Sokszor előfordul, hogy megkérdezik, milyen filmet láttam mostanában, vagy éppen mit ajánlok. Amikor a válaszom az, hogy a Kótyagos szerelem (Punch-Drunk Love) című alkotást, amelyben ráadásul Adam Sandler a főszereplő, udvarias távolságtartással leplezett undortól kezdve a röhögésen át sok mindent kapok reakcióként, csak érdeklődő tekintetet soha. Aztán azt mondom, hogy ezt az a Paul Thomas Anderson rendezte, aki a Vérző olajat, a Boogie Nightsot vagy éppen a Magnóliát is, és nem mellesleg Cannes-ban 2002-ben ezzel a filmmel elnyerte a legjobb rendező díját is. Na, erre már néhányan felkapják a fejüket, ugyanakkor kifejezik viszolygásukat Adam Sandler bárgyú tekintetével kapcsolatban. Amit maximálisan megértek. Korábbi magasztos karrierje, melynek csúcsaként talán a Távkapcs című remekművet emelném ki (csak viccelek), nem túl bizalomgerjesztő, azonban ezeket az előítéleteket ez alkalommal tanácsos félretenni.

A film egy magányos, fura figuráról szól, aki hét igen irritáló nővére mellett sajátos technikát eszelt ki a hétköznapokból való menekülésre: szétüt mindent, ami a környezetében van. Ezek az agresszív kirohanások azonban azért roppant szórakoztatóak, mert alapvetően ő a világ legnyámnyilább és legbékésebb embere. Különböző érdekes kiutakat keres egy kisgyermek rácsodálkozásával és naivitásával. Mik is ezek a kitörési kísérletek? Egy kocsiból kihajított, út mentén álldogáló zongora „ellopása”. Zongorázni viszont nem tud. Éjszakai telefonhívás valamelyik szexvonalra. De kiverni nem akarja, csak beszélgetni szeretne. Ingyen kilométerek, amit pudingos kuponokkal lehet nyerni. A kilométereket azonban csak hónapokkal később lehet beváltani, pedig neki hamar kell.

Az autószervizben dolgozó főhősünk így épp kezd bekattanni (a filmtörténetben nem ő lenne az első ilyen, emlékezzünk a Fargo főhősére is, akinek szintén agyára mentek az autóalkatrészek), amikor megismeri Lenát, a szintén fura lányt, ezzel feltűnik a lehetősége annak, hogy minden a helyére zökken.

Pedig hősünk mindent megtesz, amitől egy normális lány elmenekülne. Bevallja, hogy szexvonalat hívott, ahol megadta a bankkártyája PIN kódját, és azt is, hogy az éttermi randijukról azért kellett távozniuk, mert a mosdóban a szokásos dühkitörése folyamán letépett egy csaptelepet. Azonban mindez a lányt csak még jobban megerősíti vonzalmában és érzelmeiben, így pedig megkapjuk talán a valaha volt leggroteszkebb párbeszédet a romantikus film műfajában:

„– Az arcod olyan kedves, és a bőröd annyira puha… beleharapnék. Beleharapnék az arcodba és megrágnám, olyan kibaszott helyes.
– Én meg nézem az arcodat, és szeretném összezúzni. Szeretném összezúzni kőműves kalapáccsal és szétverni, mert olyan bájos.”

A film különleges atmoszférája végig sodor magával. Lassú kameramozgás, gyönyörűen megkomponált totálok, a színhasználattal való játék (legprofánabb példa rá Adam Sandler idegesítően kék öltönye) és a zene, mely néha ironikus aláfestésként szolgál a képtelen párbeszédeknél, jeleneteknél – mind-mind a groteszk hangulat egy-egy meghatározó elemeként szolgál.

Paul Thomas Anderson nagyságát én abban látom, hogy kitűnően alkot meg furcsa és különleges világokat, és én személy szerint ezt a világot nagyon szerettem. A lassan kibontakozó történet az egyik legszórakoztatóbb, amit az elmúlt időszakban láttam, úgyhogy mindenképpen érdemes félretenni a béna magyar fordítás és az idióta Sandler iránt érzett ellenérzéseket.

9/10

kerítésléc

Érdekes eredmény születik, ha egy rendező saját magától idéz. Roman Polanski 2011-es filmje, Az öldöklés istene megrázó, elgondolkodtató alkotás, amelyben egy korábbi alkotásával, a Kés a vízben-nel sajátos párhuzamok lelhetők fel.

A Kés a vízben 1962-ben rendezett, elsőfilmes mű. Polanski ezt még hazájában, Lengyelországban forgatta, egészen fiatalon, de első filmhez képest nem jellemzi amatőr túlzsúfoltság és esetlenség. Biztos lábakon álló mű. Sajnos eme filmje után a reménytelen politikai helyzet miatt emigrált, ám külföldön ragyogóbb karriert épített (gondoljunk csak A zongoristára).

