A francia Grimmnek, Charles Perrault-nak a héten két meséje is a mozikba kerül: A szépség és a szörnyeteg (La belle et la bête, 2014) és a Csipkerózsikából készült Demóna (Maleficent, 2014). Saccperkb úgy döntött, hogy egy kritikában ír róluk, egyrészt, mert érdekes dolog összevetni a két filmet, másrészt mert egy lusta disznó, és így két legyet üt egy csapásra.

A Demónával kapcsolatban meg kell említeni a Disney elég hosszú ideje tartó sakkpartiját, amelynek célja, hogy megszerezze a Wicked című musical jogait. Először a Jégvarázzsal (Frozen, 2013) Oscar-díjas dalt adtak a darab eredeti sztárjának, Idina Menzelnek, év végén egy másik hasonlóan sötét mesemusicalt, a Vadregényt (Into the Woods, jelenleg műsoron a Magyar Színházban) filmesítenek meg, és mindehhez jön még ez a film is, amely csakúgy, mint a Wicked, egy gonosz boszorkány oldaláról mutat be egy klasszikus mesét. Nem tudom, sikerül-e meggyőznie az egérfüles társaságnak Stephen Schwartzot és Winnie Holzmant, de azért jegyezzük meg, hogy a Disney piszok okosan csinálja.

Christophe Gansról sok mindent el lehet mondani, kivéve azt, hogy óvatosan vagy okosan kezelné a dolgokat. Nem, ő szereti túlcicomázni, felesleges részletekkel teletömni mesefilmjeit (ld. a 2001-es Farkasok szövetsége abszolút fura kung-fu indiánját). Így ebben a filmben is ahelyett, hogy az érdekes kapcsolatra koncentrálna Belle és a Szörny között, ő inkább ad egy húszperces eredettörténetet a Szörnynek, amelyet elég erősen a Hattyúk tavából nyúl: hercegkorában volt hősünknek egy felesége (menyasszonya? dugibarija?), aki néha szarvassá alakult, természetesen a fickó tudta nélkül. Az meg, hiába kérte őt a nő, hogy ne tegye, folyamatosan hunorésmagorosat játszott, míg végül egy nap lelőtte a csajt. A dühös apóspajtás, aki az erdő istene volt, meg szépen macskapofává változtatta a herceget.

Természetesen a Demónában is kapunk eredettörténetet, és itt sem túl eredetit: persze, hogy Demóna, akárcsak a Wicked Elphabája egy elnyomott nép bajnoka egy gonosz diktátor emberrel szemben.  Azonban, ellentétben Gans filmjével, itt a történet csupán érintőleges kapcsolatban van az eredetivel. A Demónában a címszereplő tündér abszolút jóvá válik, és egyszeri gonosz kirohanását (a Csipkerózsika történetének beindító momentumát) meg is bánja a film felére. Sőt, anyai érzelmeket kezd el táplálni Auróra felé. A film legnagyobb hibája azonban az, hogy hiába ezek a mesei kánonnak nagyon is ellentmondó húzások, a készítők nem voltak elég bátrak, hogy végigvigyék a sztorit, és tragédiát csináljanak belőle. Nem, a Demónában százszázalékos happy end lesz, a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését.

Ezzel szemben Gansnak volt a vér a pucájában belenyúlni A szépség és a szörnyeteg sztorijába úgy, hogy közben híven követi a mese eredeti menetét, még a gyakran kivágott buta testvéreket is benne hagyva a filmben. Ez a bátorság azonban nem mindig eredményez jót: ahogy már mondtam, a film furán van hangsúlyozva, nemcsak a backstory, de Belle testvéreinek kártyaadósságból fakadó kalandjai is veszik a játékidőt a központi történettől, ahol így a Szépség és a Szörny közös jeleneteinek száma három rövidke kis párbeszéddé redukálódik. Ráadásul furcsa az is, hogy nagyon konkrét helyhez és időhöz köti a rendező a filmet: Franciaországban járunk, a XIX. század első felében, ezzel sokat gyengítve az elvarázsolt kastély univerzális meseképén.

Amiben viszont mindkét film nagyon jó, azok az effektek: A szépség és a szörnyeteg főleg francia filmhez képest néz ki szépen (leszámítva sajnos a szörny motion capture fejét), míg a Demóna tündéreinek dizájnjában felsejlik a Disney animációs stúdiója kreativitásának zsenilitása. A repüléses jelenetekkel pedig a Disney hadat üzent a Dreamworksnek, hogy nem kell ahhoz sárkányokat nevelni, hogy csodálatosan érzékeltethessük a szárnyalás élményét.

A Demónának még egy nagy értéke van, és az Angelina Jolie, aki teljesen belefeledkezik a játékba, hatalmas élvezettel adva át a sötét tündér rapszodikus érzelemvilágát. Valószínűleg közel is állt hozzá a szerep: egyszer ő is Hollywood vad nője, kvázi modern Lucrezia Borgiája volt, azonban az anyaság megváltoztatta, és mostanra ő a filmipar egyik legtiszteletreméltóbb sztárja.

