Isabel Coixet baszk rendezőnő szereti a drámát, filmjeiben általában súlyos témákat boncolgat. Az élet nélkülem főhősnője (Sarah Polley) a film elején megtudja, hogy gyógyíthatatlan rákos beteg, A szavak titkos életében a szintén Polley által megelevenített fiatal lány a jugoszláv háború okozta traumát képtelen kiheverni, az Elégiában pedig a Ben Kingsley–Penélope Cruz-párost a nő melldaganatának híre hozza össze újra. Ezek fényében kijelenthető, hogy filmjeinek tematikája nem túlságosan összeegyeztethető a szombat délutáni „kanapéba süppedős” filmre vágyók igényeivel.

Az élet nélkülem a fent említettek közül a legsikerültebb alkotás. Ebben még olyan mértékben található meg a dráma és a tragédia, ami a későbbi filmekkel ellentétben nem ingatja meg a történet hitelességének érzetét a nézőben. Míg az Elégiában és A szavak titkos életében néhol a dramaturgia egyes pontjait indokolatlannak, hatásvadásznak érezhetjük, itt a tragikus elemek még tűrhető arányban és formában öltenek testet.

Adott a főhősnő, Ann, aki 23 éves kora ellenére már kétgyermekes anyukaként és családfenntartóként éli hétköznapjait. Legelső szerelmének, Donnak 17, majd 19 éves korában szült gyermeket. A férfi alkalmi munkákból él, hogy meglegyen a napi betevő, Ann is kénytelen több műszakban állást vállalni. Ebből a szegényes és monoton mikrokozmoszból látszólag nincs kitörési lehetősége sem neki, sem a családjának. Ám ekkor éri váratlanul Annt egyik gyakorivá vált rosszulléte után a hír, hogy többszörösen áttétes rákot diagnosztizáltak nála, és maximum két-három hónapja maradt. És hogy mihez is kezd ezzel? Úgy dönt, nem mondja el senkinek. Környezetét azzal eteti gyakori legyengülései alkalmával, hogy vérszegénységben szenved, Ann mindezzel saját és a többiek életét igyekszik megkönnyíteni. A hátramaradt időt pedig úgy szeretné eltölteni, hogy az átlagos hétköznapjaiba csempész bele olyan dolgokat, melyeket szeretett volna, de nem tett meg eddigi, rövid életében. Ezekről ír egy listát, melynek egyes elemei mondhatni teljesen „butaságnak” tűnnek (műkörmöt csináltatni), azonban nagyrészt egy olyan lány vágyait manifesztálják, akinek eddig nem volt alkalma igazán élni.

A fennmaradó időre például célként tűzi ki azt, hogy jobban, őszintébben kifejezze, amit gondol, és minél gyakrabban mondja lányainak, hogy szereti őket. Mivel legelső barátjához ment feleségül, sosem volt más férfival, szeretné kipróbálni, milyen mással szerelembe esni. Így jön a képbe a Mark Ruffalo által játszott, kissé balféknek tűnő figura, aki beleszeret Annbe egy mosodában. Csóválhatnánk fejünket, hogy bizony élete alkonyán minek megcsalni az aranyember férjet, aki nemhogy szexi, de még kiváló apa is, azonban azt érezzük, ennyi jár ennek a szegény lánynak. Nem tudjuk elítélni. Ann az új szerető tartása mellett igyekszik a nélküle való életet elrendezni. Szeretné úgy maga mögött hagyni családját, hogy remélhesse, ők boldogok lesznek azután is, hogy ő meghalt. Férjének, anyjának, szeretőjének és lányainak 18 éves korukig minden szülinapra magnókazettákat vesz fel. Donnak igyekszik új feleséget keresni. Ez igencsak nagylelkű, ám mégis furcsa elképzelés, melynek első megvalósítási kísérlete egy dagadt, zsíros képű, idegesítő asszony vacsorameghívásában merül ki. A második próbálkozása már inkább mozog a realitás talaján. A szomszédban lakó, csupaszív ápolónő, akit szintén Ann-nek hívnak, kitűnően kijön gyermekeivel és mérföldkövekkel szebb, mint az előző nő. Mégis azt gondolom azonban, hogy mindez kissé gyermeteg elgondolás, és annak a túl hamar felnőtté vált kislánynak az ábrándjait jelképezik, aki ebben a kétgyerekes anyában lakozik. Ez mutatkozik meg a film utolsó jelenetében, amikor Ann elképzeli, milyen lesz az élet, ha ő már nincs. Magányos anyját boldogan látja egy férfival, Don kacagva készít reggelit új feleségével, a szomszéd lánnyal, gyermekei felhőtlenül derűsek, és a zsíros képű, irritáló kolléganője is megtalálja békéjét. Mindez kétlem, hogy valóban így alakulna, azonban a néző mégis együtt remél Ann-nel.

A fent említett, a dramaturgiára vonatkozó értetlenkedésem mellett mégis megragadott a film filozofikus hangvétele. Egy egyszerű, fiatal asszony gondolatai az életről, a közelgő halál nézőpontjából megfogalmazva: általa a hétköznap apróságai más helyiértéket kapnak, a dolgok relevanciája veszít értékéből. Ilyen a bevásárlóközpontban játszódó jelenet, amikor Ann ironizálva beszél azokról az emberekről, akik hosszan időznek a boltokban. Ők nem gondolnak arra, hogy mennyire véges és értékes az idő, amit ezen a világon tölthetünk. Ő sajnos már tudja.

A kisköltségvetésű film a témából adódóan komor hangvételű, lassan csordogál, azonban nagyon ügyesen építkezik. A színészi alakítások és a közelikkel operáló képi világ közel hozza a nézőhöz a történetet, mely ettől nagyon személyessé válik, és nem tudjuk függetleníteni magunkat tőle.

7/10

kerítésléc

Az utóbbi. De hogy miért is? Ez egy megkésett cikk arról, hogy mit gondolok a már nem is annyira vadonatúj mozitechnológiáról, mely nálunk, Magyarországon tavaly óta elérhető a Cinema City Westend multiplexben. Az elsők között próbáltam ki az új moziélményt, a Vasember 3.-at láttam, ám mostanáig érlelődött bennem a véleményformálás. Íme:

Mi is az a 4DX?

A 4DX egy viszonylag új mozitechnológia, mely (elméletileg) a nagyszabású, hollywoodi látványfilmeket ötvözi a moziba járás egyedülálló élményével. Valóban egyedülálló, ezzel nem is vitatkozom – de részben élvezhetetlen is.

Az első 4DX filmszínházakat 2009-ben hozták létre Dél-Koreában, a CGV hálózatán belül. Azóta ez az őrület több országba is átterjedt, jelenleg 29 helyen elérhető, de 2016-ig a szabadalmaztatók megközelítőleg ezres nagyságúra akarják bővíteni a XXI. század modern cirkuszát.