De hogy mi köze is van ennek a műnek Az öldöklés istenéhez?

Az öldöklés istene a Kés a vízben-hez hasonlóan a címével minimum a thriller műfaját idézi fel bennünk, akár a horrorét is. Ám Polanski szinte gúnyosan megtéveszt bennünket mindkét esetben! A filmek (Kés a vízben-nek legalábbis egy része) zárt szituációs drámák (vö. Tizenkét dühös ember, A vizsga, Öldöklő angyal – innen Polanski filmjének magyar címe, az eredeti: Carnage) kevés szereplővel, főként dikcióra és kevésbé az akcióra építve.

A műveket az is egymáshoz közelíti, hogy az adott korra jellemző nemzedéki közérzetet/konfliktust állítják középpontba. Csak ez a Kés a vízben esetében a ’60-as években két markánsan elkülönülő generáció: az idősebb, jól szituált, a társadalom hazug szabályait jól ismerő és azoknak behódoló nemzedék; valamint a fiatal, társadalmon kívüli lázadók. Mindezen szembenállás pedig egy nyári vitorlázás történetébe ágyazva jelenik meg (a vitorláshajó képezi a zárt szituációt) sajátos végkimenetellel.

Az öldöklés istenének esetében ez a konfliktus és a nemzedéki közérzet kicsit összetettebb, de kapcsolatot mutat az elődfilmmel. Az alkotás nyitánya totálból indul, amelyen sejtelmesen látunk egy agresszív játszótéri jelenetet: két gyermek összeverekedik. Ám a kamera nem megy bele a történésekbe, csak megfigyel – ezzel jelezvén, hogy nem itt kell keresni az alkotás magvát. A valódi történet csak ezután kezdődik el. Középosztálybeli, otthonosan berendezett lakásba csöppenünk, ahol a gyermekek szülei a felvezető incidens kapcsán összeülnek beszélgetni. A markáns, erőteljesen tipizált és kritikusan megfestett karakterek színre vonulnak. Van itt folyton telefonáló, érzéketlen és karrierista (nem éppen családapa) üzletember; a hozzá illő, csinos, szexis, ám hazug és némiképp butuska feleséggel. A másik oldalon meg az uralkodó, már-már pszichopata módon önmagát érvényesítő, ’túlemancipált’ anya és az elnyomásban élő, kevésbé művelt, házasságába belerokkant, whiskyt vedelő apa.

De hol itt az egyensúly? Sehol – Polanskihoz híven. A látszat és a maszkok alól a cselekmény előrehaladtával egyre élesebben bukkannak elő a torz személyiségek és hazug életek, miképpen a Kés a vízben esetében is. Mi miatt? Mert két kölök összeverekedett? Dehogy, az csak az elindító szál: a történet központjában a felnőttek bábjátéka áll, mely előbb-utóbb szükségszerűen nyílt lapokkal kell, hogy folytatódjon – ők a modern társadalom karikatúrái, ahogy annak idején a Kés a vízben hősei. A zárlat rendkívül váratlan és nagyon modern: nincs változás. Csak otthagyjuk a lakásban a saját élethazugságaikra rádöbbenő, megkeseredett és léthelyzetükbe belerögzült szereplőket. Feloldozást vagy elégtételt nem ad a rendező.

Ennek megjelenítésére pedig Polanski kiket szerepeltet? Kate Winsletet (A felolvasó), Jodie Fostert (Pánikszoba), Christoph Waltzot (Becstelen brigantyk), John C. Reillyt (Chicago). Egyértelműen zseniális színészcsokor, a játékaik pedig magukért beszélnek!

Ezt a sajátosan művészi alkotást, Az öldöklés istenét főként azoknak tudom ajánlani, akik szeretnek az emberek álarcai mögé látni, élvezik a váratlan és feszült fordulatokat, nyitottak a modern megoldásokra és persze nem bánják, ha borzongató érzéssel kell otthagyniuk a szereplőket!

9/10

A film színpadi változatát jelenleg Magyarországon a tatabányai Jászai Mari Színház játssza kamaradarabként. És bár a színházi Az öldöklés istene sok ponton eltér a filmtől (és jóval erőteljesebben dolgozik a humor eszközével), zseniálisan rendezett, csodás színészi alakításokkal tűzdelt adaptáció lett. Aki csak teheti, nézze meg! Erősen ajánlott.

PanAma

Az legutóbbi hétvégén, pontosan március 2-án az InterCom közbenjárásával (köszönjük!) kisorsoltunk három páros jegyet a 300 – A birodalom hajnala c. film (mely a 300 második része) premier előtti, IMAX 3D vetítésére. A nyertesek hétfőn este meg is tekintették az alkotást, egyikük pedig lelkesen számolt be élményeiről, személyes hangvételű írását ezúton publikáljuk. Köszönjük, hogy írtál nekünk, és nagyon örülünk, hogy jól érezted magad!