Sajnos A szépség és a szörnyetegben nem beszélhetünk jutalomjátékokról. Vincent Casselt borzalmasan félrecastingolták azzal, hogy nemcsak a Szörnyet, de a herceget is neki kellett játszania. Ugyan szeretnék feleannyi sármmal bírni, mint Cassel, de nekem nagyon hiteltelen, mint a nála egy húszassal fiatalabb Léa Seydoux partnere, ráadásul az sem segít, hogy emberi arca jóval ijesztőbb, mint a szörny cicapofija. Seydoux pedig kifejezetten unalmasan játszik, hiába címszereplő, ő megelégszik azzal, hogy bájosan mosolyog, és úgy alapvetően tényleg szépséges. De nekem akkor is kevés ez, főleg egy olyan tehetséges színésznőtől, mint ő.

Ha a Demónáról többet akartok olvasni: katt ide

Demóna (Maleficent): 6/10

A szépség és a szörnyeteg (La belle et la bête): 2/10     

Saccperkb

Már csak pár nap, és mozikba kerül a jól ismert Disney-mesefilm, a Csipkerózsika (Sleeping Beauty, 1959) átdolgozott változata, a Demóna (Maleficent, 2014). A eredeti történetet valamikor a 17. században jegyezték le, ugyanis addig csak szájhagyomány útján terjedt. Később a Grimm testvérek tollából is kerekedett egy változat, melyben tündérek helyett javasasszonyok szerepeltek. Ezt követően pedig más művészeket is megihletett a tündérmese, és készült ilyen témájú festmény, valamint balettelőadás is.

Ahogy a címből is kiderül, valójában a történet teljes egésze a gonosz úrnőről szól, és minden, ami a klasszikus meseváltozatban fontos mozzanat, az itt csupán körítés. És így lesz a rosszból nem is olyan rossz, a jóból pedig nem is olyan jó. Ez önmagában még nem is lenne baj (bár emiatt inkább való felnőtteknek, mint gyerekeknek) viszont az, hogy egyes szereplőket teljesen lebutítanak, másokat pedig csaknem kiírnak a történetből, már kérdéseket vet fel. Tulajdonképpen mi is volt az alkotók célja? Demóna szemszögéből bemutatni az eseményeket? Ehhez pedig feltétlenül meg kell másítani minden karaktert?

Talán azért nem tudom értékelni ezt az újító szándékot, mert az 1959-es film már gyerekkoromban szívemhez nőtt, minden egyes szereplőjével. Ezért kimondottan sértő volt, hogy a három jószívű és gondoskodó tündérből három idétlen és megbízhatatlan, miniatűr szárnyas nőt csináltak, akik kint felejtik a kunyhó előtt a csecsemő Aurórát (és természetesen ez csak az egyik infantilis megnyilvánulásuk). Persze nevettem, de csak kínomban. Feltűnt még az is, hogy a daliás Fülöp herceget mindössze három jelenet erejéig láthatjuk a filmben, arról nem beszélve, hogy finoman szólva is igen csekély, hősiesnek aligha mondható szerepecske jut neki. Lipót király szintén igen furcsának mondható metamorfózison megy keresztül, méghozzá annyira, hogy a film végére egy paranoid, őrült zsarnok válik belőle.

De talán ez mind nem is számít, ha arra gondolunk, hogy ez a film Demónáról szól. Viszont őt nézve is ambivalens érzéseim voltak a film második felétől. Itt emelném ki a film egyik pozitívumát. Az, hogy mitől válik gonosszá az egyébként kedves és érző szívű Demóna, nagyon szépen és megalapozottan reprezentálódik a történetben. Ám ahogy Auróra lassan felcseperedik, ezzel parallel Demóna dühe enyhül, végül pedig pótanyává alakul. Összességében azt gondolom, az anyáskodó attitűddel kicsit veszít az eredeti, határozott és erős jelleméből. Ám Angelina Jolie remek játékára fel kell hívnom a figyelmet. Kiválóan alakítja a hűvös, olykor rémisztő szépséget, valószínűleg nem állt tőle túl távol a szerep.

Továbbá fontosnak tartom megemlíteni a másik kiváló pontját a filmnek, ez pedig nem más, mint a vizuális effektek. Talán ez nem is olyan meglepő, tekintve, hogy a rendező Robert Stromberg olyan filmeknek volt a látványtervezője, mint például az Óz, a hatalmas (Oz the Great and Powerful, 2013), az Alice Csodaországban (Alice in Wonderland, 2010) és az Avatar (2009).

7/10

honey.bunny

„Anya szerint egy nőnél az egyik legfontosabb dolog,
hogy tiszta bugyi legyen rajta, amikor kórházba kerül.”

Helen bugyija mondhatni a hét legalább 48 órájában nem tiszta, de egy kamaszról beszélünk, akit izgat a világ, a nemi élet, a barátság és a családja. Egy belevaló lány kalandjaival ismerkedhetünk meg a Készen állsz Helenre? (Feuchtgebiete, 2013) című David Wnendt rendezte filmben. Ezek alapján akár egy mindennapi történet is lehetne… de nem gondolnám, hogy sok Helenhez hasonló vagány csaj mászkál a nyilvános vécék környékén baktériumokra és egyéb fertőzésekre vadászva, hogy saját testét ellenállóbbá tegye, és jobban bírja az extrém szexuális kihívásokat. Inkább csak a téma tálalása nem a megszokott glamouros, csajszis módon történik. Tehát egy rendkívül megosztó főszereplő egy szintén megosztó tabuként is kezelhető filmben. Éppen ezért Kockással összeszedtünk három-három dolgot, ami bennünket a legjobban megragadott a film kapcsán.

