedvenc filmem, melyben Gump anyja a feltétlen, szeretetteljes elfogadás, az állandó biztos pont, és az egyszerű bölcsesség tökéletes megjelenítése. Ha valaki véletlenül nem látta még ezt a zseniális alkotást, akkor itt a megfelelő alkalom...

David Fincher 1999-es filmje, a Harcosok klubja mára már klasszikussá vált, ám mégis érdemes erről a nagyszabású, minden percében kidolgozott alkotásról megemlékezni egy rövid bejegyzés erejéig.

A történetet egyes szám első személyben hallgathatjuk végig egy jól szituált, ám életében megkeseredett, némiképp cinikus világszemléletű, középkorú férfi szájából (Edward Norton). Jacknek szólítja magát. Önmaga megértéséért, a közösségbe tartozás érzéséért és életválságából való kilábalás érdekében csoportterápiákat kezd látogatni. Sorsa azonban akkor vesz 180 fokos fordulatot, amikor üzleti útról hazafelé tartva megismerkedik egy furcsa idegennel – Tyler Durdennel (Brad Pitt). Hazaérvén szívvel-lélekkel berendezett lakását szándékos robbantás eredményképpen romokban találja, így végső kétségbeesésében felhívja a férfit. Barátságuk sajátos útvonalat követ – a mindennapi élet stresszének feloldására új módszert találnak ki: a mélypontot keresik. Ezt pedig a végletekig tartó bunyózással, harcolással, egymás péppé verésével érik el. Ám az időközben kibővült Harcosok Klubja néven futó „extrém szakkör” hamarosan kimutatja a foga fehérjét: méghozzá a pusztításban és a személyiségtorzulásban. A csattanót természetesen nem lövöm le, de annyit elárulok – filmélményeim egyik legfrappánsabbika volt a Harcosok klubjának zárlata!

A történet finoman adagolt, pont annyit enged meglátni a közönség számára, hogy érezzük, az alkotó vezetésére vagyunk bízva a félhomályban. Ez pontosan, szinte már mértanilag kiépített koncepcióra utal, a forgatókönyv messzemenőkig zseniális. A sajátos, szubjektív narráció több kiaknázható lehetőséget is felkínál az alkotónak, és szerencsére Fincher él is ezekkel. Az elbeszélésmód egyrészt a történetet is személyessé teszi, nézőként sokkal könnyebben azonosulunk a főszereplővel, másrészt film noiros műfajbeidézéssel és mélylélektani irányultsággal kecsegtet: a Harcosok klubja sokrétűen és szerteágazóan vizsgálja a modern világban elveszett személyiség torzulását, az erőszak és brutalitás működését az emberi elmében, illetve a pszichikai és fizikai határok feszegetését.

Emellett erőteljes a szektaként működő, földalatti klub alig távolságtartó vizsgálata, az emberi nem közösségbe tartozási igénye/vágya (akár az egyénisége árán is), és hogy ebben milyen szerepe van egy karakteres vezéregyéniségnek. Elég egy eszme és egy vezető, és máris egy mindenre elszánt terrorszervezet alakulhat ki? Meddig mehet az ember, hogy beteljesítse azt, amiben hisz? Az egyre erőszakosabb és sürgetőbb kérdésfelvetés szinte behálózza a nézőt – és az elején oly’ erős azonosulás hamvaiba hull. Távolságtartás és szenvtelen elítélés lesz úrrá rajtunk.

A kérdésfelvetéssel párhuzamosan erősödik a képi világ megformáltsága. Egyre inkább előtérbe kerül a brutalitás: bordák repednek, arccsontok törnek, vér fröccsen minden percben. Az eleinte durva csínyeknek elkönyvelt cselekedetek a film végére erőszakos és provokatív terrorakciókká fajulnak. Mert nincsenek határok, ha az elborult elme irányít. Egyébként a film formanyelve minden ízében profi. Valami folyton robban vagy pisztoly dördül, ököl csapódik egy véres arcba. Az önreflexív filmalkotói humorról nem is beszélve (mint a történethez kapcsolható nemi szervek provokatív, pár képkockás bevágása)! Akciódús, jól megkomponált felvételeket láthatunk, kidolgozott hangaláfestéssel (nem véletlen, hogy a film legjobbhangvágás-jelölést kapott a 2000-es Oscaron) – a néző egy percig sem unatkozik.