Elöljáróban a film története röviden:

A görög városok kitartanak. A hatalmas Perzsa Birodalom sem tudja megtörni ellenállásukat. Az athéni városállam egyik hőse, Themisztoklész vezetésével a kis hellén hajóhad az Artemiszion-foknál szembeszáll az óriási perzsa flottával. Természetesen nem tudják megállítani őket, ám a túlerő ellen is kitartanak olyan sokáig, hogy a városok felkészülhessenek – és Szalamisz közelében már legyőzzék a keletről jött ellenséget.

Fotó: InterCom

„Mivel annak idején a 300 című film nagyon tetszett – lenyűgözött a képi világával és a nagyon eltalált zenéjével (a történetről nem is beszélve) – nem volt kétséges, hogy megnézem a folytatást. Tény, hogy számomra magasan volt a léc az első rész után, ráadásul az előzetesek sem nyűgöztek le. Viszont azt kell, hogy mondjam, pozitívan csalódtam.

Korrekt második részt kaptam, amely bár nem múlja felül az elődöt, szinte eléri a szintjét. Azért szinte, mert a kettő nem összehasonlítható, hisz a 300 annak idején az újdonság erejével hatott, a folytatástól azért már elvártam néhány dolgot. Ám szerencsére meg voltam elégedve a filmmel. A látvány, a zene, a történet, mind jól sikeredett, nem csupán ócska utánzata az első résznek. Külön érdem, hogy a sztoriba beleszőtték, sőt nagy jelentőséget is szántak a 300 bátor spártainak, akik anno szembeszálltak a túlerővel szemben. Sokkal kevésbé érződött, hogy képregényből adaptálták (persze szerencsére azért jócskán maradt ezekből az elemekből is), és nagyobb hangsúlyt kapott a történelmi hűség. Ennek ellenére ez közel sem egy történelmi film, ahogy azt egyesek hibásan feltételezik. Ez egy szépen kivitelezett Frank Miller-képregény-adaptáció.

A karakterekkel nem volt gond, a főszereplő színész, Sullivan Stapleton hozta a tőle elvártakat, vagyis azt, hogy határozott, kemény vezért jelenítsen meg a vásznon. Szerencsére nem vonható párhuzam Themisztoklész és Leónidasz között, hisz’ merőben különböző egyéniségek voltak. Nem éreztem úgy, hogy másolták volna az első részt, sőt! Plusz pont, hogy jó pár színész újra felbukkant a folytatásban is, méghozzá nagyon jó helyeken és mennyiségben. Ügyesen összerakták a történetet, mert így a két film kiegészíti egymást, és szerves egészt alkotnak. Eva Green mint Artemiszia jó választás volt, bár néhol túljátszottnak éreztem a »kegyetlen vagyok és rettegjetek tőlem« színészi játékát. További pozitívum, hogy nagyobb belátást kaptam a perzsa birodalomba, ezáltal Xerxész múltjába is, hogy hogyan is vált azzá a zsarnokká és önimádó emberré, aki Istennek képzeli magát. Rodrigo Santoro most is nagyon hozta a figurát, le a kalappal előtte.

Fotó: InterCom

Összességében meg vagyok elégedve a 300 – A birodalom hajnalával, úgy jöttem ki a moziteremből, hogy érdemes volt megnézni, mert hozta azt az élményt, amit anno a 300 nyújtott. Pontosan azt kaptam, amit elvártam tőle: vér, harc, kis dráma és lenyűgöző képi világ. Egyet bántam csupán: hogy a szinkronos verziót láthattam, annak ellenére, hogy nem panaszkodhatok rá, mert egész jól sikerült (az első résszel ellentétben).”

Rendbontó

A karrierjét javarészt színészként építgető Liev Schreiber (pl. A mandzsúriai jelölt, Woodstock a kertemben) 2005-ös indie-jében, a Jonathan Safran Foer azonos című, önéletrajzi ihletésű regényéből adaptált Minden vilángolban rendezői és forgatókönyvírói készségeit is megvillanthatta. Sokszínű hangulatvilággal dolgozó, líraian megfogalmazott és mély alkotást festett a vászonra – napraforgókkal díszítve.

Jonathan (Elijah Wood), a fiatal amerikai zsidó fiú igazi gyűjtő – minden családjával kapcsolatos tárgyat eltesz, legyen szó megfakult fényképről vagy a nagymama protkójáról. A múlt iránti vonzódása miatt Ukrajnába utazik, hogy felkutassa nagyapja titokzatos történetét, aki a fasizmus elől menekült az Újvilágba. Az út nemcsak Jonathan számára tartogat számtalan meglepetést (és kultúrsokkot), hanem az útitársként melléje szegődött, furcsa angolsággal hadováló, „premium dancer” Alekszej (Eugene Hütz) és némiképp bolond nagyapja, az idősebb Alekszej számára is. Az őrült kutyáról nem is beszélve…