Kockás: 

1. Egy aranyér a film főszereplője? Ne vicceljünk, ez már csak jó lehet! Annyi humor van a filmben, hogy a polgárpukkasztás ellenére is borzasztóan szórakoztató. Nem sok film képes egyszerre megnevettetni és undort kelteni a nézőben.
2. Helen karaktere egyszerre taszító, és mégis nagyon szimpatikus. A higiéniai dolgai miatt persze megbotránkozik a néző, de szókimondásával pont arra világít rá, hogy mennyire kétszínű a világ.
3. Jó néhány gusztustalan jelenet szerepel a filmben, de azok megvalósítása parádés, a lehető legszélesebb skálán válogattak a film adta lehetőségekből. Egészen meglepő, hogy egy független német film CGI (számítógépes animáció) technikát is bevet a néző lenyűgözése (vagy éppen elborzasztása) érdekében.

Leilaaa:

1. A Készen állsz Helenre? nyitánya zseniális, leképezi az egész filmet, olyan kép, amelyet elsőre másnak hiszel (nyilván egy bizonyos testrésznek), majd kiderül, hogy bizony mindenkinek jó mocskos a fantáziája.
2. A film címe magyar fordításban Nedves tájak. És valóban, zavarba ejtő, morbid szituációkból és kamerállásokból nincs hiány. Alapvetően életszerűen és naturalistán fogalmaz a film, néhol azonban a saját túlzásaiba kerül, és sokkhatást vált ki a nézőben, amit szeretünk.
3. Helen mellett nem lehet elmenni szó nélkül, döbbenetesen furcsa (a szó pozitív értelmében) karakter, mintha a Věra Chytilová rendezte Százszorszépek (Sedmikrásky, 1966) két minden lében száz kanál lányának eltitkolt harmadik barátnője lenne.

Bár néhol gyomorforgató és fájdalmas, remek kis vígjáték. Emellett a nőiség új univerzumát nyitja meg, és mi örülünk annak, hogy most már ilyen is van! Azok a férfiak, akik pedig „mélyebben” szeretnének belelátni a nőnek a testével kialakított szimbiózisába, a film a másik nem felügyelete mellett ajánlott!

Június 5-én készüljetek Helenre!

7,5/10

Kockás és Leilaaa 

Gareth Edwards neve valószínűleg még a legnagyobb filmrajongóknak sem mond sokat, ám úgy néz ki, Hollywood a közeljövőben is igényt tart a fiatal rendező tehetségére, hiszen második egészestés filmje, a Godzilla (Godzilla, 2014) teljesítette az elvárásokat, sőt, egy igazán kánonhű filmet forgatott a japán óriásszörnyről – úgyhogy be is jelentették a folytatást. De maradjunk egyelőre az idei termésnél.

A sztori nagyon egyszerű, blockbusterhez való: elszabadulnak valami furcsa, radioaktív hulladékkal táplálkozó őslények (a MUTO-k), majd jön Godzilla (aki ebben a filmben - a Japán elődhöz mérten -, mint valami istenség, az emberiség oldalán áll) és összecsapnak, melynek szegény földlakók csak külső megfigyelői, mintsem aktív részvevői. Persze a halandók között is vannak fontos szereplők, nem hiába a sztárgárda: Bryan Cranston (a megszállott, igazságot kutató apa szerepében), Aaron Taylor-Johnson (az ügyeletes szépfiú és hős), Elizabeth Olsen (Taylor-Johnson aggódó felesége), Ken Watanabe (a japán szörnykutató), Sally Hawkins (előbbi lelkes munkatársa), sőt, Juliette Binoche is beugrik egy-két jelenet erejéig.

Hál' Istennek a vázoltaknál azért árnyaltabb a sztori, és szerencsére logikai buktatók sincsenek benne, úgyhogy összességében korrekt, szórakoztató filmet kapunk. Ami viszont hiányzik belőle, és ami egyébként a Godzilla-filmek fontos alapvető eleme, az az atomellenesség, amit az első, 1954-es japán verzió (Gojira, 1954) esetén még értelemszerűen Hiroshima és Nagasaki traumája motivált. Egyébként az sem véletlen, hogy a történelmi múlt emlékezetéből táplálkozván a japán filmek jelentős része a mai napig előszeretettel tematizál kollektív pusztulást az országra, vagy az egész világra nézve, legyen a veszély óriásszörny, vagy bármi más, mondjuk egy furcsa vírus (Vexille). Persze ebben a filmben is képes Godzilla koncentrált atomsugarat „okádni”, akár egy sárkány, de a mondjuk a Godzilla: Final Wars-hoz (Gojira: Fainaru uozu, 2004) hasonlóan  a jó oldalon áll, úgyhogy ez részünkről pozitív. És bár a filmben végig jelen van az atom és a sugárzás különböző formákban, mégsem ezen van a hangsúly. (Igaz, hogy egy japán atomerőmű összeomlásával kezdődik a film, amiből akár a fukushimai tragédia feldolgozása is kikerekedhetett volna, de nem ez történt.) Ez a Godzilla-film nem atomellenes lobbi.

Bár az emberiség felelőtlenségére figyelmeztető mondandó elveszett, gazdagodtunk egy újabb, az előbbivel párhuzamba állítható mondandóval, nevezetesen, hogy az ember ki van szolgáltatva a természet erőinek, rendelkezzen akármilyen fejlett technológiával. Ebben a filmben nem az emberi fegyvereken múlik a menekülés, hanem a címszereplő Godzillán, és Godzilla bizony nem kispályás ragadozó.

