Pompeii legendás történetét először 1900-ban (amikor a film művészete még csak ötéves volt) Walter R. Booth filmesítette meg. Azóta rengeteg feldolgozás született. A közönség bevonzásához eleinte elég volt a pusztítás, a katasztrófa bemutatása, csak később társult mindehhez narratív történet is, leggyakrabban szerelmi szál. Ezekkel az eszközökkel dolgozik Paul W. Anderson (A kaptár, A három testőr) Pompejije is. Története középpontjában egy gladiátor, Milo áll, amiből kifolyólag természetesen rengeteg akciójelenetet láthatunk. Majdhogynem annyira sokat, hogy néhol a vulkánkitörés már-már mellékes kis kellemetlenségnek tűnik. „Égő láva darabok hullnak az égből? Leszakad a föld a talpam alatt? Kit érdekel, csak had szurkáljalak már meg egy kicsit a tőrömmel!”

Én szeretem a katasztrófafilmeket, és egy jó popcornfilmre számítottam. A Pompeji viszont meglehetősen alulmúlta a várakozásaimat. A forgatókönyv által felfestett történet még hagyján, de a párbeszédek… Ennyire rosszul megírt dialógokat már régen hallottam. Egy jó filmben, főleg egy jó katasztrófafilmben nagyon fontos, hogy a benne elhangzó szövegek a realisztikusság érzetét keltsék a nézőben, egyaránt legyenek életszagúak a mi felfogásunkban és az ábrázolt filmi világban is, hogy a katasztrófa átélhető legyen, és ne érezzük úgy, hogy emberi pózok rohangálnak csupán a láva fölött. Itt egyik-másik mondat annyira indokolatlan volt, és annyira furcsán hangzott, hogy teljesen kiestem a befogadási élményből. Bár ne szólaltak volna meg benne! 

A másik fekete pont a vágás. A trailert remekül megvágták, csak úgy pörögtek a képek. Ezzel szemben a film a kulcsfontosságú helyeken kiesett a ritmusból. Rengeteg olyan kép volt – főleg a vulkánról – amelyet túl hamar elvettek, még nézte volna az ember, hogy ténylegesen átélje a tűzhányó szörnyeteg keltette félelmet. Így ahelyett, hogy a vágás elősegítette volna a befogadást, inkább kizökkentett. Érthető a szándék, hogy ezzel az egész eseménysor gyorsaságát akarták hangsúlyozni, de nem találták meg ehhez a megfelelő ritmust. Ramaty egy vágómunka. Főleg az utolsó két kép. Az utolsó előtti gyorsasága még teljesen rendben lenne, de a legutolsót annyira gyorsan elveszik az ember szeme elől, hogy kifelé jövet hallottam, ahogy az egyik néző megkérdezte a partnerétől, hogy tulajdonképpen mit is ábrázolt az zárókép. Azon a képen van az egész film lényege, a katarzisa, de a gyorsvágás miatt teljesen átélhetetlenül ábrázolva. Ezzel rengeteget veszített az alkotás az értékéből.

Nagyon sok szinten csalódtam ebben a filmben – még 3D-nek sem volt jó, egyáltalán nem estek rám a kövek, pedig pont egy ilyen filmnél bravúrosan ki lehetett volna ezt használni. Csak azért nem adok neki nagyon alacsony pontszámot, mert a vulkán (még ha rövid ideig is láttam), na az király volt!

5/10

Történelemrajongóknak üzenem, hogy ebben a filmben semmi sem hű a tárgyhoz, még csak földrajzilag sem korrekt. Bár nem is történelmi filmnek készült.