A 4DX technológia működése viszonylag egyszerűen leírható (bár az biztos, hogy a megalkotása mögött rengeteg programozó kemény munkája rejlik): az egészestés hollywoodi blockbusterek látványához igazítva a mozi teremben különböző készülékek lépnek működésbe. Van itt három különböző mozgástengelyen táncoló szék, amely még vibrál is, és bár a hivatalos leírásban „láb- és hátcsiklandozásként” szerepel a további effekt, ez valójában a gyors egymásutánban történő hátba rúgást takarja (fúúú, de szórakoztató!). Ezen kívül van villámot vagy vakut imitáló, retinakiégető villanás, a fülek mellett elsuhanó golyókra emlékeztető erőszakos légfuvallat, és hogy már tényleg teljes legyen az élmény, az előtted lévő székből a vizes jeleneteknél fúvókán keresztül poshadt műanyagszagú vízpermetet köpnek rád. És ehhez jön még a (soha be nem vált) szagos mozik hagyományából táplálkozó – kicsit koncepció nélküli – illatfelhő, mely kizárólag egy fajta (és teljesen beazonosíthatatlan) szagot takar.

És akkor próbálj meg figyelni a filmre, amely ezen felül még 3D-ben is megy. Hajrá!

Miért alakult ki?

Azért, amiért a 3D: a mozikultúra XXI. században történő brutális visszaesése miatt, melyért főként a könnyebb és ingyenes (noha illegális) szórakozást ígérő torrentoldalak tehetők felelőssé (ezt a tendenciát ugyan a ’70-es évektől kezdve készít elő a video-, majd később a DVD-technológia otthoni mozikultúrát kialakító újdonsága). Ugye mindenkinek ismerős a következő mondat?

Szerintem nem nézem meg moziban, megvárom, amíg kijön torrenten.

Na, igen, csakhogy ezzel a filmipar semmi profithoz nem jut, márpedig a mozgókép kezdettől fogva (részben) szórakoztató, nem éppen l’art pour l’art művészet, sőt, nagyon is pénzigényes. A torrentekből pedig értelemszerűen nem profitál sem az alkotó, sem a forgalmazó. De hogy lehetne elérni, hogy a befogadók mégis pénzt hozzanak? Természetes a mozik forradalmával, mely valami olyan alternatívát kínál a befogadók számára, amit otthon, a picurka képernyője előtt (elnézést azoktól, akiknek gigamega moziberendezésük van) nem kaphat meg. Erre pedig egyértelműen a nagyszabású látvánnyal és a lenyűgözés érzésével operáló filmek szolgáltatnak alapot: sci-fik, fantasyk, akciófilmek, horrorok (ezzel is magyarázható a növekvő fantasztikumtendencia a kortárs hollywoodi berkekben). Ezt támogatja meg a mozik technológiai megújulása, mely első körben – az azóta működőképessé vált és a jövőképpel rendelkező – 3D-vel robbantott forradalmat, most pedig az ezt még perverzebb, ám sokkal kevésbé jó 4DX-szel teszi.

 A „Kenyeret és cirkuszi játékokat!”

mondás bizony eszméletlenül aktuális a modern korban is (bár a film közbeni ivást/evést felejtsd el, mert a szék a lelket is kirázza belőled). A 4DX technológia tulajdonképpen – a Budapesten épp bezárt – vidámparkot ötvözi a mozgóképek világával, mely látszatra a jobban átélhető filmélményért jött létre, valójában csak felturbózott vásári vurstli, amely a „vibráló székeivel” és az egyéb parasztvakító eszközeivel még jól hasba is rúgja az alapvető filmbefogadói metódust.

Merthogy – filmelméleti kutatásokra alapozva – a néző a sötét mozi teremben a vásznat mindenhová betekintő ablakként használva leskelődő pozícióba helyezkedik. Ezt nevezzük – Hitchcock nyomán (aki a Hátsó ablak c. filmjében ennek tökéletes modelljét dolgozta ki a tényleges mozgóképen) – voyeurizmusnak (meglesésnek, kukkolásnak). A néző ebben a helyzetben a Hátsó ablak gipszben fekvő Jeffjéhez hasonlóan passzív, teste nyugodt, miközben az agya eszméletlen módon működésben van: látványelemeket fog fel, narrációt épít, karakterek motivációs hálóját értelmezi, és a történettel szemben alkotott hipotéziseit állítja fel újra és újra, és ellenőrzi is őket (vö. Hátsó ablak Jeffje a bűnügy kapcsán), miközben a film által keltett érzelmeket is átéli (izgul, fél, szomorú, boldog). És akkor még a rejtélyre építő mozgóképes alkotások (Psycho, hogy csak Hitchcocknál maradjunk) alapvető elvárásáról nem is beszéltünk…

Ehhez képest mit csinál a 4DX? Állandó impulzusokat mér a néző testére, aktívvá téve annak – ebben a befogadói metódusban eredetileg passzivitáshoz szokott – fizikumát. Ennek az eredménye: semmit nem fogunk fel a filmből. Akárhány ismerősömmel beszéltem, miután átélte a 4DX élmény, a dialógus körülbelül a következőképpen zajlott le (és megjegyzem, velem is ez volt):

– Képzeld, megnéztük a … filmet a 4DX moziban! Eszméletlen volt: mozgott a szék, meg éreztem az elsuhanó golyókat, és még vízpára is jött az arcomba!

– Ahha… És miről szólt a film?

– Ja… Hát azt nem tudom, de nem is ez a lényeg!

És én itt felszisszenek. Persze, lehet engem ultrakonzervatív filmsznobnak nevezni, aki szeret gondolkodni, nem csak ötéves gyerek módjára sikongatni a rázó székben, de azért mégis… Innentől kezdve a 4DX-nek nincs szüksége a filmre és fordítva sem, mert nem a filmélmény tökéletesebbé tételéről szól. Hanem a vidámparkról (ami nagyon jó, és sajnos nekünk már nincs), csak közben még vetítenek is valamit. És pont ezért nincs jövője.

Na és a jövő?

A 3D-nek van! Ugyanis az a fent kifejtett befogadói metódus alá dolgozik, sőt, a film tényleges hamisságának csökkentésével valósabbá teszi a vásznon lévő látványt, de közben tudatosítja az illuzórikusságot, hiszen mégiscsak egy sötét mozi teremben ülünk, szemüveggel a fejünkön. A 3D is a látásra hat (ami filmnézéskor eleve aktív befogadói felület), míg a passzivitásban nyugvó testet békén hagyja. Persze bizonyos szempontból a filmnek is alkalmazkodnia kellett a 3D technológiához: emlékszem, az első IMAX-élményemkor (Avatar) rettentően zavart a gyorsvágásos technika – mely a kor akciófilmjeiben nagyon is elfogadott –, mert az emberi szem a 3D-vel nem képes olyan gyorsan felfogni ezt az információmennyiséget, mint a 2D-vel. Cuarón persze erre már rájött a Gravitációnál, és a kifejlett technológiát vitte rá a filmre: hosszú beállításokat, lassú kameramozgást és az előtér/háttér közötti váltásokat alkalmazta a filmnyelven. Ezért lett a Gravitáció bombasiker és mérföldkő a 3D-ben (noha voltak előkészítői).