Ehhez a színészi játék is nagyban hozzájárul: Brad Pitt hihetetlen átalakulást nyújt a megzabolázhatatlanul öntörvényű, szabad Tylerből eszelős terroristavezérként; Edward Norton hitelesen alakítja az önmagát kereső, de a világban elvesző, torzult embert; Helena Bonham Carter pedig kiváló karakterszínészként hozza a már megszokott színvonalat.

Nem mondom, hogy a kedvenc filmem a Harcosok klubja. Brutalitásával és durva tematikájával, de az ezt ellensúlyozó filmes profizmussal bennem ellentétes érzelmeket váltott ki – tiszta tetszést aligha. Fincher célja viszont valószínűleg ez is – pont ettől olyan zseniális a stílusa. Mindenkinek látnia kell! Lehetséges is, mert május 4-én (vasárnap) 21:00-tól játssza az RTL+ csatorna.

9/10

PanAma

– gondolt az egyszerű közhelyre James Gray és Guillaume Canet, amikor megírták a Vérkötelék (Blood Ties) forgatókönyvét. Amelyet aztán az utóbbi, francia származású alkotó – aki egyébként a filmszakmában leggyakrabban színészként mozog (Vidocq, Az utolsó kém) – 2013-ban meg is rendezett, nálunk pedig most került a mozikba. A film ügyesen használja a gengszterfilm műfaji hagyományait, melyeket a zsáner klasszikusaitól vagy épp újabb alkotásoktól kölcsönöz. Ezzel tulajdonképpen nincs semmi baj, mert a Vérkötelék nem rágja a szánkba, hogy mennyire eredeti akar lenni, ahogy ezt mondjuk James Cameron filmtörténeti buherája, az Avatar teszi. Ez a film felvállalja a kvázi posztmodern (de már letűnőfélben lévő) intertextualitást – és következetesen a műfajon belül kölcsönöz –, ráadásul az összeszedett elemeket kiváló recept szerint keveri össze. Így egy fogyasztható, szórakoztató popcorngengszterfilmet alkot, se többet, se kevesebbet.

Miképpen a műfaji óriás, a Nagymenők esetében, most is a hetvenes években járunk, méghozzá a szervezett bűnözés fellegvárában, Brooklynban. Chris (Clive Owen) hosszas leültetés után frissen szabadul a börtönből, és elhatározza, hogy új életet kezd, ezúttal tisztes polgárként. Ebben eleinte rendőr öccse, a tisztakezű Frank (Billy Crudup) is segítségére van – befogadja priuszos és emiatt a társadalom szemében megbélyegzett bátyját, sőt, még munkát is kerít neki. Csakhogy egy volt sittes élete korántsem leányálom, és Chris hamar rádöbben, hogy az átlagpolgárok éjt nappallá tévő, folytonos megaláztatásokkal tűzdelt gürizésénél van jóval kifizetődőbb üzlet: a régi, a jól megszokott. A férfi felhajtja a börtön előtti kapcsolati tőkéjét, és a gyors meggazdagodás édes ígéretével folytatja bűnözői életvitelét. Persze ezt Frank egyáltalán nem nézi jó szemmel, hiszen bátyja prioritásállítás elé kényszeríti: a törvényes munkája és a vérkötelék közt kell, hogy döntsön.

A Vérkötelék nemcsak a kor beidézésében használ kipróbált műfaji elemeket: maga a tematika – miszerint a sittről frissen kikerült exfegyencek megbélyegzett élete sosem tud visszatagozódni a társadalomba – a gengszterfilmnél korántsem új. Az 1939-es Invisible Stripes hőse egy az egyben Chrishez hasonló utat jár be. A család-bünözőlét oppozíció pedig mondhatni a zsáner sajátja: ez esetben a műfaji elemeket megerősítő klasszikushoz, az 1931-es Közellenséghez csatlakozik nagyon erősen a Vérkötelék, méghozzá a testvérek közötti konfliktus tekintetében, mely a törvényellenes és törvényes életszemlélet és -mód különbsége miatt fakad ki. Sőt, a Közellenség ominózus söröshordó-jelenete – mely a családon belüli erőviszonyok átrendeződését jelképezi a gengszter fivér javára – itt szinte pontosan megismétlődik, csak a luxus ez esetben nem a sör, hanem a tévé, amelyet Chris az édesapának ad karácsonykor. A rendőrök és a bűnözők oldalát egymás mellé helyező dramaturgia – mely felváltva mutatja a két szál történéseit a főhősökön keresztül – pedig A téglából lehet ismeretes. A film kezdetén elhangzó – a későbbi narrációba csak a tematikával lazán kapcsolódó – rasszista viccelődés egy Tarantino-film humoros életképét idézheti elénk (mondjuk a Kutyaszorítóban kezdőjelenetét), noha ez esetben messze nem annyira elementáris.