A Minden vilángol a cselekményét egy sajátos hangvételű road movie sémára húzza fel, de korántsem tekinthetjük sablonos műfaji filmnek. Az út apró megállóiban vagy épp csak a Trabant (ami ugyan gyengít a film autentikus hitelességén, hiszen Ukrajnában inkább Moszkviccsal vagy Zaporozseccel jártak) ablakából látszódó életképekben humorosan ábrázolt, a nyugatitól harsányan eltérő kultúra bontakozik ki. Pont ezen kulturális nézőpontok ütköztetéséből és a hozzájuk köthető karakterekből virágzik ki a film finom humora (mint a vegetáriánus Jonathant betegnek tituláló tenyeres-talpas fogadósnő vagy a szovjet időkre történő apró utalások). A hangulat teljes átérzéséért a film megtekintése mindenképpen eredeti nyelven ajánlott!

A road movie útjának kifinomult képekkel (hófehér, száradó leplekkel körülvett ház a napraforgótenger közepén) dúsított folyamatosságát segíti a kiváló filmzeneválasztás is. A dalok azon túl, hogy megalapozzák egy-egy jelenet alaphangulatát, át is vezetnek egyik helyszínről a másikra (például az Alekszejt alakító Eugene Hütz gypsypunk zenét játszó, Gogol Bordello nevű együttese többször is felzeng.) Ezen a helyenként extravagáns vágás is rendkívül sokat dob: néha szemgolyókból jövünk ki, a kifehéredő képek (white-out) pedig megalapozzák a Minden vilángol álomszerű filozófiáját.

Merthogy a film első fele épít igazán a kulturális humorra, a hangulat fokozatosan vált át elmélkedőbb, mélyebb hangnembe. Ahogy Jonathan és furcsa útitársai egyre közelebb kerülnek a múlt keresett színhelyéhez, a félig elfeledett tragédiák hatása jobban érződik a karaktereken és a sötétebbé váló képeken. Mély, de csöppet sem erőszakos/szájbarágós, szinte már álomszerűségbe átcsapó filozófia jelenik meg a vásznon, melyet a múlt motivál. A zárlat szomorú, de nem kegyetlen – a változó atmoszférájú élet körforgásának részét képezi.

Sokkal több van ebben a filmben, mint ami első nézésre látszik – a felszín alatt (mint a humor, a gyönyörű képi világ, a profi vágás és a hangulatos filmzenék) susog a mély és annak kifinomult gondolatisága. Liev Schreiber méltatlanul mellőzött, kiváló alkotást hozott létre, amelyben tényleg minden vilángol.

8,5/10

PanAma

A tini-vámpír-fantasztikum „új hullámát” 2008-tól, az Alkonyattól datálhatjuk. Hosszú regenerálódás után most újabb lendületét éli köszönhetően Mark Watersnek, aki Richelle Mead írónő regénysorozatának első részét rendezte meg. Mert, mikor úgy tűnt, hogy már nem lehet újat kihozni az alapokból, mégis!

Az Alkonyattal ellentétben, ahol a vérontás a szerelem köré körvonalazódott, a Vámpírakadémiában a barátság mozgatja a vénákat. Rose és Lissa legjobb barátnők, akik egy elbukott szökési kísérlet után visszakerülnek a vámpírgimibe, hogy folytassák tanulmányaikat. A morák (akik között vannak uralkodó családok is) varázslást tanulnak, Lissa pedig mind képességeiben, mind származásában különleges mora, ugyanis ő a trón várományosa, ami miatt életveszélyben van. De a harci kiképzést kapó dampyrok, köztük Rose feladata, hogy megvédjék őket a strigáktól, a szuper erős, élőhalott, gonosz vámpíroktól, akik át akarják venni az uralmat. De a kidolgozott vámpír társadalmon kívül persze van itt még szerelem, titok és akció.

Fotó: Big Bang Media

A film hangulata végig vidám, humoros, pörgős, nem áll meg levegőt venni. Nagy ívű ellentéte az Alkonyat sötét világának, ahol a poénpróbálkozásokat elnyeli a depresszió. A dialógusok lazák, a tinik szokásaira, kedvenceire reflektálnak, az Alkonyatra is többek között (amihez hasonlót annak idején a Vámpírnaplókban is elsütöttek). A film és a regény „szótára” nemcsak az új fajok megnevezését tartalmazza, hanem olyan gyöngyszemekből áll össze, mint a vérszajha, a fogazásgátló vagy az etetők. Utóbbiak azok a halandó emberek, akik önszántukból, vámpírimádatukból kifolyólag csapoltatják le magukat. A szexuális feszültség sem elhanyagolandó a film kapcsán, legyen szó pikáns jelenetekről vagy a szereplők közötti kémiáról. Szóval nagyon mai, nagyon friss, már az első perctől kezdve eltalált a stílus és a hangnem, amely egy bizonyos korosztály beszippantására alkalmas. A szöveg mellett még a szituációk és a karakterek hordozzák a humorfaktort, amely nem csordítja ki a könnyünket, de folyamatos széthúzásra készteti a szánkat. Rose karaktere rendkívül szerethetőre és mondhatni „jó fejre” sikerült. A helyzetek többségét elvicceli, de a komoly fejleményeknél vagányul odaáll. A barátságra építő történet és a humor mellett tehát a hősnő az az adalék, amely jócskán túllicitálja az Alkonyatot.