A 4DX azonban a parasztvakítás szintjén látszik megrekedni – a vadonatúj mekis menük felhype-olt jellegéhez hasonlóan az újdonság élményével ragadja meg a sztereotip, XXI. századi fogyasztókat, de ebben ki is merül tényleges értelme (nem is találkoztam olyannal, aki kettőnél többször ment volna el 4DX vetítésre). Mondjuk az is igaz, hogy a híres-hírhedt „fingós reklámja” is sértő módon erre az egyszerű agyi kapacitásra apellál. Egyszer ki lehet próbálni, mint a vadonatúj technológia mintapéldányát, de a hagyományos filmnézői metódus arcon csapása miatt az átlag befogadói igényeket aligha elégíti ki, még ha hullámvasútnak el is megy. Ehhez az egysíkú szórakoztatáshoz képest viszont kicsit költséges… Ha jövőt akar magának, akkor finomítani kell a jelenleg túlságosan erőszakos eszközein (szétráz, arcon köp, hátba rúg), és a filmes elbeszélés alá kell dolgoznia, VAGY forradalmasítania kell magát a filmművészetet is – és sajnos nem csak a filmnyelv szintjén: el kell törölnie a történetet, a karaktereket és úgy egyébként mindent, ami a filmben gondolkodásra ösztönöz, mert ez bizony a „totális élvezet” kárára megy a 4DX-ben. Lehet, hogy én vagyok naiv, de reménykedem benne, hogy ez nem fog bekövetkezni! Ha igen, akkor elérkezünk az Idiocracy c. alkotásban felfestett társadalomhoz (ezt egyébként nézzétek meg, mert vicces).

PanAma

Két év késéssel ugyan, de nálunk is bemutatják Ramaa Mosley rendezőnő debütáló egészestés filmjét, az azonos című képregénysorozat alapján készült Dollár, kanna, szerelem-t (The Brass Teapot), ami a filmalkotói „szűz kéz” és az uzsonnapénznek számító költségvetés ellenére is szívmelengető romkom lett. Ez utóbbi megállapítás nálam kifejezetten nagy szó, mert – tagadhatatlanul szubjektív és részben magam számára sem indokolt – gyűlöletem a sztereotip „női” műfaj iránt már-már egekbe szökő (ahogy erről Saccperkb is kifejtette a véleményét), így a Dollár, kanna, szerelem eleve mínuszból indult, ehhez képest elérte azt, hogy a jó érzéssel távozzak a moziteremből. Akkor márpedig tudott valamit…

John és Alice egy félreeső amerikai kisvárosban tengetik életüket. Bár a szerelem nagy, kapcsolatukat óhatatlanul kezdik aláásni a mindennapok anyagi gondjai. A csekkek csak jönnek, a hűtő üres, a volt barátok pedig már felkapaszkodott újgazdagokként tekintenek le a magas lóról. Aztán derült égből villámcsapásként a fiatal pár ölébe pottyan egy rejtélyes teáskanna. Hamarosan kiderül, hogy a míves, ősi tárgynak nemcsak hatalmas múltja, de mágikus ereje is van: ha fájdalmat érez a közelében, pénzt teremt. Innentől pedig nincs megállás – a gyors meggazdagodás édes ízével a szájában a párocska, de főként a nagyravágyó Alice vérszemet kap…

Az egyik ok, amiért a Dollár, kanna, szerelem elnyerhette egy romkomgyűlölő elismerését, az az, hogy nem a jól megszokott, és a Barátok közt patinás színvonalával felérő sémákkal él. Ez persze betudható annak, hogy off-hollywoodi alkotásról beszélünk, ezért a nagy stúdiók klisékötelezettsége nem befolyásolta a filmet. Persze emiatt a költségvetés is igen szerény volt (valamit valamiért), mindössze 900 000 dollár, bár kalapemelés az alkotóknak, akik mindent kihoztak a fellelhető keretből: Alice és John későbbi villája tényleg fényűzően berendezett, a ruhák pedig valóban a luxus érzetét keltették.

További érdem, hogy a konfliktusok nem a megcsalta/szexelnek, de beleszeret/szerelmi háromszög (ne adj’ isten négyszög, pfuj)/kapuzárási pánik „csodafüzérre” vannak felfűzve, hanem az alkotók a magánéleti és személyiségbeli drámát megspékelvén egy egyszerű, de mégis működő tanmesével a fantasztikum fűszerét emelik be a receptbe. Mert a Dollár, kanna, szerelem valójában a nagyravágyás, a pénzéhség káros, személyiség- és párkapcsolat-nyomorító hatásáról szól, azon túl, hogy „a pénz nem boldogít” közhelyet is ellövi – de legalább fogyasztható és újító formában.

Ezen túl Ramaa Mosley filmjében a karakterek végre nem eleve magas társadalmi rangon csücsülnek, és a valóságtól épp ezért rendkívül távol állóak, mint mondjuk Az a bizonyos első év vagy a Barátság extrákkal szereplői, csak hogy az ismertebb romkomokat említsük. Bár a végső cél persze ez (hiszen Alice a pénz által a csillivilli, üvegcipős létbe akar eljutni), de a történet előrehaladtával szerencsére az alapjáraton is fekete humorral dolgozó alkotásban a groteszk irónia is egyre perverzebb formát ölt. Egészen odáig, hogy a pénzszerzés érdekében elharapódzott erőszak (és ennek következtében a fényűzés) már csak a felszínen vicces, valójában az arcunkra fagy a mosoly. Kicsit szerencsétlen húzás, hogy a holokausztutalást is behozta a film (mintha Hitler azért ölt volna ártatlanokat, hogy a kanna pénzt adjon neki a fájdalomért cserébe), de szerencsére ezt az alkotók is belátták, és csak feldobott labdaként hagyják lebegni a káoszba forduló történetben.

Szóval egészen kellemes, nézhető alkotás lett a Dollár, kanna, szerelem, ami a működő fekete humoron és a mindkét nem számára megnyerő színészi alakításon túl (Juno Temple szexi, Michael Angarano pedig úgy zabálnivaló „boyfriend”, ahogy van) még egy befogadható, sajátos történetbe ágyazott tanulságot is felmutat.

7/10

PanAma

A bemutató időpontja: 2014. május 22. 