Azonban a gengszterműfaj hagyományainak ügyes ötvözése és keverése mellett a Vérkötelék számos egyéb pozitívumot tudhat még magáénak: a korrajz kiváló, a film képei pontosan felidézik Brooklyn piszkosbarna közegét. Az bárok valóban a hetvenes évek füstös csehói, az éjszakai utcák pedig egyszerre fenyegetően ridegek és a gengszter számára otthonosak. A hangulat maradéktalan megteremtését ráadásként még kiválóan megtámogatja a kellő pillanatokban felzengő soundtrack. A magánéleti konfliktusok életszagúak, a dialógusok bár hollywoodi módra pont annyira információgazdagok és karakterfestők, amennyire kell, de egyáltalán nem keltik az erőltetettség érzetét. Amiképp a felsorakoztatott személyiségek sem – a Vérkötelék figurái nem papírmasé bábuk, hanem reális konfliktusokkal küzdő hősök. Külön köszönet persze a nagyszerű színészi alakításoknak!

Egyedül a vég sikerült banálisra, melyért a forgatókönyv dramaturgiája is felelős: a bűnözői karrierrel növő téttel egyre fokozódnak az események, így a Vérkötelék szép lassan elveszti életszerű hitelességét és Gengszterosztagosan művies, álomgyári lesz. A vég giccses, szájbarágós… és banális. Kár érte. De még így is az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb gengszterfilmje a Vérkötelék.

7,5/10

PanAma

Woody Allen filmre nem lehet elvárások nélkül beülni, hisz az öreg mester vagy egy tucat filmjében bizonyította már, hogy ért a komédiához. Elég csak az Annie Hallra, a Manhattanre vagy, hogy a közelmúltból is említsünk filmet, az Éjfélkol Párizsban című vígjátékra gondolni. Feketekeretes szemüvege, burleszket idéző gesztusai és utánozhatatlan dumája a filmművészet legendás alakjává tették az évek során, éppen ezért volt rizikós vállalkozás John Turturrótól, hogy Woodyval készített filmet. Meg is lett az eredménye, hiszen a Bérgavallér nem más, mint egy újabb, New York-központú, derűs hangulatú Woody-replika, sajnos az olcsóbbik fajtából.

A történet főhőse Fioravante (John Turturro), aki barátja, Murray (Woody Allen) hosszas rábeszélésére felcsap gigolónak egyrészről azért, hogy boldoggá tegye a női nemet a szerelem hazug illúziójával, másrészről meg élni is kell valamiből. Neki is és Murray-nek is, aki rögtön le is gombol róla 40% hasznot, hisz a kerítőnek is jár a részesedés. Egész hamar beindul a biznisz, Fioravante szebbnél szebb nőkkel osztja meg az ágyát, akik egytől egyig odáig vannak érte, hisz mindenkit elbűvöl olasz nyelvű idézeteivel és japán ikebanáival. Igazi gavallér. Nagyjából eddig követhető a sztori, aztán egyre kuszább szálak szövődnek bele egy rabbi özvegyének, Avigal (Vanessa Paradis) karakterén és Brooklyn ortodox zsidó közösségén keresztül.

Azért a történet összevisszasága ne rettentsen el minket, hisz annyira nem is fontos, hogy mik történnek, sokkal izgalmasabb a hogyan. New York atmoszférája mindig jó alap egy romantikus komédiához, John Turturro pedig nagyon kellemes hangulatú filmet hozott össze, amelyben lágyan szól a jazz és az élet lelassul másfél órára. Itt van nekünk ez a kedves, megélhetési hímringyó, akit egy idő után már tényleg nem számlák foglalkoztatnak, hanem a nők boldoggá tétele. Nem kiforrott, emlékezetes karakter, de az olcsó életbölcsességeivel mosolyt csal a néző arcára. Woodyt meg nem kell félteni, itt is ömlik belőle a szó, nehogy belehaljon a némaságba!