RDorka

Te is odavagy a skandináv filmekért? Akkor ki ne hagyd a tavaszköszöntő Norvég Filmfesztivált (Örökmozgó Filmmúzeum, február 27. – március 2.), amely a budapesti Norvég Nagykövetség, a Norvég Filmintézet és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával jött létre, idén első alkalommal. A fesztivál, illetve a keretén belül vetített filmek a kortárs Norvégiát hozzák el a magyar befogadóréteghez. Összesen hét játékfilmet mutatnak be. Négy dráma (Limbo, Oslo, augusztus, Vegas, Nagykutya) feszegeti jellemző skandináv látásmóddal fűszerezve a nemcsak a skandinávokat izgató, komoly kérdéseket – a családon belüli viszonyokat, a mikroközösségen kívül működő emberi kapcsolatokat vagy éppen azok hiányát és persze kiemelten a magányt. Két vígjáték (King Curling, Pasiból lett férfi) és egy thriller (Fejvadászok) is látható majd a mozivásznon, ha valaki a mélylélektantól eltérő, könnyedebb szórakozásra vágyna. Ezen túl egy szubjektív dokumentumfilm segítségével (Anyám titka) megfejthetjük, hogyan gondolkodnak a norvégok magukról, és egy magyar útifilm (Norvégia két tételben) segítségével azt, hogy mi róluk. A gyerekek sem maradnak program nélkül: az Örökmozgó Gyerekklub keretében megtekinthetik a Barátom, Knerten című családi filmet.

ajánlónak kockás képe a messzi Északról

A helyszín a csodálatos Örökmozgó, az Erzsébet krt. 39. szám alatt. Budapest ezen kiemelkedő művészmoziját a MANDA (vagyis a Magyar Nemzeti Digitális Archívum) működteti. A február 27. és március 2. között megrendezett Norvég Filmfesztivál pedig csatlakozik az Örökmozgó tematikus vetítéssorozataihoz. A kávé isteni, a szórakozás pedig garantált, ami még hiányzik, azok a filmek pontos vetítési időpontjai:

2014. február 27. 18:00 – Limbo

2014. február 27. 20:00 – Oslo, augusztus

2014. február 28. 18:00 – King Curling

2014. február 27. 19:30 – Fejvadászok

2014. március 1. 15:30 – Barátom, Knerten

2014. március 1. 18:00 – Vegas

2014. március 1. 20:00 – Nagykutya

2014. március 2. 18:00 – Anyám titka 

2014. március 2. 19:00 – Pasiból lett férfi

2014. március 2. 17:00 – Változatok északi fényre – Norvégia két tételben 

És ha a filmeken kívül még egy kis irodalomra is vágynál, a következő program se kerülje el a figyelmedet, ugyanitt.  Kjell Askildsen íróról szóló portréfilm után a MŰÚT irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat mutatja be 2014. téli számát, amelynek tematikája kiemelten a norvég rövidpróza köré csoportosul.

Jó szórakozást!

kockás

Norvég Filmfesztivál

Időpont: február 27. – március 2. 

Helyszín: Örökmozgó Filmmúzeum, Budapest, Erzsébet krt. 39.

Aristomenis Tsirbas kanadai rendező első egészestés animációja, a 2007-es Terra – 2009 óta Harc a Terra bolygóért címen forgalmazzák – nálunk csak a televízióban és DVD-n volt látható. Holott Romániában például 3D-ben is játszották a mozik.

A film lényegében inváziós sci-fi egy apró csavarral: a megszállók most az emberek. Az emberiség teljesen felélte földi, holdi és marsi tartalékait, és a kolóniák függetlenségért folytatott harcában mindhárom bolygó elpusztult. Csupán egy maroknyi ember tudott elmenekülni és új, kolonizálható bolygó keresésébe fogni. Azonban a kiválasztott planétán már laknak. Mi a legjobb megoldás? Mészároljuk le az őslakosokat és terraformáljuk a bolygót, úgy hogy azon minden eddigi élet elpusztuljon. Természetesen ezt az ott élő, kis lények nem hagyják annyiban.