A minap úgy éreztem, hogy csatlakoznom kell nekem is a tömeghisztériához, és ki kell próbálnom a 4DX-t. Fontolgattam már ezt jó ideje, de azt a tanácsot kaptam, hogy olyan filmre menjek majd el, aminek nem különösebben érdekel a története. A csodálatos Pókember 2.-vel ez a nap is eljött. Hogy igazán miről is szól ez a Mark Webb (500 nap nyár) film? Milyen volt a színészi játék, hogy passzolt a vágás? Fogalmam sincs, csak a hullámvasutazásra tudtam figyelni. De mielőtt rátérnék a filmre, nézzük csak meg közelebbről a 4DX-et.

A dél-koreai CJ 4DPLEX tulajdonában lévő 4DX olyan mozgóképészeti eljárás, amelynél a film vetítése közben különböző környezeti hatásokat jelenítenek meg: mozgó és vibráló szék, spriccelő víz, süvítő levegő, pára, köd, szél, villámlás, szagok, buborékok. Mélységes csalódásomnak kell itt helyt adnom, ugyanis A csodálatos Pókember 2.-ben se buborék, se szagok nem voltak, és füstöt is csak az első sor kapott. Ezt teljesen felháborítónak tartom! Ez a csodás technika egyébként nagyközönség előtt 2009-ben, az Utazás a Föld középpontja felé című film szöuli bemutatóján jelent meg először. Azonban a 4DX előzményei már az 1950-es években is jelen voltak. Több trashfilmet forgalmaztak akkoriban vásári mulatságként, vidámparkként, ahol bizony voltak szagok, mozogtak a székek, sőt még beöltözött színészek is ijesztgették a nagyérdeműt. Ilyen filmeket rendezett például William Castle (Ház a Kísértet-hegyen, A bizsergető).

Visszatérve a Peter Parkerhez: Pókfejünk továbbfolytatja a kettős életét, miközben igyekszik egyensúlyt teremteni a szuperhős- és a hétköznapisrác-lét között, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Mindennapjait beárnyékolja az, hogy az emberek nem örülnek annak, hogy folyamatosan megmenti őket, gyötrődik szülei emléke fölött, és még Gwen apjának a szelleme is kísérti. Végül pedig rá kell jönnie, hogy nem számít, mekkora szuperereje van, azt, ami a legfontosabb számára, úgy sem tudja megmenteni.

Rögtön a film elején megtudjuk, hogy mi történt Peter szüleivel: dől, mozog, ugrál alattunk a szék, és a közönség sikong, nevet, miközben meghalnak Pókfej szülei. Köszönjük 4DX, a legdrámaibb pillanatokban is képes vagy megnevettetni. Ezt követően alig várjuk, hogy újabb akciószekvenciák következzenek, és együtt gyötrődünk főhősünkkel a szomorú-romantikus jelenetekben, de minket nem a tehetetlenség vagy a döntésképtelenség bánt, hanem az, hogy ilyenkor nem mozog a szék, vagy spriccel a víz, és az előző „adrenalin”-löketek után halálosan unalmasak és lassúak ezek a jelenetek.

A két új főgonosz sem sikerült valami szuperre. Elektro magában dünnyögő óriáscsecsemő, akit senki sem szeret. Harry pedig genyó kis gnóm. Egyik sem igazán árnyalt karakter, csak akadályok, akiket hősünknek le kell győznie, és győzelme már a legelején determinálva van, bár az nem mindegy, milyen áron. Az első résszel ellentétben itt nem tudunk meg sokat Peter hétköznapi életéből – kivéve Gwennel való kapcsolatáról –, csupán apró említésekként tűnnek fel az olyan dolgok, mint hogy lediplomázott, vagy hogy még mindig az újságnak fényképez. Mintha az életének azon részei teljesen tökéletesen mennének, pedig ez biztosan nem így van.

Összességében a 4DX-es élmény teljesen megváltoztatta a befogadást. Most a pörgős akciórészeket élveztem, holott egy sima moziban épp a drámai lelki gyötrődéseknél ültem volna tűkön. Az viszont egyértelmű, hogy a látványvilág egész szépre sikeredett. Különösen jópofának találtam a Tesla-tekercsekhez hasonlóan zenélő erőművet. Mindenesetre kíváncsian várom, hogy hogyan viszik majd tovább innen a történetet 2016-ban.

6/10

RDorka

Alfonso Cuarón, a leghíresebb mexikói rendező, 2004-ben vált igazán ismertté, amikor a talán legjobban sikerült Harry Potter filmet, Az azkabani foglyot vezényelte. Ezután még két nagyon korrekt sci-fit készített, a 2006-os Az ember gyermeke című disztópiát és a 2013-as, hétszeres Oscar díjas Gravitációt, melyért a legjobb rendezés aranyszobrocskáját is kiérdemelte. Ebben a bejegyzésben kicsit visszanyúlok Cuarón fantasztikumkorszaka elé, és a szintén kiemelkedő, de kevésbé ismert Anyádat is (Y tu Mamá También) című, erotikus elemekkel vegyített road movie-ját vesézem ki.

A film röviden arról szól, hogy két jó barát, Julio és Tenoch, az érettségi utáni nyáron elindul egy utolsó, közös autókázós, szétesős, csajozós kalandra. Csatlakozik hozzájuk egy éppen házassági válságba kerülő, húszas évei közepén járó, titokzatos nő is, amivel tulajdonképpen a két, szexuálisan túlfűtött fiú egyik legnagyobb vágya teljesül. Kiderül, hogy - bár a srácok úgy érzik, ők a szabadság mintaképei - Luiza sokkal szárnyalóbb náluk. Hol egyik, hol másik fiút bolondítja magába, akik közben rájönnek, hogy a testiség túlmutat azon, amit eddig megéltek ezen a téren. Persze barátságukba is rendesen belegyalogol az útitársul fogadott femme fatale, és az eddig etalonnak tartott tízpontos brokódjuk felrúgása után válaszút elé érnek. Felmerül a nagy kérdés: a vágyott nő iránti folyamatos versengés és múltjuk szürke titkainak felszínre kerülése után megmaradhat-e a barátság?

Bár a film meglehetősen sok szexuálisan explicit jelenetet tartalmaz, mégis inkább egy önmegismerésről, felnőtté válásról és barátságról szóló dráma, mely erős nosztalgiát ébreszthet a 18 éves korunk iránt. Ezen a vonalon igazából csak egy alkotás jut eszembe, amely valami hasonlóra képes, az Állj ki mellettem! (vagy Állj mellém!), mely a 10-12 éves bőrünkbe való visszabújáshoz nagyon szép és szórakoztató mankó. Az Anyádat is tisztán szórakoztató faktora kicsit alacsonyabb, ez a mű sokkal drámaibb és nyersebb, tekintve hogy a felnőtt lét határán való egyensúlyozásról szól. Ezzel együtt viszont az egyik legjobb film a barátságról és annak múlandóságáról.