A film legnagyobb hibája viszont kétségkívül a középszerűség és a burkolt antiszemitizmus. Hiába akar PC lenni mindenféle etnikummal szemben, valahogy nem sikerül neki, és ez bizony alattomos rosszérzést okoz. Például a a kerítő Murray fölött törvényt ülő ortodox gyülekezet bíráskodó jelenetéről nehéz eldönteni, hogy humoros akar-e lenni (azaz viccet csinál a zsidóság szokásaiból és hagyományaiból) vagy halálosan komoly. Egyik sem működik.

Ettől függetlenül nem kell félni a Bérgavallértól, egy unalmas vasárnapot mindenféleképpen felvillanyoz, viszont pörgős szombatesti buliindítóként egyértelműen bukás lenne. Félreértés ne essék, a Bérgavallér nagyon is szerethető ’feel-good film’, de nem tud kilépni a Woody-univerzum árnyékából, így hiába kedves és bájos, semmi újjal, emlékezetessel nem szolgál. A már jól bevált panelekből építkezik, amelyek kiválóan szórakoztatnak a film során, ám a moziból kijövet már csak a mosoly marad meg, de arra már biztos nem fogunk emlékezni, hogy miért is.

6,5/10

kockás

Jaime, Jaime, kellett neked azt csinálnod? Ráadásul ott, ahol? Ejnye, Jaime, most akkor a csajok bosszút állnak. Ez a legújabb női vígjáték, A csajok bosszúja.

Először beszélgessünk kicsit arról, mit jelent az, hogy női film. Jó, a legegyszerűbb válasz erre az, hogy olyan film, amely leginkább a női közönséget célozza meg. De hogy ez pontosan milyen filmeket takar, azt sokkal nehezebb meghatározni: gondolkozhatunk műfajokban, és mondhatjuk azt, hogy a romkom és a melodráma alapvetően női dolog, míg a sci-fi és a fantasy inkább férfi. És ekkor PanAma lecsavarná a fejem, mivel neki, lány létére, nagyjából hányingere van a romkomoktól, míg nekem a top10 kedvenc amerikai filmem evör listámon szerepel egy melodráma (Casablanca), és két romkom is (Bringing Up Baby és Van, aki forrón szereti), azonban, ha a nagy átlagot nézzük, ez a megosztás igaz. A kortárs Hollywoodban, a nagy nemi egyenjogúság korában azonban megpróbálnak eltávolodni ettől a modelltől, és vagy olyan filmeket készítenek, amelyeket az egész család vagy legalábbis a fiú és a lány is élvezhet (ilyenre példa mondjuk Az éhezők viadala mint szerelmi háromszöges melodráma és sci-fi-akció különös házassága), vagy fognak alapvetően férfiakat célzó műfajokat, és átrakják nőibe. Erre a legszembetűnőbb példa az alpári vígjátékok elnőiesedése. Voltak ugyebár a jó öreg kakapisi-komédiák, élükön az Amerikai pitével és a Másnaposokkal, amelyek mára átadták a helyüket a főleg Melissa McCarthy (Koszorúslányok, Női szervek) és Cameron Diaz (Rossz tanárnő) nevével fémjelzett undi női poénhegyeknek.

És mégis, hogyan jöttek létre ezek a filmek? Na, nem úgy, hogy női problémákat, női témákat kezdtek el bennük felfedezni és kifigurázni. Nem, mert ahhoz a rendező-producer uraknak el kéne fogadniuk, hogy a nők is épp olyan érdekes, többdimenziós karakterek tudnak lenni, mint a férfiak (persze, a producer urak mentségére legyen szólva, azok a nők, akikkel ők találkoznak – a didimodellek és egyebek –, valóban nem túl bonyolult lények). Szóval az ezekben a filmekben szereplő női karakterek elég távol állnak mindenfajta valós emberi lénytől. Inkább olyanok, mint amilyeneknek a férfiak látják a nőket, arról beszélnek, amiről a férfiak gondolják, hogy a nők beszélnek: róluk. Van ez az elég egyszerű feminista vizsgáló eszköz, a Bechdel-teszt: nézz meg egy filmet, és ha van benne két megnevezett női szereplő, akik beszélnek egymással, úgy, hogy a téma nem a férfiak, akkor az a film megfelelően ábrázolja a nőket. A csajok bosszújában három női főszereplő van, akik a filmidő 90%-ában együtt lógnak, és a Bechdelen való átcsusszanás mégsem sikerül. Az egyetlen téma az a szemét, gonosz, de iszonyatosan vonzó férj (Nikolai Coster-Waldau).