Az óriásszörnyek összecsapása igazi XXL pankráció, és külön érdekessége a filmnek, hogy a legtöbb képet emberi szemszögből vettek fel, békaperspektívából, így még hatásosabb a gigászok csatája. A küzdőtérnek használt San Franciscót tényleg a földig rombolják a kaidzsuk: ezekre a károkra már tuti nem fizet a biztosító. Jó sok munkája lehetett a CGI-osztálynak, de megérte a ráfordított pénz és idő, hiszen tényleg lenyűgöző, tenyérizzadós akciófilmet kapunk, óriásszörnyekkel a főszerepben. Egyszóval a film vizualitására nem lehet panasz, ahogy egyébként a zenére sem, hiszen Alexandre Desplat kiváló aláfestéssel szolgál, és csak még inkább fokozza az izgalmakat. Így válik az új Godzilla-film a régiek méltó, ám amerikai folytatásává.

Megéri-e megnézni Gareth Edwards alkotását? Abszolút. Igazi popcornmozival szolgál nekünk Hollywood legújabb felfedezettje. Kíváncsi vagyok, mit hoz ki a folytatásból.

7/10

kockás

A film nyitóképei egy vidám közösséget mutatnak be a napfényes tengerparton. Hamarosan viszont egy láthatatlan, irracionális ellenség kezdi el tizedelni a közösség tagjait. Egymás után halnak meg, s a következő áldozatot mindig a bőrén megjelenő sötét folt jelzi. Főhősünk kétségbeesett küzdelembe kezd az ismeretlen, szörnyű erővel szemben, ám bárhonnan próbál segítséget hívni, hitetlenkedőkre és süket fülekre talál. Pedig az gonosz létezéséről szóló bizonyítékok egyre csak gyűlnek, és egyre több az áldozat.

Ez nem az idei kötelező nyárvégi horrorfilm szinopszisa, hanem az AIDS-válság igaz története – az Igaz szívvel (The Normal Heart, 2014).

Amikor az HBO rátalál egy díjnyertes drámára, amelyből még nem készítettek filmet, annak általában jó vége szokott lenni. Larry Kramer 1985-ös drámájának, a The Normal Heartnak megfilmesítésének ötlete valószínűleg a darab 2011-es felújítása után merült fel. A rendezői székbe az a Ryan Murphy került, aki az Ízek, imák, szerelmek (Eat Pray Love, 2010) mellett például a Glee – Sztárok leszünk! című sorozatot (Glee, 2009–) is jegyzi, így a döntés első hallásra homlokráncolásra adhatott okot. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy szintén hozzá köthető az Amerikai Horror Story (American Horror Story, 2011–) is, a fenti párhuzam már nem is látszik annyira meglepőnek.

Murphy, bár a tipikus drámaadaptáció-hangulatból nem tör ki, figyelemre méltó érzékenységgel vezeti a filmet, a képkockákról sugárzik a törődés. Az Igaz szívvel legkiemelkedőbb teljesítménye azonban igazán Mark Ruffalo (Viharsziget, Bosszúállók) nevéhez köthető, aki Kramer rezonőr–alteregójaként ismét megmutatja, milyen sokrétű színészi képességekkel bír. Az ő karaktere képviseli a egészségügyi–melegjogi küzdelem „magnetói” vonalát szemben a Taylor Kitsch (Friday Night Lights) játszotta figura megfontolva haladásával.

Maga a történet 1981-ben, az akkor még „melegrák”-ként ismert betegség első felismerésekor kezdődik, és 1984-ben, nem sokkal az elmúlt egy év másik nagy „AIDS-filmje”, a Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club, 2013) kezdete előtt ér véget. Ez az időszak az AIDS és a HIV felismerésének és megismerésének korai időszaka, amikor az egyik oldalon a félelem és rettegés, a másik oldalon a nemtörődömség volt az úr. A film főszereplői egyszerre folytatnak megrendítő küzdelmet a fertőzéssel és a bürokratákkal, amely során lélekőrlő emberi sorsoknak leszünk tanúi. Bár a szereplők nevei és a konkrét párbeszédek kitaláltak, Kramer valós személyekről és eseményekről mintázta darabját.

A darab születésekor, 1985-ben erre a drámára volt szüksége a közönségnek; ám ma, mikor ismerjük az AIDS történetének folytatását (bár nem a végét), tudjuk, mi hiányzik a film végéről, mi történt ’85 után, a nagyközönséget sokkal hatékonyabban szólítja meg például a Mielőtt meghaltam vagy az Angyalok Amerikában (Angels in America, 2003). S hiába a nagyszerű Julia Roberts, Mark Ruffalo, Alfred Molina és Taylor Kitsch, a szintúgy nagyszerű Jim Parsons (Agymenők), Matt Bomer (A nagy svindli), Jonathan Groff (Jégvarázs), Joe Mantello és a rendező Ryan Murphy mellett a film inkább érződik egy szexuális kisebbség saját történelmét feldolgozó, megindító önreflexiójának, mint a másokat bevonni szándékozó, a csoportot másokkal elfogadtatni akaró vagy egy veszélyes járványról és az emberi természetről mesélő alkotásnak.

Az Igaz szívvel-t július 27-én mutatja be a magyar HBO.