Gael Garcia Bernal (aki a zseniális mexikói drámából, a Korcs szerelmekből, esetleg a Che Guevara-filmből, A motoros naplójából lehet ismerős) brillírozik az apátlanul felnőtt ifjú Julio szerepében, és Diego Luna (Tenoch) is remekül hozza a korrupt politikus fiaként felnőtt, elkényeztetett aranyifjút. Maribel Verdú (A faun labirintusából) pedig árasztja magából a házasságában csalódott, titkokkal teli, szexuálisan túlfűtött ösztönlényt, aki sokat segít a fiúknak önmaguk megismerésében. A negyedik főszereplő a narrátor, aki bár nincs jelen, szerves része a filmnek, és mintegy figyelemelterelésként rengeteg kitekintő, oda nem illő információt oszt meg, ami a melankolikus atmoszférát erősíti.

A road movie-k jellemzően nem cél nélküliek, az utazás a főszereplők szellemi-lelki fejlődését szimbolizálja, és ez itt sincs másképp. Végállomásként az útitársak egy csodálatos, elhagyatott tengerpartra érnek, ahol Luisa megtalálja ideálját, egy idilli család képében, és a két fiú is végre megbékél egymással és önmagával (még ha csak időlegesen is). A tenger, ahogy a film többi része is, csodálatosan fényképezett, a kies mexikói öblök hívogatják az embert, a megnyugvást, és célba érést jelképezik.

Bár az Anyádat is nem annyira ismert, mint Cuarón későbbi közönség- és kasszasiker filmjei, szerintem a rendező legmélyebb, legtöbb mondanivalóval bíró alkotása. Hasonló hangulata van, mint a jobban sikerült Almodóvar filmeknek, az azokban jelenlévő túlzások és szélsőségek nélkül. Aki szereti a latinos mozikat, annak mindenképpen érdemes felvenni a "megnézendők listájára". Akit viszont zavarnak az nyers, mindent láttató jelenetek vagy a komótosan folydogáló cselekmény, az inkább hagyja ki.

7,5/10

Wancass

Sajnos az utóbbi időben bebizonyosodott, hogy nem minden arany, ami fénylik, és a skandináv krimik sem mindig jók. Se a Hipnotizőr, se az Eltitkolt életek nem érte el a korábban felállított szintet. Hiába, nem lehet minden olyan szuper, mint a Millenium-trilógia adaptációja (bár a rendezőváltás a második részen, valljuk be, igencsak meglátszott) vagy mint a Fejvadászok. Nem mellesleg Jo Nesbø egy másik regényének jogaira is lecsaptak a filmesek: Tomas Alfredson rendezi a Hóembert. De hogy addig is ne kelljen tövig rágnunk a körmeinket a várakozás izgalmától, itt van nekünk a dán döglött akták, a Nyomtalanul. Hamisítatlan skandináv krimi.

Bár a rendező, Mikkel Nørgaard semmi olyat nem mutat, amit ne láttunk volna már korábban, még sincs okunk panaszkodni. A műfaj jól megszokott elemeiből pont annyit és pont akkor tár elénk, amikor annak ott a helye és ideje. De hát nem is volt más dolga, mint filmre adaptáljon egy már eleve sikeres regényt, amely a skandináv krimi minden jó alkatrészét tartalmazza – persze ez nem von le a film értékéből, hiszen láttunk már példát az adaptációs bukásra. Ráadásul Nørgaard Hetediket idéző képi világa csak hozzátesz a történet nyomasztó hangulatához.

Ebben a filmben minden elem megvan, ami egy skandináv krimit skandinávvá tesz: poszttraumás stresszben szenvedő különc főhős válófélben, jó kedélyű arab kolléga, eltűnt nő, aki mellé jár egy hendikepes testvér is, és van természetesen vér, cigaretta és homályos indíték. Ó, és persze a szexuális deviancia is feltűnik a cselekményben!

A film főhőse az öntörvényű Carl Mørck nyomozó (Nikolaj Lie Kaas, akit a film elején egy kicsit nehéz komolyan venni, Anders Thomas Jensen filmjeiben nyújtott alakításai után), akit főnöke egy félresikerült akció után a Q ügyosztályra száműz, melynek feladata a megoldatlanul maradt ügyek leltározása, és lehetőség szerinti lezárása. Új kollégát is kap a hiphopzenére leltározó kisebbségi Assad (Fares Fares) személyében. Mørck persze nem az az aktatologató típus, így az első adandó alkalommal beleveti magát a nyomozásba: egy feltételezett öngyilkosság vár megfejtésre. Merete Lynggaard (Sonja Richter) öt éve tűnt el egy komp fedélzetéről, amelyen éppen fogyatékos öccsével együtt utazott. Mørcknek az a megérzése, hogy ha a nő öngyilkosságot tervezett volna, nem viszi magával egyetlen élő rokonát az útra. A nyomozás előrehaladtával természetesen bebizonyosodik, hogy Mørcknek igaza volt. Aztán persze sötét titkok kerülnek a felszínre...

Mint már említettem, a Nyomtalanul nem szolgál semmi újjal, de olyan jó ritmusban adagolja az információkat, és olyan ízléses a kivitelezés, hogy abszolút elégedettek lehetünk. Ízig-vérig krimit kapunk, ráadásul ízig-vérig skandinávot. Az atmoszféra, a környezetábrázolás és a remek karakterek már a film első negyed órájában magával ragadják a nézőt. Zöldes világítás és tipikus (ám még mindig működő) suspense eszközök: már az első képsorok arra utalnak, hogy nem fogunk unatkozni, lesz itt még valami csavar a végén és vér a közepén.

Az a helyzet, hogy a recept megint bevált, és még mindig izgalmas. Tipikus bűnügyi thriller, szerencsére a jobbik a fajtából; abból, amelyik totálisan leköt, és amelyiket muszáj végignézni. Persze, a végén egy kicsit nonszenszé válik a történet, de egye fene, jót szórakoztunk.

8/10

kockás

Aki moziban szeretné élvezni a filmet, az most az Artmozik Éjszakája keretein belül megteheti: május 17-én 3:30-kor vetítik a Művészben.

Csütörtökön érkezik a mozikba a Coen fivérek legújabb alkotása, a Llewyn Davis világa. Ennek alkalmából idézzük fel a legendás alkotópáros korábbi, három Oscar-díjjal jutalmazott alkotását, a 2007-es Nem vénnek való vidéket. Valószínűleg az egész földkerekségen van cirka száz befogadó, akiknek nem tetszett ez a film – én közülük vagyok egy. Úgyhogy már alig várom, hogy a kommenteken keresztül elsodorjon a gyűlöletcunami. Hajrá!