A filmet olyan jól megírták, hogy egyszerűen gyűlölöd a saját fajtádat, vagyis az embereket, és a teljes kipusztulásukat kívánod. Kegyetlenek, önzők, és azt hiszik, hogy az egész univerzumban minden csak az övék. Velük ellentétben állnak ezek a primitívnek tűnő kis lények, akik a béke, a szeretet, a megértés hírnökei. Tényleg ennyire velejéig romlottak lennénk? Csak bele kell olvasni a történelemkönyveinkbe és megszámolni, hány civilizációt, állat- és növényfajt pusztított ki az ember, mert épp kellett neki az adott terület. Persze a Harc a Terra bolygóért állásfoglalása és világszemlélete nem fekete és fehér: rámutat, hogy vannak jó emberek is. A kérdés csupán az, hogy elegen vannak-e? Avagy ismét elpusztít egy civilizációt az emberiség?

Szépen rajzolt, lenyűgöző képi világgal dolgozó, átgondolt alkotásról beszélünk, mely nem mellesleg mély mondanivalóval is operál. A Harc a Terra bolygóért része annak a kortárs tendenciának, mely a gyerekek figyelmét környezetünkre és annak védelmére próbálja felhívni (ilyen alkotás például a WALL·E is). Bár a film engem már a repülő bálnáknál rögtön megvett. Érdemes megnézni! (Február 23-án és 24-én ismét sugározzák a Film Mánia nevű televíziós csatornán.)

8/10

RDorka

Kedves Mr. Clooney!

Úgy hiszem, hogy egy ilyen remek ízlésű úriember, mint Ön, biztosan olvassa a blogot, ezért írok ezen keresztül nyílt levelet Magának. Elöljáróban leszögezném: hatalmas rajongója vagyok, már a vészhelyzetes idők óta az egyik kedvenc színészem, és ezen még a Batman és Robin sem változtathat. De kérem, ne haragudjon, hogy azt kell mondjam, hogy az új filmje, a Műkincsvadászok gyenge.

Természetesen megértem, hogy milyen rossz érzés lehet ezt olvasni, főleg, hogy annyit ad ennek a magyar filmes blognak a véleményére. Látom, hogy mennyi munkát ölt bele, nemcsak színészként, de rendezőként és forgatókönyvíróként is. Vagyis ha jól sejtem, utóbbiba igazándiból mégsem fektetett elég energiát. A Műkincsvadászoknak nincs cselekménye, legfeljebb epizódok sokaságát látjuk összevágva, ám még az epizódoknak sincs mikrodramaturgiai szerkesztettségük. Vagy mondjuk úgy, hogy se fülük, se farkuk. Nekem volt szerencsém még a dédapám világháborús történeteit hallgatni, és az ő ötperces meséinek több értelme volt, mint ezeknek a kalandoknak. Vegyünk egy példát: John Goodman és Jean Dujardin egy romos városban kutakodnak, mikor tüzet nyitnak rájuk. Kisül, hogy egy hitlerjugendes kissrác a lövöldöző, és hőseink elengedik. Mi nem tanulunk semmit, ők nem tanulnak semmit, nem látunk bele a gyerek gondolataiba, nem érdekel minket a további sorsa. Értem én, hogy a film megtörtént eseményeket dolgoz fel, és valószínűleg az igazi kincsvadászoknak vagy „Monuments Meneknek” is ilyen élményekben volt részük, de egy filmadaptációnál a dramaturgnak joga van megváltoztatni az igaz történeteket, ha ez szolgálja a cselekmény érdekeit.

Kép: InterCom

Apropó megváltoztatni az igaz történetet… Nem vagyunk kicsit álszentek, George? Valóban többet loptak a németek és a szovjetek, mint az amerikaiak, de az elég mocsok nagy túlzás, hogy ők csak mentettek, és nem tettek el semmit. Egyrészt mi lett a zsidó vagyonokkal, amelyekért nem jelentkezett senki? Vagy ha megengeded, hogy egy kicsit hazabeszéljek, miért tartott a hős Sam bácsinak harminc évig, hogy visszaszolgáltassa Magyarországnak a Szent Koronát? A háborús zsákmány a mai napig problémás kérdése a nemzetközi kapcsolatoknak. A legtöbb országnak, ahol valaha idegen seregek masíroztak, van valamilyen ilyen formájú követelése. Ezt a témát nem igazán lehet pár vicces jelenettel kikerülni. Persze minden szentnek maga felé hajlik a keze, de kár ezért az átlátszó propagandáért. 