8/10

bM

Tim Burton A halott menyasszonya (Corpse Bride, 2005) után már tudni lehetett, hogy ez a technika – hiába a CGI térhódítása – a millennium után sem fog kihalni. Ezt sorra bizonyították az olyan alkotások, mint az Elvitte a víz (Flushed Away, 2006) vagy a Coraline és a titkos ajtó (Coraline, 2009). Ezt a tendenciát követte Chris Butler első rendezése a ParaNorman (2012), melyet Oscar-díjra is jelöltek 2012-ben. A film a címben már említett stop trükk animációt alkalmazza, amelynek lényege, hogy a folyamatos mozgás illúziójának kedvéért a bábokat képkockánként mozgatják. Fontos itt megjegyezni azt, hogy a folyamatos mozgás illúzióját elérjék, egy másodperc alatt minimum 24 képkockát kell kivetíteni! Ebből is látható, hogy az ilyen animációs filmek elkészítése rendkívül időigényes munka, ám mégis költségkímélőbbek, mint a sima számítógépes animációk. A ParaNorman sajátosságaihoz tartozik még, hogy a figurák kidolgozottabb ábrázolása érdekében 3D nyomtatási technikát használtak a bábok elkészítéséhez. Az eredmény magáért beszél: fel sem tűnt először, hogy nem egy CGI animációt nézek.

A történet szerint Norman egy különleges képességekkel rendelkező kisfiú. Képessége pedig nem más, mint hogy tud beszélni a halottakkal. Természetesen ezt senki sem hiszi el neki, és emiatt osztálytársai kiközösítik és folyamatos gonosz tréfák áldozatává teszik. Ám egy nap a várost sújtó régi átok újjáéled, és csak Norman képes megmenteni az embereket az életre kelő zombiktól. Mindez humoros köntösben.

A poénok azonban nem csak a fiataloknak szólnak, a felnőtt közönség is megtalálhatja benne a nevetni valót. Persze azért egy-két leszakadó zombitestrészes poén után az a kérdés is felmerülhet bennünk, hogy mennyire gyerekbarát ez a film? (Nálunk 12 éven aluliaknak nem ajánlott jelzéssel forgalmazzák.) Nos, ha a gyerek becsukta a szemét a Karácsonyi lidércnyomáson (The Nightmare Before Christmas, 1993), amikor az ment a tévében, akkor szerintem ezt sem kéne még megnéznie. Bár a mai videojátékokon növekvő 10+ éveseknek ez a film már nem árthat. Azonban mindezektől még nem válik a ParaNorman felszínessé, mély mondanivaló is megbújik a sorok között: beszél mások elfogadásáról és társadalomkritikát is felvonultat a vakon egy célt követő csőcselékkel szemben. Talán még azt is érezhetjük a végére, hogy legbelül mindegyikünk egy kicsit Norman. Amit nagyon érdekesnek találtam az még az, hogy a katasztrófafilmes vonalat követő animációkhoz hasonlóan itt is csak úgy tudja a főhős legyőzni a problémát, ha rendezi a konfliktust apjával és eléri, hogy az végre megértse őt. 

Összességében vicces, elgondolkodtató, néhol ijesztgetősen szórakoztató film lett ez. Érdemes a nagyobbaknak is megnézni.

7/10

RDorka

Mundruczó Kornél nemrég aratott fényes cannes-i győzelme kapcsán úgy gondoltam, hogy azoknak, akik kevésbé ismerik a karizmatikus rendező alkotásait, bemutatom azt, amelyik szerintem a leginkább magában foglalja azokat a jegyeket, melyek állandó jelleggel térnek vissza későbbi filmjeiben, és melyek nagy valószínűséggel szintén fellelhetőek lesznek a nemsokára a mozikban is megtekinthető Fehér istenben. Ezzel a nem titkolt céllal vágok bele a 2002-es Szép napok című film promotálásába.

Mindenekelőtt azonban lényegesnek tartom kiemelni Mundruczó Kornélnak a kortárs magyar filmművészetben elfoglalt prominens helyét. 2000-ben a Filmszemlén debütált a Nincsen nekem vágyam semmi című alkotásával, mellyel tulajdonképpen a „fiatal magyar filmet” készítette elő, és mely által létrehozott egy lényeges szemléletbeli és formanyelvi határvonalat a ’90-es évek trendjeivel szemben. A férfiprostituáltakról szóló, letaglózó erejű filmjével kijelölt új gondolati irányvonal köré csoportosulhattak a következő évi Filmszemlén a mai új rendezői generációként emlegetett nagyok, mint például Török Ferenc, Pálfi György vagy éppen Hajdu Szabolcs. Jelentősége abban rejlett, hogy végre mert érvényes definíciókat, társadalomkritikát megfogalmazni a rendszerváltás utáni magyar helyzetet illetően, kifejezve így egy jellemző itthoni közfelfogást, közérzetet. Ezt ő az ország kapcsán érzett szűkösségben, bezártságban, talajvesztettségben látta, melyet a kitörési pontok, a lehetőségek hiányának és ezzel összefüggésben az egyénben kialakuló agresszió bemutatásával igyekezett illusztrálni.