Fotó: Big Bang Media

A szereplők nagy részének nem ismeretlen a tini-fantasztikum világa. Zoey Deutchot a Lenyűgöző teremtményekben láthattuk nem is olyan régen, bár ott jelentősebb karakter és szerep nélkül, Lucy Fry pedig vámpírfogakra cserélte a farokúszót (jelenleg a Disney csatornán fut a Mako Mermaids). És akik még növelik a film presztizsét: a gyönyörű, sokak partnernője Olga Kurylenko (Feledés, A Quantum csendje), valamint a fekete fantasztikum tapasztalt atyja, Gabriel Byrne (Stigmata). Bár a szereplők fizikai megjelenése több esetben nem tükrözi a regényben leírtakat, a gárda mégis remekül összeállt.

A filmet március 6-tól láthatjátok a hazai mozikban, addig is van idő elolvasni a regényt, vagy megnézni a trailert:  

7/10

Leila

Aki lemaradt volna az éjszakai Oscar-show-ról – íme az eredmények zanzásítva:

Legjobb film: 12 év rabszolgaság
Legjobb rendező: Alfonso Cuarón (Gravitáció)
Legjobb férfi főszereplő: Matthew McConaughey (Mielőtt meghaltam)
Legjobb női főszereplő: Cate Blanchett (Blue Jasmine)
Legjobb férfi mellékszereplő: Jared Leto (Mielőtt meghaltam)
Legjobb női mellékszereplő: Lupita Nyong’o (12 év rabszolgaság)
Legjobb eredeti forgatókönyv: A nő
Legjobb adaptált forgatókönyv: 12 év rabszolgaság

Legjobb operatőr: Gravitáció
Legjobb vágás: Gravitáció
Legjobb kosztüm: A nagy Gatsby
Legjobb látványtervezés: A nagy Gatsby
Legjobb eredeti filmzene: Gravitáció
Legjobb betétdal: Let It Go (Jégvarázs)
Legjobb smink/maszk/frizura: Mielőtt meghaltam
Legjobb képi effektusok: Gravitáció
Legjobb hangkeverés: Gravitáció
Legjobb hangvágás: Gravitáció

Legjobb idegen nyelvű film: A nagy szépség
Legjobb animációs film: Jégvarázs
Legjobb dokumentumfilm: 20 Feet from Stardom
Legjobb rövidfilm: Helium
Legjobb rövid dokumentumfilm: The Lady in Number 6
Legjobb rövid animáció: Mr Hublot

A cirkusz témája már régóta meghatározó a filmművészetben: Chaplin A cirkuszától Fellini Bohócokján keresztül egészen Francis Lawrence Vizet az elefántnakjáig. Deák Krisztina 2012-es alkotása, az Aglaja is ebbe a sajátos közegbe kalauzol minket, amely a gyermekkortól a felnőtté válásig átszövi a címszereplő életét.

Aglaja cirkuszi famíliába születik a diktatórikus Romániában: édesanyja, Sabina (Ónodi Eszter) artista, édesapja, Tandarica (Bogdán Zsolt) bohóc. A család jobb élet reményében elmenekül az országból, külföldön viszont csak Tandaricát szerződtetik, Sabina féltékeny, otthonülő feleséggé válik, aki irigykedve nézi a vándorcirkuszosok sikereit. Azonban egy napon megáldja a szerencse, és egy vietnami artistától megveszi produkciója titkát: hajánál fogva csüng a cirkuszi sátor kupolájából, miközben égő fáklyákkal zsonglőrködik. A karrierje innen felfele ível, ám lánya, Aglaja egész felnőtté válását meghatározza az elviselhetetlen rettegés, hogy édesanyja egy napon lezuhan a magasból. Pedig tudja, hogy a jövőben a családi tradíciónak megfelelően át kell vennie Sabina helyét: ő lesz az Acélhajú Nő. Érdekes történetalap, felemás eredmény.

Az eseményeket végig Aglaja szemén keresztül láttatja velünk a rendező. A kislány a narrátor, gondolataival és érzéseivel kommentálja a történteket, amelyekhez sajátos, gyermeki viszony fűzi. Aglaja nézőpontját erősíti a képi világ kifinomultsága a film első felében – Máthé Tibor itt kiváló munkát végzett. A jelenetek gyakran a gyermekvilág idilli, arany fényében úsznak, visszatérő elemei – mint a kockacukor vagy a kedvesen félrerúzsozott száj – békét, nyugalmat sugároznak. Még a tragikusabb események is (mint a papától való elválás) festői totálban tárulnak a szemünk elé: a kis Aglaja magányosan áll az iskolaudvaron.