Ha már itt tartunk, mik voltak ezek a gyenge humorkezdemények? Mr. Clooney, szerződtetni méltóztatott néhány zseniális komikust, Bill Murray-t, John Goodmant, illetve én komikusként tekintek Matt Damonra és Dujardinre is, hiszen ebben a műfajban működnek a legjobban, viszont a nevetést csak össze-vissza adagolja a forgatókönyv. A színészek megpróbálnak valamit kihozni a filmből, és egy-két percre valóban sikerült is nekik mosolyt csalniuk az arcomra, főleg, mert pl. Murray-t mindig jó nézni (hozzá fűződik a legjobb jelenet a filmben, mikor ő és Bob Balaban lebuktatnak egy náci műkincsrablót), de ha egyszerűen nincs tisztázva a forgatókönyvben, hogy ez most Kelly hősei-szerű vígjáték vagy holokausztra rádöbbenős tragédia akar lenni, akkor ők sem tehetnek csodát.

Tudja, mit, George? Ez most nem jött össze, de nem sértegetem tovább. Igazából bármimet odaadnám a sármja negyedéért, úgyhogy mondhatja azt: csak az irigység beszél belőlem. Pedig nem. Csak csalódott vagyok, mert ebből a filmből lehetett volna valami jó is. De ez így maximum egy:

5/10

Továbbra is lelkes híve,
Saccperkb 

Még a Phillips kapitány kapcsán írtam a valós eseményeken alapuló történetek kérdéséről (milyen mértékben gyakorol plusz érzelmi hatást az, ha valami valóban megtörtént?), és ahogy az idei Oscar-gála legjobb film jelöltjének forgatókönyvét csupán gúzsba kötötte a valósághoz túlságosan idomulni akaró hitelességtudat, úgy ez nem igaz a 2011‑es 5 nap háborúra. Renny Harlin háborús filmdrámája semmit nem kendőz el: mindent a maga kegyetlen valójában, profizmussal mutat meg, és így vasmarokkal szorítja össze a szívünket.

2008. Pekingben zajlanak a nyári olimpiai játékok, a grúz–orosz határterületen pedig egyre inkább forrong a politikai helyzet, egészen addig, amíg ki nem robban a háború. Thomas Anders riporter, operatőr társával a helyszínre utazik, hogy tudósítson a hadi ügyek előmeneteléről. Azonban – és erre egyikük sem számít – nagyon hamar a harcvonalban találják magukat, oldalukon egy grúz tanárnővel, akinek a családja meghalt az első orosz légitámadás idején. Miközben igyekeznek biztos helyre menekülni, önszántukon kívül szemtanúi lesznek egy ártatlan falu lemészárolásának, az operatőr pedig filmre is veszi a háborús bűnt. A cél most már nem a biztonság, hanem hogy a világ tudomást szerezzen a történtekről. Csakhogy ez a világot cseppet sem érdekli, mert az aktuális szenzáció épp az olimpia, és persze a tudósítókat időközben elfogott orosz zsoldosok sem szeretnék, ha valami kiszivárogna.

A történet meg sem kérdőjelezhető állásfoglalásának kapcsán (a grúzok oldalán, hiszen Grúzia amerikai érdekeltségű) persze felvethetnénk a kérdést, hogy politikailag mennyire korrekt a produkció állásfoglalása (megjegyzem: nem az), és hogy tulajdonképpen értékelhető-e az 5 nap háború oroszellenes propagandaanyagnak, de én nem erről az oldalról szeretném megközelíteni, hanem filmként tekintek rá. 