És mindeközben A csajok bosszúja nem menthetetlenül rossz film, vannak benne kifejezetten vicces mondatok, jelenetek, és a színészek is mindent kihoznak az egyébként nagyon elnagyoltan megírt figurákból. A legrosszabbul Leslie Mann járt, aki egyébként szerintem alulértékelt, de kiváló komika, itt azonban abba a nehéz helyzetbe került, hogy nem tudja, pontosan mit kell játszania: egyszer kemény és ravasz jégkirálynőként, másszor pedig a Bolond Kalapos unokahúgaként jelenik meg, nehézzé téve a figura befogadását. A legjobb jelenetek azonban mégis azok, amikor kettesben van Cameron Diazzal, és a mozivászonról süt a kettejük közti (valószínűleg igazi) barátság. A harmadik hősnőnk pedig Kate Upton… Ő szép. Más jót nem nagyon tudok róla mondani, de szép. Nikolai Coster-Waldau pedig kiválóan hozza Jaime Lannister nem vérfertőző, kortárs változatát az öntelt hólyag férj szerepében.

Nem A csajok bosszúja volt a legrosszabb film, amit idén moziban láttam, lehetett rajta egyet-kettőt nevetni. Randifilmnek nem rossz, ha esetleg ilyesmit kerestek, de lányok, kérlek, ne haragudjatok a pasitokra, ha az egy kicsit jobban fókuszál Upton kisasszony mellkasi részére, mint a cselekményre. Illetve, akkor javaslom még a filmet, ha ti is meg akarjátok büntetni Jaime-t azért, amit a múltkor csinált a templomban, mert az nem volt szép.

5/10

Saccperkb

A denevérmaskarát öltő igazságosztó rengeteg feldolgozást élt meg mióta Bob Kane megrajzolta 1939-ben. Képernyőn először a Batman című 1966-os akció-vígjáték sorozatban tűnt fel, melyhez tartozott egy nagyon kreatív címet viselő film is, a Batman: The Movie.  Egészen 1989-ig kellett várni, míg Tim Burton megrendezte a nagysikerű Batmant, mely az első egészestés mozifilm volt a szárnyas önbíráskodóról. Érdekes módon nem a főhős, hanem annak nemezisét, a Jokert alakító Jack Nicholson alakítása maradt emlékezetes ebből a klasszikusból. Az emberek imádták a stílust és az erős etikai kódexszel rendelkező rendfenntartót, így kapott még három folytatást, melyből egyedül az 1992-es Batman visszatér volt vállalható, a további két folytatás annyira rosszra sikerült, hogy még a címüket sem érdemes leírni.

Az utolsó rész bukása után szárnyas hősünk nyolc év kényszerpihenőre vonult a mozivászonról, és inkább rajzfilmsorozataiban bujkált, míg Christopher Nolan, a Memento zseniális rendezője újra hozzá nem nyúlt a témához. Az általa készített trilógia magasabb dimenzióba emelte a denevérember történetét és megjelenítését. Élethű, nagyon látványos és mégis sötéten drámai oldalát mutatta be a karakternek, melyet kiváló színészekkel sikerült megtámogatni. Viszont tegye fel a kezét, akit nem idegesített ezekben az amúgy zseniális filmekben az a néhány fordulat, mely vagy szimpla logikai bukfenc volt, vagy egy töketlen idiótaként ábrázolta az amúgy nagyon macsónak beállított maszkos igazságosztót. Egy-egy hangulatgyilkos momentum mindhárom filmből:

A Batman: Kezdődikben a Liam Neeson által alakított főgonosz a mindent elpusztító mikrohullámfegyvert Batman cégétől, a Wayne Industriestől lopta, tehát főhősünk könnyen kinyomozhatta volna, hogy kell azt kikapcsolni, illetve az apja felügyelete alatt gyártott vonaton száguldottak a városközpont felé, amelyet így szintén leállíthatott volna. Ehelyett jött persze a felesleges közelharc, miközben a város élete veszélyben forgott…

A sötét lovag közepén Batman motorjával száguld a Joker felé, miközben az azt kiabálja, hogy úgysem mersz elütni. És tényleg nem, mert szárnyas hősünk alapelve, hogy nem öl embert, de persze emiatt a nemcselekvés miatt közvetve többszáz embert ölt meg. Ha csak súlyosan megsebesíti a vigyorgó pszichopatát, már azzal is megelőzte volna a továbbiakat. A film hangulatát súlyosan romboló hiba volt ez a szál…