Bár a cselekmény központi szervező érzelme a rettegés (a mama lezuhanásától), érdekes, hogy erre utaló konkrét vízió csak egyszer jelenik meg a filmben, mikor Aglaja intézetbe kerül. Aglaja félelmét és a végsőkig fokozott feszültséget sokkal inkább az ismétlődően elsuttogott mondatok („Nem szabad sírni!”; „Nem fogok üvölteni!”); a visszatérő motívumok (szürke kő szájba vétele); az ijesztően lelassított felvételek (ahogy Sabina a magasban leng) és a kísérteties látványt fokozó haj recsegésének hangja hozza létre.

Ez az a rettegés, ami a kis Aglaját gyermekkorától kezdve végigkíséri, még akkor is vele van, mikor felnőtt lányként kilép az intézet ajtaján, ahol a hét éve nem látott, karrierje által megszállott anyja várja. Sajnos, ez az a pont a filmben, ahol a törés bekövetkezik. Ez részben a felnőtt Aglaját játszó Móga Piroska kiforratlan ügyetlenkedéséből adódik – furcsa módon össze sem mérhető a kislányt alakító Jávor Babettel. Míg az utóbbi teljes természetességgel azonosul karakterével, és kiválóan adja vissza hol a bánat keltette gyermeki nihilizmust, hol a gondtalan örömöt – Móga Piroskának mintha fogalma sem lenne róla, mi a szerepe.

Ez azonban nem csak az ő hibája – az addig, nagyjából egy órán át szépen vitt karakter váratlanul megbicsaklik. Egyrészt, mivel a papájától elváló, intézetben rekedt kis Aglaja története bizonyos mértékben már lezárásként csapódik le a nézőben – ehhez képest a film új epizódot nyit: a felnőtté vált Aglaja történetét. Érdekes folytatás, de a szereplő megalkotottsága erejét veszti. Gyakorta komoly, felnőttes gondolatokat fogalmaz meg az életről, ehhez képest viselkedésében még mindig a gyermetegséget viszi tovább. Gyanútlan naivaként száll be Milo (Kamarás Iván) kocsijába, aki egy „kis autózásra” csábítja. Közben meg is jegyzi, hogy ő sosem tudna levetkőzni a színpadon, pedig alig pár perce láttuk részeg férfiak előtt magát ringatva – az a falatka tanga és a mellén viselt két csillag választotta volna el a bűnös meztelenségtől? A felnőtt és gyermeki viselkedés kellemetlen és furcsa ellentmondásossága feszíti a film végéig az idősebb Aglaja személyiségét, ezáltal a történetet is.

Bizonyos feloldozást csak a végső tette ad, bár továbbra is kérdés, hogy a gyermeki félelem vagy a felnőtt döntés ereje vitte erre. Jóhiszemű értelmezés esetén az utóbbi: Aglaja lerázza magáról azt a terhes sorsot, amely sosem volt a sajátja. Levágja az őt Acélhajú Nővé tévő kontyát, elfogadva ezzel azt, amit édesanyja sosem tudott: hogy nem ő Sámson.

7/10

PanAma

Kedves Olvasóink!

Úgy gondoltuk, hogy nem, egy percet sem késhetünk olyan fontos hírek közlésével, mint az Oscar-díj aktuális nyertesei, így (helyi idő szerint) hétfőn hajnalban vad twitterezésbe kezdünk!

A hírhozó Saccperkb lesz, aki a KinoGlaz saját bejáratú Twitter-oldalán osztja majd meg veletek a friss díjazottakat.

A KinoGlaz Twitter-oldala: https://twitter.com/KinoGlazblog

A pontos időpont: hétfő hajnal, 2:30.

Reméljük már Ti is nagyon izgultok, mert mi igen!
Kellemes informálódást kíván:

a KinoGlaz csapata

Itt követheted az élő közvetítést! – @KinoGlazblog

Az 1929-től évenként kiosztásra kerülő, a világ egyik legismertebb, az Amerikai Egyesült Államokban pedig minden bizonnyal legrangosabb filmes díjat, az Oscart (hivatalos nevén: Academy Award) a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia adja ki több kategóriában. (Az Oscarról szóló összefoglaló cikkünket itt olvashatjátok.)

Ám hiába a neves esemény és a hozzáértő vizsgáló- és döntőbizottság, a jutalmak nem ritkán félremennek. Vitathatatlanul kiváló tehetségek kerülnek pihenőpályára, vagy épp kevésbé zseniális alkotásokat sztárol túl a Filmakadémia, nekik ítélvén az aranyszobrocskát. Az utóbbi években a filmkedvelők körében például felháborodást kelt Leonardo DiCaprio megkérdőjelezhetetlenül mesteri alakításainak figyelmen kívül hagyása (noha négy jelölést már bezsebelt a korábban Hollywood szépfiújának skatulyázott úriember), ahogy többek között Gary Oldmané is.