Filmes kérdésfelvetésében (amelyet ha egy másik helyzetre vonatkoztatunk, akkor is hatásos) pedig valami egészen elementárisát mutat fel az 5 nap háború. Méghozzá a média viszonylatában. Háborús helyzet, jóváhagyhatatlan népirtás (amely a világ bármely más pontján ugyanannyira idegborzoló lenne), de a borzalmas helyzetről szóló tudósítást nem adja le a sajtó, egyrészt politikai indokokból (bár ezt a film nem mondja ki), másrészt mert egy nagyobb esemény vonja el épp a világ figyelmét: az olimpia. Ezzel a film nemcsak egyes nemzetek (akik nem léptek közbe ilyen bűnök esetén) szegénységi bizonyítványát írja alá nagyvonalúan, hanem az egész világét, de pláne a szenzációhajhász és igazsághamisító médiáét, amely csak arra irányítja figyelmének fénykörét, ami több nézőt vonz. Ez nem politika, hanem pénz kérdése. (És nem is kell messze mennünk a kritika mai vonatkozásért: sajtódemagógia mindenütt, ha nem csukott szemmel nézünk körbe. Politikai állásfoglalás terén pedig paradox módon ez erre az alkotásra is igaz, hiszen kritizálja a valósághamisítást, miközben ő is azt hajtja végre, de ez önreflexív módon értékelhető a filmes alkotások tömegeket befolyásoló hatásaként is.)

A forgatókönyv – bár számos helyen a banalitás hibájába esik (ám ez betudható az írópáros „szűz kezének” is) – rendkívül pergő ritmusú, a feszültség kiszámítottan adagolt, a karakterek sokszínűek és érdekesek (noha színészi játék tekintetében van megingás), a háború pusztítását ábrázoló jelentek pedig egyenesen sokkolóak. A borzalmakat ellensúlyozván a képi világ már-már festői magasságokba csap át: a grúz táj vadregényes mivoltában, gyönyörű képekben tárul a szemünk elé – néhol tankokkal elcsúfítva. És ha a sokk még nem lenne elég magában, a helyenként dokumentarista stílus (kézikamera, zoom, mely a tényleges háborús tudósítás jellegét idézi) riportfilmbe vált át: az 5 nap háború végén olyan volt grúz állampolgárok (javarészt oszétok) szólalnak meg, akik a háború alatt vesztették el szeretteiket.

Nem könnyű lenyelni, nehéz emészteni. A háború sosem volt játék, napjainkban sem az, még ha nem is tudunk róla, hogy pontosan mi folyik a világban. Vajon Kijevről születik majd film?

6/10

PanAma

Korábban már írtunk kritikát Spike Jonze új filmjéről, A nőről, most azonban filmelméleti szempontból fogjuk megvizsgálni a művet. Az elemzésben a fontos cselekménypontok említése elkerülhetetlen, tehát elsősorban azoknak ajánlott, akik már túl vannak a film megtekintésén.

A film vizsgálatakor az első és legfőbb kérdés, ami felmerül, hogy ki az A nő, vagyis kit (vagy mit) takar a rejtélyes cím egész pontosan. A magyar fordítás hellyel-közzel lefedi az eredeti (Her) jelentését, bár az angol szó esetében két többletjelentéssel is számolnunk kell. A Her szó ugyanis nemcsak az Ő nőnemű alakját, de annak tárgyi ragját is jelenti (Őt), valamint birtokos névmásként is funkcionál (Övé). Ezekkel a jelentésekkel most nem fogunk foglalkozni, nem azért mert adott esetben nem lehet fontos, de most megkönnyíti a dolgunkat, ha a magyar címmel egyetemben mi is leszűkítjük a jelentéshalmazt.