A sötét lovag – Felemelkedésben fifikás kütyüjeiről ismert főhősünk puszta kézzel ront neki hegyomlás méretű nemezisének, Bane-nek, aki persze (szó szerint) derékba töri karrierjét. Ehelyett mondjuk belelőhetett volna néhány altatónyilat vagy egyéb mozgásképtelenné tevő cuccot a szétgyúrt Vader-klónba. (Plusz persze az a rész, amikor az egész rendőrséget lerendelik egy alagútba, amelyet persze rájuk is omlasztanak, de ez annyira gyenge fordulat, hogy rendes köpködést sem érdemel.)

A hosszú bevezetés után rátérek a szárnyas bosszúálló mitológiájának fenti bosszantó logikai hibáktól mentes, talán legjobb állomására, a Batman: A sötét lovag visszatér című kétrészes animációs filmre. A történet a Sin Cityt is jegyző Frank Miller agyszüleménye, és ebből már sejthető a komor atmoszféra és sötét drámaiság, mely áthatja a két és fél órás művet.

Batman itt már elmúlt ötvenéves, és tíz éve visszavonult több társával együtt a szuperhősök egyre kétesebb társadalmi megítélése miatt. A várost egy Mutánsoknak nevezett fiatal gengszterbanda tartja rettegésben, melyet a rendőrség és annak vezetője, a denevérember régi barátja, Gordon parancsnok nem tud kordában tartani, így hősünk kénytelen visszatérni. Bár az évek nem voltak kegyesek vele, módszerei durvultak. Helyenként kicsit olyan mintha Marv ámokfutását látnánk újra a Sin Cityből, és ez nagyon jót tesz az ember igazságérzetének. Az újjászületett hős nem kíméli a bűnözőket, legtöbbször maradandó sérüléseket okoz, és régi riválisával, a Jokerrel is megtartja végső leszámolását, mely izgalmasabb és brutálisabb, mint valaha.

A duplarész csúcspontja, a kormánybérencnek állt Supermannel való összecsapás, mely a rajzfilmtörténet egyik legkreatívabb párharca. A sztori rengeteg társadalmi problémát boncolgat, kezdve az emberek nemtörődömségével és hálátlanságával, a politikusok és vezetők fókusztévesztésén és ostoba háborúvágyán, és a rendőrség tehetetlenségén keresztül, a média ronda manipulációin át az utca emberének szenvedéséig. Ezeket az elemeket, bár láttunk már sok helyen, ebben a sötét, animált környezetben is legalább annyira átjön a hatásuk, mint egy jó szociodrámában. A jövőben érdemes figyelni a rendező, Jay Oliva munkásságát is, mert e zseniális alkotáson kívül a Villám (Flash) köré is sikerült kiváló, epikus történetvezetésű animációs filmet kerekítenie (Igazság Ligája: A Villám-paradoxon címmel).

A Batman: A sötét lovag visszatér látványos, izgalmas és logikailag hibátlanra sikerült visszatérése az egyik legkedveltebb szuperhősnek, és egyben komor társadalomkritika, ahol a háború és utcai vandalizmus legsötétebb oldalai kerülnek terítékre. Végig maximális feszültséget fenntartó és mélyen elgondolkodtató alkotás. Aki szereti a szuperhősös műfajt, annak mindenképpen ajánlott, de aki csak egy jó animált akciódrámát akar látni, az sem fog csalódni.

Batman: A sötét lovag visszatér 1. rész: 8/10

Batman: A sötét lovag visszatér 2. rész: 9/10

Wancass

Henry Bean zömében alsóbb kategóriás filmek írójaként tevékenykedik az amerikai álomgyárban, de 2001-ben rendezésre adta a fejét. A hitetlen című alkotása – melynek a forgatókönyvéért is felel – rendkívül komoly és napjainkig aktuális problémát feszeget. Valószínűleg a témaválasztásnak köszönhetően nyerte el a Sundance filmfesztivál nagydíját, de számtalan pontján kikandikál az elsőfilmes lóláb.