Hogyan is mutatkozik meg mindez a Szép napokban? Először is, főhősét, Pétert (Polgár Tamás) a társadalom margójáról választja: a történet elején frissen szabadul a javítóintézetből. Útja oda vezet vissza, ahonnan elindult: a külvárosi nyomasztó panelrengetegbe. Innen akar menekülni, útlevelét görcsösen szeretné végre a kezében tartani. A tengerhez vágyik (nem tudjuk, melyikhez), primitív képzeletében a hely egybefonódik az új élet, a szabadság lehetőségével. Azonban ez nem olyan egyszerű. Az útlevélre várni kell. Hazatérésekor érzékeli, hogy a megszokott közegébe való visszailleszkedés egyáltalán nem olyan könnyű. Nővéréhez, Máriához (Wéber Kata) költözik, és véletlenül rájön a lány titkára. Nővére munkahelyén, a mosodában akaratlanul lesz tanúja egy számára idegen fiatal nő, Maja (Tóth Orsi) szülésének és annak, ahogyan a gyermekért Mária vaskos pénzköteggel fizet. Mindenki azt hiszi, a kis újszülött Mária sajátja, még annak a külföldről hazatérő, nem túl szimpatikus párja is. Csak Péter tudja az igazságot. Elkezd érdeklődni az ismeretlen, titokzatos Maja után. Lassanként pedig beleszeret. Pedig nem kellene. Maja velejéig romlott nő, akinek bizarr szexuális szolgáltatásaiért egy idősebb férfi külön lakást tart fent. Ide jár fel Péter időnként tévézgetni a lánnyal. Egyre több időt töltenek együtt, Péter pedig egyre meredekebb információk birtokába jut Maját illetően. Mániájává, rögeszméjévé válik a hideg nő, szerelmére vágyik, ugyanakkor legbelül tudja, hogy az sosem fogja viszonozni érzelmeit. Péter fokozatosan döbben rá Maja számító természetére, mely leghangsúlyosabban akkor karikírozódik ki, amikor a nő az önkormányzati ingyen lakás reményében vissza akarja szerezni Máriától a pénzért eladott gyermekét. Ő sosem szeretné, nem foglalkozna vele, de kell neki, mert eszköz számára az új „pecó” beszerzéséhez. Az atmoszféra pattanásig feszül. Vajon Péter kinek az oldalára áll? A választ nem mondom el, egyrészt, mert nem akarok spoilerezni, másrészt mert a filmből sem derül ki egyértelműen. A történeti sík abszurditása mellett ugyanakkor azt gondolom, hogy rossz az a befogadói mechanizmus ez esetben, ha az ember a film sztoriját helyezi előtérbe.

A hangsúly véleményem szerint az alkotás fullasztó, feszültséggel teli atmoszféráján van, mely magába ránt bennünket, annak ellenére, hogy taszító volta miatt ezt nem akarjuk. A Szép napok panelrengetegének romlott világában a bizalmatlanság és a talajvesztettség dominál. Ezt vetíti ki napjaink magyar jelenére Mundruczó, mellyel egy az identitásában instabil, széteső társadalmat kíván láttatni. Az emberi kapcsolatok kontextus és kohézió nélküliségét a kitaszított főhős alakja által (a Fehér istenben ezek lesznek a kutyák) jeleníti meg, ezáltal rajzolva igen sötét képet az itthoni légkörről. Ugyanezt az élményt fogalmazta meg a film előtanulmányának tartott Afta című 24 perces rövidfilmjében, melynek ugyan más a története, azonban ugyanazt a kikerülhetetlen közeget mutatja be, mely a Szép napokban is látható, és hasonlóan képtelen célnak tűnik benne az onnan történő kitörés vagy egy jobb életbe való menekvés. Az agresszióval, frusztrációval telített, kissé aberrált főhőst itt is Polgár Tamás játssza, aki a Szép napok-beli karakteréhez hasonlóan erőszakkal reagál tehetetlenségének tényére, mellyel azonban helyzetében nem idéz elő változást (egyik alkotásban sem).

Amire mindenképp ki akartam még térni, az a Mundruczó filmjeiben (így a Szép napokban is) nem túl nagy nehézségek árán felfedezhető szexualitás igen különös, bizarr volta. A testvérek közötti túl közvetlen viszony bemutatására a Deltával egy egész filmet áldozott. A Nincsen nekem vágyam semmiben a férfi főhős egyaránt rendszeres szexuális partnere egy testvérpár lány és fiú tagjának, mellesleg prostituáltként keresi meg a napi betevőt. Az Aftában Polgár Tamás karaktere az alvó anyja melleit taperolja. A Johannában Tóth Orsi ápolónőként mászik rá a kórházi betegekre. Ezeket számba véve így nem kéne meglepődnöm, hogy a Szép napokban Mária és Péter testvérekként miért fürdenek pucéran együtt, és a fiú miért nem tudja egyedül megmosni hímvesszőjét. Mégis kissé értetlenül állok e szál előtt, ugyanakkor talán Mundruczó ezzel is a filmbeli világ abszurditását igyekezett erősíteni. Nem tudom.

A lényeg, hogy a film nyugtalanító volta, kisebb hibái ellenére is nagyon átgondolt koncepciót sugall, és rettenetesen hatásos atmoszferikus erővel bír. Mundruczó minél több szinten igyekezett nyersen kifejezni a társadalmi periférián mozgó hősök problémáit. A nyomasztó képi világ gondosan megtervezett kompozíciói, a fullasztó belső helyiségek és a közelik előszeretettel történő szerepeltetése azt a minimalizmust erősítik, melyet a rendező a lecsupaszított színészi játékokkal és a tekintetekkel, gesztusokkal előrehaladó történet által szeretett volna elérni. A Szép napok roppant szuggesztív, letaglózó hatással bíró alkotás, mely méltán szerepel a kortárs magyar filmtörténeti kánon kiemelkedő darabjai között.