A legkézenfekvőbb megoldás a kérdésre, hogy A nő maga Samantha, az operációs rendszer, mivel a film leghangsúlyosabb motívuma az ő és a férfi főszereplő, Theodore között kialakuló romantikus viszony. Ebben az esetben azonban felmerül, hogy mennyiben lehet a hangon kívül genderspecifikus tulajdonságokról beszélni egy testnélküli, gyakorlatilag csak adathalmaz formájában létező mesterséges intelligencia esetében. Lehet-e beszélni kimondottan női gondolkodásról vagy személyiségről Samanthánál? Az biztos, hogy a nemi identitása nem valami veleszületett dolog, tehát nemcsak genetikailag nincs belekódolva, de ennek gépi megfelelője sem mondható el, vagyis nem beprogramozott, hanem tanult. A nevét is (Samantha) saját magának választja, ezzel jelezve, hogy a teljes identitása önkonstrukció, semennyiben nem meghatározott felmenői által.

Samanthánál tehát már az is probléma, hogy mennyire lehet komolyan venni női karakterként. Persze működhet a cím ironizáló értékítéletként egy olyan világról, ahol annyira elidegenedünk egymástól, hogy a nő szerepét a párkapcsolatban egy számítógépes program váltja fel. Ezen a vonalon a film több ponton is dialógusba állítható Craig Gillespie 2007-es művével, a Plasztik szerelemmel, amelyben Ryan Gosling szintén egy bajszos „lúzerfigurát” alakít, aki kapcsolatot kezdeményez egy nőszerű lényeggel. Abban a filmben nem a hang marad meg mint feminin tulajdonság, hanem maga a test, ugyanis a főhős egy élettelen szexbábuhoz fűz érzelmeket. A film (eredeti) címe itt is elgondolkodtató: Lars and the Real Girl (Lars és az igazi lány). Vajon melyek azok a tulajdonságok, amiktől nőnek nevezhető valaki vagy valami, és melyek azok, amiket ha elveszünk, már nem beszélhetünk nőről? A test vagy a lélek teszi a nőt nővé?

Ha úgy érvelünk, hogy Samantha nemcsak hangjában, de személyiségében (lelkében) is nő, akkor érdemes megnézni milyen fajta genderábrázolás található A nőben. Azt az érdekes folyamatot figyelhetjük meg, hogy Samantha gyakorlatilag ugyanazon a fejlődési vonalon halad végig, ahol a populáris kultúrában a női ábrázolás archetípusai is végighaladnak. Eleinte egyértelműen egy alárendelt szerepben látjuk. Önállóan nem létezik, csak mint a férfit segítő operációs rendszer, amelynek az a feladata, hogy szolgálja őt, ahogy azt bármelyik számítógépes program teszi. Nemsokára azonban Samantha saját tevékenységekbe kezd, elkezd zenét írni, és fizikát kutat. A mellékprojektjei hamarosan főprojektekké válnak, és a férfi szolgálása silányul mellékprojekté: megjelenik a karrierista nő archetípusa. Végső stádiumban pedig teljesen kilép a férfitársadalomból, hogy kommunát alapítson hasonszőrű operációs rendszerekkel, ami már egy amazoni női közösséghez hasonló társulást sejtet maga mögött. Ezzel a film továbblép az archetípusok mezején, és egy olyan pesszimisztikus genderjövőképet fest le, ahol a nő csak akkor lehet egyenlő a férfival, ha megszűnik egy közegben létezni vele.

Érdemes azonban pár sort szánni egyéb értelmezésekre is A nő kilétéről. Talán túlzás lenne olyan epizódszereplőkre ráaggatni a kulcsfigura szerepét, mint Olivia Wilde karaktere vagy Amy, aki bár ott van a végénél mint az újrakezdés lehetősége, de a film mégsem helyezi fókuszba a romantikus szál kibontását. Sokkal izgalmasabb alternatíva lenne Theodore feminin oldala mint A nő, azonban ez sem vehető teljes mértékig komolyan. Aki hátramaradt, és bár keveset szerepel a cselekményben, de nyomai keresztülszövik a történetet, az az exfeleség. Az exfeleség értelmezése mint A nő már csak azért is evidens, mert az egész sztori gyakorlatilag arra megy ki, hogyan sikerül Theodore-nak továbblépnie ezen a tönkrement kapcsolatán, hogy potenciálisan új kapcsolatot létesítsen. Ennek az eszköze Samantha, és a végcélja Amy.