Llewelyn Moss (Josh Brolin) a texasi prérin vadászva véletlenül egy mészárlás helyszínére és csepp jóval sem kecsegtető nyomaira bukkan: szanaszét heverő holtestek, rommá lőtt autók és az egyik platón szép adag heroin. Innen nem messze pedig egy táskában rengeteg dollár – a férfi úgy dönt, hogy középszerű életének megsegítésére eltulajdonítja a talált összeget. Csakhogy ezzel a sivatagban látott mészárszék tovább folytatódik: nem csak a rendőrség, illetve a mexikói drogkartellek erednek Moss nyomába, hanem egy rejtélyes pszichopata (Javier Bardem) is, akinek nem szent sem élet, sem halál – ahogy a „maroknyi dollár” sem.

A Coen fivérek – a szerzői jelleg ellenére – előszeretettel nyúlnak az álomgyár műfajaihoz, történet szempontjából a Nem vénnek való vidék pedig a testvérpáros életművében markáns vonalat képviselő bűnügyi filmes irányhoz köthető, miképpen a Halál keresztútján, a Fargo vagy A nagy Lebowski is. Csak itt a gengszterfilmes vagy vígjátéki elemek helyét a thriller és a brutális erőszak tölti be – a Nem vénnek való vidék néha már ízléstelenül túlhajtottan tematizálja (és esztétizálja?) a vért, a testroncsolást és úgy egyébként az ölést – főként Javier Bardem karakterén keresztül.

Na de a tízperces időintervallumok határán beszúrt mészárszékek között a film nem nagyon halad. Emiatt a ritmus némiképp kiegyenlítetlenné válik – noha aláírom, hogy a néző többlettudásával operáló és erős suspense-szel dolgozó jeleneteknél (mikor a gyilkos a házban van úgy, hogy a szereplők nem tudnak róla) bennem is megfagyott a vér. Persze, a filmritmus sajátosságát nevezhetjük a közép-amerikai táj által motiváltnak: ezt alapozzák meg a Nem vénnek való vidék belső narrációval aláfestett, kezdő tájképei és a cím kiemelt szerepe, de az a baj, hogy ez a közegábrázolás a cselekmény tényleges előrehaladtával nem tölt már be szimbolikus szerepet (nem látunk újra bevágott tájképeket vagy azt, hogy a szereplők miként lépnek interakcióba a közeggel), ezért ez csak belemagyarázás szintjén működik.

Tehát a Nem vénnek való vidék legnagyobb problémája a felemásra sikerült forgatókönyvben lelhető. A fent említett ponton túl további hiba az indokolatlanul sok és a cselekményépítés szempontjából funkciótlan mellékszereplő felvonultatása. Ilyen az „anyósarchetípusba” illeszkedő nagymama vagy a seriff rokkant barátja. Ezek a karakterek teljesen kiforratlanok (a fent említett anyós mindössze zsémbeskedik és a rákjára panaszkodik), egyetlen szerepük maximum abban rejlik, hogy a film gyilkológépezetének áldozatául essenek, vagy filozofálgatásra hajló, de a középszerűségben megrekedt párbeszédek résztvevői legyenek. Ám sajnos a főszereplőkről sem nagyon mondható el, hogy jól megírt és pontos motivációs rendszerrel rendelkező alakok lennének – külön igaz ez a pszichopata Chigurhre: nem tudjuk meg, miért lett őrült, miért lett érzéketlen gyilkológép. A film evidenciának veszi, hogy egy sérült mészáros, és kész…

Ez persze nem lenne baj, ha a Nem vénnek való vidék archetípusokból táplálkozván a történetet allegorikus szintre emelné – ez esetben ugyanis a személyiségek egyénisége nem számítana, életüket felsőbb szinten lehetne értelmezni, univerzális mondanivalóval. Ám ez nem így van: a sztori és a közeg túl konkrét (például megjelenik a texasi konzervatív látásmód és az idegen- – elsősorban mexikói- – gyűlölet), a bűnügy túl hangsúlyos, az erőszak túlságosan hatásorientált. És ezen a film zárlatát jelentő, giccsbe hajló álomfelidézés sem segít a rezonőr seriff részéről.

Így a Nem vénnek való vidék sajnos rossz komponenseket keverő alkotása Coenéknek: nem univerzális, de nem is eléggé azonosulásra késztetően konkrét a történet. Olyan se hús, se hal film ez…

5/10

PanAma

„Top”-sorozatunk következő részeként ismét egy műfajhoz nyúlunk, amely annyira nem is áll messze a legutóbb tárgyalt film noirtól. Ezúttal a gengsztereké a pálya!

A gengszterfilmet a kalandfilmek nagyformájába és a bűnügyi filmek kategóriájába soroljuk, miképpen a film noirt is – a két műfajt ráadásul klasszikus aranykoruk is összeköti, mindkettő a ’30-40-es évek környékén élte virágkorát.

A gengszterfilm külön érdekessége, hogy a hollywoodi hagyománytól markánsan eltérően morálisan nem jóváhagyható tetteket végrehajtó hőst, egy bűnözőt állít a középpontba. Ennek értelmében a gengsztert antihősnek tekintjük, a forgatókönyvírók és rendezők hatalmas feladata pedig a műfajba tartozó filmek esetén az, hogy a többé-kevésbé maradéktalan azonosulást elérjék a nézőben. Ez nem mindig egyszerű.

A gengszterfilmek narratíváját alapvetően jellemzi az emelkedés-bukás: a főhős fokozatosan egyre otthonosabban mozog a bűn világában, lépcsőfokonként araszol felfelé a gangen belüli ranglétrán (ehhez nem ritkán feletteseit is likvidálja – pl. Scarface – 1932), mígnem a csúcsra ér. Ekkor – a klasszikus hollywoodi cenzúra értelmében eléri a gonoszság csúcsát, így a néző morális igényeinek kielégítéséért meg kell bűnhődnie – karrierje szükségszerűen bukással zárul (ami nagyon fontos: ebből a szempontból Coppola A Keresztapája egyáltalán nem tipikus példája a műfajnak, mintegy kritikus szemmel tekintve a bűnt jóváhagyó társadalomra hagyja meg győztesként a gengsztert).

A műfaj korai filmjei a film noirhoz hasonlóan expresszív látványvilággal dolgoztak, melyhez kiváló alapot biztosított a zömében éjszakai jelenetek szerepeltetése (e szempontból az 1946-os Killers jelentette a fordulatot, melynek nagy része már nappal játszódik) és a nagyvárosi környezet, mely a westernhősökkel ellenpontot képező bűnözőkarakter legfontosabb terepe.  