Danny Balint (Ryan Gosling) neonáci aktivista. Skinhead csoportjával egy új fasiszta párthoz csatlakozik, ahol a mozgalom eredetileg nem antiszemita szellemiségét kívánja megreformálni: a zsidók kiirtását szorgalmazza, miképpen az a náci Németországban történt. Hamarosan a közösség központi figurája és hangadója lesz, aki egyre erősebb és agresszívabb fellépést szorgalmaz. Mindeközben otthon eredeti nyelven olvassa a Tórát, kívülről tudja a kóser étkezés szabályait és a zsidó vallás szokásait. És nem azért, amit a külvilágnak hazudik: „Ismerd meg az ellenséged!” Valójában ő maga is zsidó származású, aki gyermekkorában egy héber iskola mintadiákja volt, mígnem sürgető vallási kérdések fogalmazódtak meg benne az Ótestamentummal kapcsolatban. Csalódottsága és „hitetlensége” miatt fordult a fasiszta ideológia felé, így lett annak ellenségképéből a radikális elvek hitvallójává. Csakhogy a titok nem maradhat homályban – Dannynek szembe kell néznie az önbecsapással és a társadalmi felelősséggel!

A téma aktualitását és a borzalom hitelességét tovább fokozza, hogy A hitetlen története valós eseményeken alapszik: Daniel Burros, az Amerikai Náci Párt oszlopos tagjának életét dolgozza fel, aki az 1960-as években öngyilkosságot követett el, miután a média felfedte zsidó származását. De a probléma – a valós ihletés ellenére is – brutálisan elemébe vág a fajgyűlöletnek és úgy egyébként a radikális elvek gyűlölködő magatartásának (erre az egyik legszívszorítóbb jelenet a film elején: a metrón hazafele tartó zsidó fiú nyilvános megalázása Danny által). A kérdésfelvetést tovább fokozza, hogy pont egy adott körhöz tartozóban gyűlik fel az indulat a közössége iránt – a zsidó Dannyben a zsidóság iránt. Ez persze létező pszichológiai jelenség, akár gender kérdésében is: statisztikailag kimutatható, hogy az agresszív homofóbia igen gyakori a látens homoszexuálisok körében. Ez általában az önidentifikáció súlyos problémájával függ össze – az egyén nem tudja elfogadni, vagy megérteni magát, ez iránt érzett frusztrációját pedig az erre emlékeztető közösségen éli ki (filmes példaként lásd Amerikai szépség). Ezzel a gondolattal, fajgyűlöleti szinten foglalkozik alig pár év múlva – bár nem ennyire expliciten, mint A hitetlen – a Minden vilángol is, méghozzá az antiszemita nagyapa karakterében. Látható hát, hogy ez a pszichológiai jelenség napjainkig a filmművészetben is igen meghatározó. Ezzel a problémával küzd Danny is, gyakorlatilag ön el nem fogadásában és gyökereinek megtagadásában (mely a hitében való csalódással függ össze) a lehető legradikálisabb gyűlöletrendszer alakul ki, melyet a neonáci ideológiához csatol. Így válik „hitetlenből” egy másik hitvallás „hívőjévé”, ahogy erre paradox módon a film eredeti címe (The Believer) is utal.

Bár a témafelvetés és annak feldolgozása gyomorszorítóan erős, filmes szempontból A hitetlen számos ponton karcos. Ryan Gosling korai alakítása – mely szerencsére még nem tendál a hollywoodi ügyeletes szépfiú skatulya felé – sajnos nem elég hiteles a komoly jellembeli dráma megjelenítéséhez. Mentségére legyen szólva, ehhez a kiforratlan karakterrajz is nagyban hozzájárul: az a néhány gyermekkori flashback egyszerűen nem jeleníti meg elég markánsan Danny önidentifikációs válságát, amitől annyira megbicsaklott a személyisége, hogy népirtást szorgalmazó gyűlölködővé vált. Ugyanígy erőtlen a néhány fantasztikumra hajazó betét – főként a sablonos fekete-fehérbe csomagolt, elképzelt holokausztjelenet, mely a főhősben egy idős ember elmesélése alapján elevenedik meg (pedig nagyon erős lehetne!). A záróképsor önmagába záródó, végtelen „Canossa-járása” pedig túlzottan belemagyarázva akarja elhinteni a nézőben a magasabb rendű értelmezés lehetőségét úgy, hogy ezt filmes eszközökkel korábban nem készítette elő. Ettől némiképp túlhajtott lesz a téma, pedig az a maga naturalizmusában is hihetetlenül húsbavágó.

7/10

PanAma