Ha kilépünk a film közegéből, akkor egy extratextuális olvasat is elénk tárul, amennyiben mint szerzői filmet vizsgáljuk az alkotást, amire minden jogunk megvan, hisz Spike Jonze nemcsak rendezte, de maga is írta. Az exfeleség motívuma ebben az esetben erős utalás lehet Jonze saját kapcsolatára volt feleségével, Sofia Coppolával. A film így tulajdonképpen ennek a kapcsolatnak, illetve elválásnak a tisztázásaként vagy megoldásaként szolgálhat. Talán nem véletlen, hogy a Coppola lány 2003-ban rendezett művében, az Elveszett jelentésben is sokan Jonze személyét látták megjelenni a Bill Murray által játszott karakterben. A filmmel való további kapcsolási pontot maga Scarlett Johansson teremt, aki mindkét műben főszerepet játszik.

Összegzésképp azt láthatjuk, hogy a cím kulcsot jelenthet számos különböző értelmezéshez, amit a film gazdag jelentésvilága tesz lehetővé. Ezek az értelmezések egytől egyig a gender kérdése körül összpontosulnak, hol direkt módon, univerzálisan, hol pedig indirekt módon, egy tönkrement kapcsolat felfejtésén keresztül. A nő tehát nemcsak a címében idéz meg egy nemet, de aktívan tárgyalja is egyéb identitáskérdések mellett.

Szamár

Nagyanyáinkra és nagyapáinkra nézve nem éppen a nemi életük jut először eszünkbe, pedig ők is voltak fiatalok és szerelmesek egykor, sőt, Sós Ágnes dokumentumfilmje, a Szerelempatak azt is bebizonyítja, hogy a vágy bizony addig tart, ameddig élünk.

A film egy vidéki kis faluba kalauzol minket, ahol idős férfiak és nők beszélnek nyíltan, tabuk nélkül a szexualitásról. És hát igazán van is miről mesélni! Pikánsabbnál pikánsabb történetek kerülnek elő, csak úgy pirulunk belé, de hát igaz a mondás: „a vén kecske is megnyalja a sót”. Zavarában jókat derül az ember olyan mondatokon, mint hogy „A férfi ott legyen, ahol kell. A tetején!” vagy a „högyös csöcsű lány” kalandjain. Voltak ám itt szerelmetes „höngörőzések”, de ugyanakkor csalfa, nagyétkű feleségek is.

Bár a rendező mindvégig a megfigyelő pozícióját őrzi, nem válik a film részesévé, a nénik és bácsik mégis úgy megnyílnak neki és kamerájának, mint még házastársaiknak sem. De a Szerelempatak nemcsak témája és őszintesége miatt csodálatos dokumentumfilm, hanem a fényképezés miatt is. Gyönyörűek a képek, szépek még akkor is, ha csak a vidéki élet mindennapjait mutatják be, szépek, mint a szerelem, amiről mesélnek. Annyira jó képileg ez a film, mint tartalmilag - öröm nézni.

Az élet nagy tanulsága pedig roppant egyszerű, nem olyan rossz ez a világ, amíg szerelem van, mert az szép és jó.

10/10

Kockás

Színészek közül csak ketten utasították vissza a díjat. George C. Scott elsőként, aki a Patton (1970) című film főszereplője volt. Állítása szerint azért nem vette át a díjat, mert alakítását nem tartotta összemérhetőnek a többi jelölttel. Marlon Brando, A Keresztapa (1972) kiemelkedő alakítást nyújtó címszereplője Sacheen Littlefeathert küldte maga helyett az Oscar-gálára az amerikai őslakosokkal szembeni bánásmód elleni tiltakozás jeléül.