Persze a gengszterfilm műfaján belül számtalan alműfajt különíthetünk el: heistfilmek (Ocean’s-sorozat, Kutyaszorítóban), szindikátusfilmek (Point Blank), menekülő szerelmesek (Bonnie és Clyde, Csak egyszer élsz), box-gengszter-noir (Annál súlyosabb a bukásuk…), stb. Ebben a cikkben a saját kedvenceinket gyűjtöttük egy (gengszter)kalap alá, hogy a műfaj iránt érdeklődők kedvükre szemezgethessenek:

PanAma

Sergio Leone: Volt egyszer egy Amerika (1984): Ez a több mint három és fél órás film kellemes nosztalgiával tekint a gengszterfilm hőskorának számító szesztilalom idejére, mely az igazi bűnöző nagyágyúk időszaka volt. Csodálatos forgatókönyv, igazi karakterek, szép képek és filmzene. És a filmtörténet valaha látott legzseniálisabb mosolya.

Raoul Walsh: Az alvilág alkonya (1939):  Egy klasszikusabb darab, noha már ez is nosztalgiával tekint a nagyágyúk korszakára (az eredeti cím ezt is sugallja: The Roaring Twenties), méltó megemlékezést adva a karriergengsztereknek. Ráadásul a valaha élt két legnagyobb gengszterszínész alakít benne (Edward G. Robinson kivételével): James Cagney és Humphrey Bogart. 

Martin Scorsese: Nagymenők (1990): Ez a film a mai napig alkotó rendezőóriás műfaji jártasságának mintapéldája, mely kiválóan ötvözi a gengszterfilmet a szerzőibb jegyekkel. Szórakoztató, velejéig romlott és nagyon scorsese-s.

kockás

Guy Ritchie: Blöff (2000): Mr. Ritchie újraértelmezte a műfajt A ravasz, az Agy és a két füstölgőpuskacsővel, és kultuszt teremtett London alvilági alakjaiból. A Blöff meg még egy lapáttal rátett a szórakoztatásra, zseniális darab, amelynek még a hímsovinizmusát is hajlandó vagyok megbocsátani. Londoni atmoszféra Brad Pitt akcentussal és eszméletlen alvilági karakterekkel, mindezek miatt a Blöff kihagyhatatlan filmélmény. Ja, és a csodás monológokat se felejtsük el: 

Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins… LONDON!

Scorsese: A tégla (2006): Scorsese kétségtelenül a műfaj egyik nagymestere, A tégla meg egy különösen jól sikerült film, köszönhetően a kiváló színészeknek, mert ebben a darabban bizony mindenki brillírozik. Valamit csak jelent az a négy Oscar-díj.

John Hillcoat: Fékezhetetlen (2012): Tény, hogy mindenre képes vagyok azt mondani, hogy jó, amiben Tom Hardy szerepel – mert egy olyan Isten adta tehetségről van szó, akit öröm nézni, és nem csak a bicepsze miatt – de ez a film nemcsak miatta működik. Itt bizony mindenki „odatette magát”, és megvan benne minden, ami egy kiváló gengszterfilmhez kell: szeszcsempészet, korrupció, bosszú és még a szerelem is belefért.

Wancass

Tarantino: Ponyvaregény (1994): Ezt a filmet szerintem senkinek sem kell bemutatnom, az egyik legismertebb, legidézettebb, de mindenképpen az egyik legcoolabb gengszterfilm, amelyet nem lehet elégszer megnézni. Részben elveszi a gengsztervilág komolyságát szürreálisan borult jeleneteivel, de egyben annak komoly karikatúrája is. A filmes humort pedig mindenképpen új szintre emelte.

Michael Mann: Szemtől szemben (1995): De Niro és Al Pacino A Keresztapa 2. után újra egy filmben. Epikus bankrablós krimi, erős drámai elemekkel, a két főszereplő „kedélyes” kávéházi beszélgetése pedig a zsáner egyik csúcsa. Ezen kívül a sztorit zseniális akciójelenetek teszik pergővé. Kihagyhatatlan darab.

Fernando Meirelles: Isten városa (2002): Modern brazil gengszterfilm, mely Rio de Janeiro nyomornegyedeiben játszódik, és (többek között) egy drogdíler és egy újságíró pályafutását mutatja be gyerekkoruktól kezdve. Nagyon egyedi látásmódú, megrázó és mélyen elgondolkodtató alkotás a brazil drogmaffiáról, a bűnözővé válásról és az emberi élet értékéről.

Szamár

Nick Cassavetes: Alpha Dog (2006): Ez a film a személyes kedvencem. Nehéz megmondani miért, hiszen a kritikusok kevésbé szerették. Mégis torokszorító, igaz történetet dolgoz fel, kiváló színészekkel, hatásos rendezésben.

Martin Scorsese: A Wall Street farkasa (2013): Scorsese a gengszterfilm császára, nem véletlen jelenik meg több embernél egy-egy filmje a listában, és még így is kimaradtak olyan filmjei, mint például az Ajlas utcák. A Wall Street farkasát azért választottam, mert ebben a filmben a rendező A sebhelyesarcút megszégyenítő magasságba emeli a fényűzést, és megmutatja, hogy a legnagyobb gengszterek nem droggal kereskednek, hanem pénzzel.

Martin McDonagh: Erőszakik (2008): Az ír rendezőt csak dicsérni tudom, hiszen eddigi két nagyjátékfilmje – amelyeket maga is írt – egyaránt zseniális. Mégis az Erőszakik az, ami örökké az egyik kedvencem lesz. Ezen még a szörnyű magyar cím se tudott rontani. 

+1 Coen testvérek: A halál keresztútján (1990): Lehetetlen a Coen fiúkat kihagyni a dologból, hiszen szintén több remek gengszterfilmet letettek az asztalra, sőt, első rendezésük, a Véresen egyszerű is az. Mégis A halál keresztútján a legkiemelkedőbb és legfinomabb művük a zsáneren belül.

Saccperkb

Francis Ford Coppola: A keresztapa (1972): Egyszerűen mert fantasztikus, és a többiek nem írták.

Francis Ford Coppola: A keresztapa 2. (1972): Mert, őszintén szólva, sokkal jobb, mint az első. A konfliktus nagyobb, a dráma mélyebb. Tökéletes folytatás.

Francis Ford Coppola: A keresztapa 3. (1990)… Haha. Nem. Pfujj, és Sofia Coppola, drágám, ezt még az Elveszett jelentés sem feledteti velem. Az igazság az, hogy nem vagyok nagy gengszterfilmes, ezért inkább egy sorozattal jövök ide, amely mindörökké megváltoztatta a televíziót, főleg a nemrég elhunyt zseninek, James Gandolfininek köszönhetően. Ez pedig David Chase-től a Maffiózók (1999–2007). 