7/10

kerítésléc

Martha Fiennes 1999-es rendezésű filmje, az Anyegin (Onegin) a világirodalom egyik legismertebb – és mai napig talán a leggyönyörűbb – szerelmi történetét viszi vászonra. A Puskin-adaptáció meglepő tisztelettel fordul az eredeti „mítosz” felé, megtartva annak örök érvényű erényeit, viszont bámulatosan élve a filmművészet eszközeivel – sok mindent új köntösbe bújtat.

A történet mindenki számára ismert, a film ezen a téren aligha tud újdonságot hozni. Bár érdekes változtatás, hogy Tatyjana levelének elhangzása csak Anyegin válasza előtt történik meg (addig a konkrét tartalmat homály fedi), és hogy az elválással hirtelen lezáruló eredeti szöveget az adaptáció két végső jelenettel is kibővíti – Anyegin megkeseredett árnyként ül a jeges teraszon, majd belesétál a pétervári utca magányába. Továbbá kiemelendő, hogy a Martha Fiennes és a forgatókönyvírók (Peter Ettedgui, Michael Ignatieff) különös tiszteletet mutatva az elbeszélő költemény irányába – bizonyos szövegrészleteket egy az egyben beemelnek, vagy teljes strófákat jelenítenek meg képileg.

Mesések a jelmezek, a kelléktár, a díszletek és a kiválasztott helyszínek – a képi világ minden részlete a vásznon megrajzolt, csodás hangulattal bíró kor lenyomatát őrzi. Bizonyos képkockák már romantikus festői megkomponáltságba hajlanak: Anyegin megtörten áll a ködbe vesző stégen (Lenszkij meggyilkolása után), vagy magába roskadtan görnyed a folyóvízióban. A filmben kiemelt szerepet kapnak a mesésen beiktatott mikromegfigyelések: Tatyjana tintás ujjait lassítva keni hófehér hálóingjének lágy szövetébe, Anyegin saját eltorzult arcát vizsgálja az asztalon hagyott apró ezüstdobozka görbe tükrében.

Az 1999-es Anyegin másik nagy erénye a kimagasló színészi játék. Ralph Fiennes tökéletes választás volt Anyegin, az eredetiben is „felesleges és démoni ember” főtípusaként megfestett karakter szerepére. Ekkorra a színész már eleve a kosztümös múltfilmek királyává vált (Üvöltő szelek, Az angol beteg, A Napfény íze), de alkatában is magában hordozza a főhős ördögi kétarcúságát (ezért is alkalmazta több rendező ilyen jellegű szerepeknél is: Schindler listája, Harry Potter saga). A női főszereplőt alakító Liv Tyler érzéki magányáról és naiv ártatlanságáról ugyanez a zsenialitás mondható el – szép és kiváló Tatyjana válik belőle.

A filmes Anyegin tehát szemkápráztatóan hű lett az eredetihez – nem csoda, hogy az orosz lélekhez aligha szokott amerikai nemzet nagy fenntartásokkal fogadta, és így sajnos az Újvilágban nem is aratott nagy sikert. Kivételesen nem állíthatom, hogy ez az alkotást minősíti, sőt… Kifejezetten azoknak tudom ajánlani, akiknek a szívéhez közel áll ez a típusú kultúra – pláne, ha még Puskin szövegét is szerették!

8/10

PanAma

Amikor már azt hittük, hogy az X-Men széria semmi újat nem tud mutatni, Bryan Singer elkalauzolt minket a jövőbe, és semmissé tette mindazt, amit eddig tudni véltünk. Vagy mégsem?

Az X-Men: Az eljövendő múlt napjaiban (2014) borús jövő tárul elénk, ahol a mutánsok a kihalás szélén állnak. Xavier professzor (Patrick Stewart) és társai, hogy elkerüljék a háborút, visszaküldik Wolverine-t (Hugh Jackman) – vagyis Farkast (képregény-kedvelőknek Rozsomákot) – a múltba, hogy megakadályozza azokat az eseményeket, amelyek hatására megépülnek a mutánsgyilkoló őrrobotok.

Különleges alkotás ez már csak abból a szempontból is, hogy összehozza Az elsők stábját a többi X-Men alkotással, végérvényesen megteremtve a generációk által létrehozott szilárd egységet. Ezt az egységet segíti a fiatal színészek (Michael Fassbender, James McAvoy) remek játéka, mellyel idősebb hőseinknek mély belső motivációt és karakterfejlődési lehetőséget nyújtanak. Új, meglepő oldalukról találkozunk a karakterekkel, egyedül Wolverine tűnik állandónak, aki mondhatni a történet főszereplőjeként van megjelenítve. A legyőzendő gonoszok ebben a filmben inkább csak a főgonosz – vagyis maga a jövő – mellékszereplői, de még így is nagyszerű alakítást hoznak. Különösen összetett jellemet sikerült megalkotnia Peter Dinklage-nek Bolivar Trask szerepében. 

Mindemellett a film gyönyörű látványvilággal operál. Igazán érdemes volt 3D-ben megnézni. A sötét jövőt ellensúlyozni próbáló poénos jelenetek különösen jól sikerültek. Azonban magát a jövőt nem csak a drasztikusan eltérő fényelési technika, de a véresebb akciójelenetek is jellemzik, mégis valahogy hiányérzetem volt. Kicsit többet mutathattak volna abból a világból a kupacokban heverő csonttömegeken kívül, bár a borzalomélményt így is magas fokon elérték. Érdemes még megemlíteni a zseniális soundtracket, amely rendkívüli módon épül bele a filmbe, hála John Ottman rendkívüli zeneszerzői tehetségének.