Tévedések azonban korábban is történetek, amióta Oscar az Oscar. Ebben a toplistás összeállításunkban az Academy Award történetéből (akár korábbi, akár kortárs viszonylatban) szemezgettük ki a legnagyobb baklövéseket – kik maradtak méltatlanul szobrocska nélkül, vagy épp kik kaptak, akiknek nem kellett volna.

PanAma:

• Alfred Hitchcock: Az angol származású, ám az álomgyárban is vitathatatlan sikereket elérő rendezőkirály nevét minden jóra való filmkedvelő ismeri. Életművével tagadhatatlanul bevéste magát a filmtörténetbe, mind műfaji (thriller), mind szerzői filmes szinten (pl. Madarak c. alkotásában már a szerzői jegyek kibontakozása is markánsabb, hiszen a film a horror műfajához szubverzíven nyúl). Munkássága nem csak egyéni alkotókra hatott, hanem filmes áramlatokra is (pl. európai modernizmus), ahogy az sem véletlen, hogy életrajzi filmek is születtek már róla (Hitchcock – 2013; The Girl – 2012). Ám az Akadémia Oscar-díj nélkül hagyta (noha 1968-ban kapott egy Irving G. Thalberg Memorial Awardot). Ötször jelölték.
• Charlie Chaplin: Egy olyan alkotó, akinek a nevéről az átlag filmkedvelőnek az amúgy nem csekély termésű és nem annyira rövid némafilmkorszak ugrik be. Chaplin, a burleszkkirály. A Filmakadémia mentségére legyen szólva: mivel az Oscar csak 1929-től kerül megrendezésre (azaz a hangosfilmkorszaktól kezdve), Chaplin életművének valóban kiemelkedő részét, mely a „némasághoz” kötődött, nem tudták idejében díjazni. És miként sok némafilmes sztár (pl. Gloria Swanson), ő sem tudott igazán alkalmazkodni az új technikából adódóan megváltozott filmnyelvhez, így 1928 után leáldozott a pályájának. Életében nem is kapott aktuális Oscart (de két Honorary Awardot igen, az egyiket 1928-ban, A cirkuszért), bár kétszer jelölték. (Az 1952-es Rivaldafény érdekes eset, mert 1973-ban kapott csak érte megosztott díjat.)
• Orson Welles: Bár Welles munkásságát az Akadémia nem hagyta díj nélkül (1971-ben Honorary Awardot kapott), leghíresebb filmjét, az Aranypolgárt mindössze legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában méltatták szoborral, Welles (aki egyben a rendező és a címszereplőt alakító színész is volt) megosztva kapta érte az Oscart 1942-ben. Szerintem ennél több díjat érdemelt volna (de legalább több kategóriában jelölték).

Saccperkb
Számító nevű szerzőnk rögtön egy ideivel kezdené:

• Pacific Rim: Mert A magányos lovas trükkjei annyival jobbak voltak, de annyival!
• Jean Dujardin meg az egész A némafilmes mizéria: Bocsássatok meg, de az egész egy közepes Ének az esőben remake, és Dujardin benyúlta Brad Pitt jól megérdemelt Oscarját. Lehet engem utálni, arra valók a kommentek.
• Gérard Dépardieu: a Cyranóért jelölték, de nem kapta meg. A Modern család-os Cam után szabadon: a fickó el tudná játszani Macskanőt, és abban is tökéletes lenne.
• (+1) James Franco, a műsorvezető:  Tök megbízható a srác, tényleg. Á, alig van betépve a nap minden órájában… Adjuk neki oda a világ egyik legnézettebb tévéműsorának vezetését!

kockás:

• Stanley Kubrick: Igazán hozzávághattak volna egy legjobb rendező díjat. Vagy legjobb film díjat, de nem. Első és egyetlen Oscar-díját a 2001: Űrodüsszeia vizuális effektjeiért kapta.
• Christoph Waltz: Hogy kaphat valaki kétszer Oscar-díjat ugyanazért a szerepért? Nem mintha nem imádtam volna a Becstelen brigantykban, de nekem a Django elszabadulban már egy kicsit sok volt.
• Mással nincs különösebb bajom, csak Steve McQueennek adjanak egyszer egy szobrocskát.