RDorka

Az én nagy kedvenceim a korai gengszter filmek közül kerültek ki. Elsőként is rögtön egy némafilm: D.W. Griffith: A Pig Alley testőrei (1912) című kisjátékfilmje. Melyet itt meg is tekinthettek:

Loyd Bacon: Invisible Stripes (1939) című – sok helyütt film noirként jegyzett – műve, amely a börtönből frissen szabadult emberek munkavállalásának nehézségeit járja körbe. Persze mindezt izgalmas köntösbe bújtatva. 

Mervyn LeRoy: Szökevény vagyok (1932) című börtönfilmje, amely azt mutatja be, hogy milyen következményekkel jár, ha valakit tévesen ítélnek el. Az régi filmek kedvelőinek, mindegyiket csak ajánlani tudom.

A Llewyn Davis világa pont olyan film, mint amilyen a soundtrackje: folkballada az élet hiábavalóságáról. A Coen fivérek ezúttal olyan filmet készítettek, melynek letargikus hangulata sokáig visszajár kísérteni az esős délutánokon.

1961 telén vagyunk, a helyszín pedig a New York-i Gaslight Café, ahol akkoriban minden feltörekvő folkzenész megfordult. A színpadon éppen Llewyn Davis (Oscar Isaac) gitározik, de ez az idillinek tűnő bohém világ nem tart sokáig. A szám végére kiderül, hogy nem hiába énekel saját akasztásáról főhősünk. Nemrég vesztette el zenésztársát (és egyben legjobb barátját), így egyre nehezebben boldogul a konkurenciával teli zeneiparban. A lemezét nem veszik, fellépésekre nem hívják, kabát nélkül kénytelen szembenézni a hideggel, és a barátai sem szívesen ajánlják fel neki kanapéjukat az éjszakára. Llewyn próbál kitörni a középszerűségből, de egész lénye, személyisége az, ami megakadályozza ebben. Utolsó reménye egy chicagói út, mely talán lendít a karrierjén, így hát beleveti magát az észak-amerikai télbe a hiányozhatatlan Coen-színész, John Goodman társaságában.

Llewyn Davis világa egyre sötétebb a film előrehaladtával, a hó egyre sűrűbben hull és már nemcsak díszlet, hanem mi is érezzük a csontig hatoló hideget. Coenék kíméletlenek voltak ezúttal, amin még a csodálatos betétdalok sem segítenek, sőt, ami azt illeti, depressziós tüneteket idéznek elő szívszaggató dallamaikkal. Viszont kétségtelenül hatásosak és autentikusak. A film zenei producere az a T-Bone Burnett, aki az Őrült szív Oscar-díjas betétdalát, a The Weary Kindot is szerezte, de rajta kívül olyan zenészeknek köszönhetjük a filmzenét, mint Marcus Mumford, a Mumford and Sons frontembere. De természetesen ezeket a dalokat elő is kell adni, így elengedhetetlen a jó színészválasztás, és Coenéknek – mint mindig – most is sikerült. Oscar Isaac, Carey Mulligan és Justin Timberlake egytől egyig csodálatosak zenész/énekesként is, és Coenék hagyják is érvényesülni őket. A film több – úgymond – videoklip betétet tartalmaz, amelyekből megismerhetjük egy korabeli stúdió működését, vagy átélhetjük a folkklubok hangulatát. Régen volt már a mozikban ilyen jó zenés film, ami nem musical, és nem hajlik át giccsbe.

Mert a Llewyn Davis világa nemcsak a filmzenével veszi le a lábáról a nézőt, hanem a vizualitásával is. A film operatőre, Bruno Delbonnel kiváló munkát végzett, és csodálatos pasztellvilágba burkolta Llewyn Davist, ami kellőképpen melankolikus, ám ugyanakkor elidegenítő hatású is, hogy azért az ember mégse vágjon eret magán.

Egy szó, mint száz, ez a film bizony szép és kihagyhatatlan. Mert bár Llewynnek nem jött össze az élet, mégiscsak példa volt, az életvezetési tanácsok negatívja, de példa: így ne csináld. És félreértés ne essék, Coenék ezúttal is szolgálnak fanyar humorral és emlékezetes karakterekkel, csak amíg eddig volt fény az alagút végén, addig ez a Llewyn Davis világa esetében végérvényesen elveszett. Marad a mélabú és a füstös csehóhangulat.

8/10

kockás

Ízelítő a filmzenéből: 

A tanulmány a filmográfiában felsorolt filmek vizsgálata miatt bőven tartalmaz spoilert, elolvasása az alkotások megtekintése után ajánlott!

Bevezetés: „Én más vagyok, mint ti. Ti nem vagytok emberek. Mármint azok vagytok, csak… nem igaziak.”⁽¹⁾

Ezen tanulmányomban a kortárs (az elmúlt 15 évben készült) science-fiction⁽²⁾ filmeken szeretnék vizsgálni egy markánsan megjelenő tematikát: a társadalmi szegregációt. Azon belül is szorosabban véve azt, amikor az emberiség szolgasorba taszít egy általa mesterségesen kreált létformából felépülő réteget. Az alapproblémából kiindulva – miszerint egy önmagát, gyakorta nem kimondott érvek mentén felsőbbrendűnek megjelölő, kiváltságos csoport elnyom és kihasznál egy másikat – ezen filmek esetében inkább a társadalmi mondanivaló érdekes, mint az ámulatba ejtő tudományos eredmények felmutatása. Tehát a vizsgálandó filmjeim eredendően soft sci-fik.

A mesterségesen kreált létformák lehetnek organikusak (klónok) vagy mechanikusak (robotok) – dolgozatom a terjedelmi korlátokat figyelembe véve mindössze az első alműfajra koncentrál, bár a robotok is méltó (sok szempontból talán érdekesebb) vizsgálati alanyai a kérdéskörnek. A társadalmi alapkérdés a mesterségesen létrehozott teremtmények esetében az, hogy lehetnek-e egyenlők a teremtőkkel (leggyakrabban az emberekkel), ha önálló, autonóm tudattal rendelkeznek. Márpedig ez utóbbi állítás a klónok esetében kevésbé kérdéses (hiszen mindössze pontos biológiai másolatai az eredeti személynek, lelkük van – bár némely film vizsgálja ennek kérdését is), a robotok már problematikusabbak, de ha a filmek alaptörténete feltételezi a mesterséges intelligencia létezését és az emberi érzelmek működését (a morális állásfoglalásra való képességet) egy gép esetében, akkor a problematika itt is érvényesül. Milyen jogon tekintheti szolgájának egy teremtő réteg a teremtettet, ha annak lelket is ad? Lehetséges-e az elnyomás ilyen jellege egy modern társadalomban? Egyáltalán milyen jogok adhatóak egy klónnak vagy egy robotnak? A tudatunk tesz minket egyenlővé vagy az, hogy „igaziak” vagyunk?