Remek alkotás lett ez, azonban valahogy mégis mást vártam. Sajnos a képregényeket nem olvastam, így valahogy úgy érzem, mintha ez a sequel megszakította volna az eddigi filmek egyenletes egymáshoz kapcsolódását. Sőt merem azt mondani, hogy semmisé tette az eddigi történetek által felvázolt világot. Bár ezáltal felcsigázta az érdeklődésemet a következő filmre, érdekes lesz megtudni hogyan folytatják innen. Apropó folytatás… SENKI ne hagyja el a mozit, amíg végig nem mennek a kreditek, ugyanis mint minden Marvel-filmnek, ennek is van a végén egy bónuszjelenet, amely csak megsokszorozza az előző kérdőjeleket.

7,5/10

RDorka

Richard Kelly második egészestés filmjét, a 2001-es Donnie Darkót joggal nevezték az év legmerészebb függetlenfilmes alkotásának. A bizarr, műfajokat vadul, ám befogadhatóan keverő filmet nem ok nélkül övezi ámulat és elismerés a mai napig.

Kelly művének főhőse a nyolcvanas évek idilli, kertvárosi környezetében felnőtté érő Donnie Darko (Jake Gyllenhaal). Családjában ő a középső és soha meg nem értett gyerek, rendszeres szorongásai és agresszív viselkedése miatt a szappanoperába illő „tökéletes” szülei pszichiáterhez küldik, aki gyógyszerszedésre kötelezi. Csakhogy Donnie élete nem merül ki az iskolába való nehézkes beilleszkedésben, az első szerelem átélésében és a mindennapos családi konfrontálódásban – éjszakánként rejtélyes vendég látogatja. Frank, az állítása szerint a jövőből érkezett, bizarr kinézetű óriásnyúl túlvilági hangon beszélget vele. Donnie-nak pedig lassan a rögeszméjévé válik, hogy a világnak huszonnyolc napon belül vége lesz…

A film gyakorlatilag a nagy vonalakban Tarantino és Rodrigez nevével fémjelzett és – a Donnie Darko gyártási hátteréhez hasonlóan – off-Hollywood filmes közegből kinövő posztmodern filmművészet terméke. Ennek legfőbb jelzője a brutálisan szembeötlő műfaji hibridizáció: van itt tinédzser/felnőtté válási dráma, nagy vonalakban felrajzolt sci-fi, az álomjelenetekben fantasy, mely azonban Frank karakterével jócskán kikacsint a horror felé. És akkor még az olyan ironikus hangnemben beidézett vagy épp szándékosan leépített zsánerekről nem is beszéltünk, mind a szappanopera (például a család megismerésének lassítva mutatott jelenete a film elején).

Külön kiemelendő a sci-fi/fantasy játék. Ugyan a film tartalmaz magvaiban elvetett tudományos magyarázatot a véletlenszerűen létrejövő féreglyukak elméletével (Donnie lankadatlan időutazás iránti érdeklődése – melyet Frank elmondásai motiválnak – miatt látogatja a fizikatanárát, majd könyvet olvas a témában), de a felvetett elméletet hagyja a levegőben lógni. Arról nem is beszélve, hogy logikus magyarázat alapján a film zárlatában (ismét) felbukkanó hajtómű nem jöhetett létre az elmélet értelmében, hiszen az egy másik múlt alternatív jövőjének terméke. A sci-fi elemeket tovább destruálja, hogy Donnie begyógyszerezett képzelgései nagyon is a fantázia világába kalauzolják a nézőt (az emberekből kinövő plazma például csak elmaszatolva, látszólag kap magyarázatot), és jóval előbb tűnnek fel, mint a tudományos-fantasztikus elemek. Lehet, hogy a Donnie Darko valójában egy elmefilm?

További fontos elem az óriásnyúl egyszerű eszközökkel való megjelenítése, mely így is vérfagyasztó (és -fakasztó) lett. Frank jelenlétét leggyakrabban túlvilági, idegtépően közelinek ható hangja jelzi, alakját a megvilágítás, a pontosan kiválasztott képkivágatok és a vágás teszi borzongatóvá (pedig valójában csak egy béna jelmez). Emlékszem, én a film utáni éjszakán nem tudtam aludni…

Persze a bravúros és a posztmodern filmművészetbe kapcsolódó műfajkeverésen túl a Donnie Darko számtalan egyéb pozitívumot is magáénak tudhat. A soundtrack hangulatosan összeválogatott, javarészt a tinidráma vonalat támogatja meg; emellett a film külön érdeme, hogy egy kamasz szemszögéből fogalmaz meg éles kritikát az amerikai álomba illő kertvárosi idillről (mint tette két évvel előtte az Amerikai szépség): a félelem leküzdéséért harcoló „ál-élettanácsadóról” kiderül, hogy újgazdag pedofil, az önmagát fényező iskolaigazgatóról pedig az, hogy begyöpösödött műveletlen tuskó vérszomjas szülőkkel a háta mögött.

Egy jó posztmodern koktélhoz mérten a Donnie Darko műfajfűszerezése ugyan vad, de mégis ízletes, a függetlenfilmet támogató szakmai profizmusról és a rejtélyekben gazdag forgatókönyvről nem is beszélve.

8/10

PanAma