RDorka:

• Helena Bonham Carter: Miért nem kapott még Oscart?!? Komolyan A király beszédében nyújtott játéka egyike volt a legeslegjobb alakításainak. Azon kívül nála jobb karakterszínésznőt keresve sem talál az ember.
• Johnny Depp: Mi az, amit ez az ember nem tud eljátszani? Nem elég, hogy legendás karriert futott be, de akármit csinál, megállja a helyét. Adjatok már neki egy Oscart!
• Sokszor mellényúl az akadémia, néha még kiváló színészek esetében is. Ilyen volt az 1992-es és az 1993-as Oscar-gála nyertesei közül Anthony Hopkins (A bárányok hallgatnak) és Al Pacino (Egy asszony illata). Talán mondhatjuk, hogy életük legrosszabb alakításait láthatjuk. Mindketten túljátszották a szerepeiket. Hopkins engem már-már Lugosi Béla színpadiasan túldramatizált trashfilmes alakításaira emlékeztet, ami lehet, hogy nyerő volt 1930 és 1950 között, de 1993-ban inkább már csak gáz. Al Pacino pedig egyszerűen borzalmas, a 'hogyan kell totálisan túljátszani egy szerepet' mintapéldája. Ráadásul a film nagy részében torkaszakadtából üvölt, és ezt még a trailer sem leplezi:

Ám a lista szinte végtelen – lehet bővíteni a kommentekben!

Saccperkb, kockás, RDorka, PanAma

David Gordon Green neve legtöbbeknek valószínűleg a nagy stúdióknak gyártott ökörködős vígjátékai alapján ismert (Ananász expressz, Király!, A bébisintér), talán kevesebben tudják, hogy mielőtt elkezdett komédiát rendezni, kis költségvetésű függetlenfilmekben utazott, amiket rendszerint maga is írt. Ehhez a korai korszakához látszik visszatérni az amerikai rendező, ugyanis 2013-ban ismét stúdión kívül készített két személyesebb drámát, és valószínűleg még idén bemutatják Amerikában a következő ilyen filmjét is. Hozzánk azonban még csak most ért el egyik tavalyi műve, a Prince Avalanche – Texas hercege, amiért még abban az évben bezsebelt egy rendezői Ezüst Medvét a Berlinálén.

A történet 1988-ban játszódik, egy évvel egy pusztító erdőtűz után a texasi hegyvidéken, amely 1600 otthont és több mint 150 négyzetkilométer erdőrészt változtatott hamuvá. Főhőseinket Paul Rudd és Emile Hirsch játssza: a filmben útmunkások, akik a leégett hegység aszfaltútjaira festenek jelzéseket, és végeznek egyéb karbantartói munkálatokat. Egyetlen társuk egymáson kívül a kormos fákkal borított erdő és egy néha-néha felbukkanó tehergépkocsis öreg, akit Lance LeGault alakít utolsó filmszerepében, ugyanis a forgatás után nem sokkal meghalt. Green az ő emlékének dedikálta a Texas hercegét.

A film tehát főleg a Hirsch–Rudd páros játékára épít, előbbi a lázadó fiatal figuráját játszva, míg utóbbi a konzervatív, munkában elmerülő felnőttét, aki azért hagyja el a családját a texasi hegyvidékért, hogy anyagi biztonságot nyújtson nekik. Ez alapján kőkemény dráma is lehetne a mű, de a két karakter között húzódó feszültség legtöbbször komikus jelenetekben nyilvánul meg, amelyek néhol már-már Green korábbi vígjáték kiruccanásait idézik infantilizmusukban. Így bár komoly drámai kérdéseket érint a film (szakítás, munka vs. család, múlandóság), azokat rendkívül enyhére mossa a rengeteg megmosolyogtató jelenettel.

A rendező, aki karrierje során a dráma és a komédia ösvényeit egyaránt kitaposta, a Texas hercegében kiegyezni látszik a két műfaj közt. A keserédes hangulathoz, amit ez által teremt, pedig rendkívül jól passzolnak az Explosions in the Sky posztrock együttes melankolikus, merengő dallamai, akik nem csak a filmzenét szolgáltatták, de magát az alapötletet is. A filmet ugyanis egy valójában megtörtént texasi erdőtűz helyszínén forgatták, amely egy évvel korábban, 2011-ben pusztított. A környezet így tehát adott volt: minden, amit látunk valódi. A legmeghatóbb jelenetben például, amely dokumentarista stílusával el is üt a műtől, az idős nő, aki elégett háza romjait kutatja, nem is színész. Rá a forgatóstáb a helyszínen lelt, és történetét beletették a filmbe. A helyszínen kívül a történet másik alapját pedig egy viszonylag ismeretlen, magyar forgalmazásba nem került izlandi film, a 2011-es Á annan veg (Akárhogy) adja.

David Gordon Greent mégsem lehet megvádolni azzal, hogy nem eredeti. Az izlandi film után írt, mindössze körülbelül hatvanoldalas forgatókönyve a lélegzetelállító környezettel és rengeteg improvizációval kiegészülve egy különös, érdekes, módfelett poétikus és nem mellesleg szórakoztató képet alkot. A Texas hercege nem egy emlékezetes produkció, de magával ragadóan bájos indie-film, ami után kellemes érzéssel hagyja el az ember a mozit. A rendező másik tavalyi filmje Nicolas Cage főszereplésével a már nagyobb volumenű Joe pedig szintén mindjárt itt van a sarkon, tervezett magyar premierje április 17.

A Prince Avalanche – Texas hercege hazai bemutatója: február 27.

7/10

Szamár