Az Oscar-díj történetében a legtöbb díjat nyert személy Walt Disney, aki 26 alkalommal vehette át az aranyszobrot. Egyébként nem kevesebbszer, mint 59 alkalommal jelölték.

A színészek között a legtöbb jelölést Meryl Streep kapta: 18 alkalommal találták érdemesnek az Oscarra, ám mindössze háromszor nyert. Katharine Hepburn, Jack Nicholson 12 jelöléssel, Bette Davis (2 díj) és Laurence Olivier (1 díj) 10 jelöléssel követi.

A legtöbb Oscart elnyert film címén – 11 díjjal – három alkotás osztozik: Ben-Hur (1959), Titanic (1997) és A Gyűrűk Ura: A király visszatér (2003).

Magyarország két díjjal büszkélkedhet. Az első Rofusz Ferenc A légy c. alkotásához fűződik, mely 1981-ben hozta haza az aranyszobrot, a legjobb animációs rövidfilm kategóriájában. A másodikat legjobb idegen nyelvű film kategóriában egy évvel később, 1982-ben Szabó István Mephistója nyert.

Az irodalom és a film mai napig tartó szoros összefonódását mutatja, hogy 1927 és 2000 között a díjakat bezsebelt filmek 67%-a adaptáció volt (a Mephisto is Klaus Mann azonos című regényéből készült).

George Bernard Shaw az egyetlen Nobej-díjas (irodalmi Nobel-díj, 1924), aki Oscart is nyert (noha megosztva), méghozzá 1939-ben a Pygmalion forgatókönyvéért.

A legidősebb főszereplői díjazott 1982-ben Henry Fonda volt, aki 76 éves korában kapta meg a díjat, Az aranytóban nyújtott alakításáért. A gálán nem jelent meg, helyette lánya, Jane Fonda vette át a szobrot.

A Huston és a Coppola család büszkélkedhet a legnagyobb „dinasztiális” sikerrel, hiszen három generáción át is díjazták őket: Walter Huston 1948-ban legjobb mellékszereplőként, fia, John ugyanabban az évben rendezőként és forgatókönyvíróként, unokája, Anjelica 1985-ben a legjobb mellékszereplőként nyert. Carmine Coppola 1974-ben filmzenéért, fia, Francis Ford ugyanabban az évben rendezésért, unokája, Sofia 2003-ban forgatókönyvért kapott Oscart.

A legjobb idegen nyelvű film díját csak 1956-ban osztották ki először, akkor Federico Fellini zseniális és gyönyörű alkotása, az Országúton diadalmaskodott.PanAma

Valószínűleg a II. világháború, ami az egész emberi történelem egyik legnagyobb tragédiája és szellemi traumája, sosem lesz annyira kimerített téma, hogy különböző értelmezésekkel a művészeti alkotók ne nyúljanak újra és újra hozzá. Így tett Brian Percival is második, moziforgalmazásba került, egészestés nagyjátékfilmjével, A könyvtolvajjal.

A film egy kislány, Liesel szemén keresztül mutatja be a világháború éveit. A gyermek édesanyja kommunista, aki az üldöztetések miatt kénytelen Lieselt német nevelőszülőkhöz adni. Az új környezetben a kislány nemcsak megtanul olvasni – és ezzel kinyílik számára az olvasás jelentette végtelen és kimeríthetetlen univerzum – de barátokra is lel. A család egy zsidó kamasz fiút is rejteget, így már nem Liesel az egyetlen a házban, akinek oka van félni a fennálló hatalomtól. Ahogy a külső világ egyre fenyegetőbbé és veszélyesebbé válik (rendszeressé váló bombatámadások, az SS látogatásai), a kislány az őt körülvevő szeretteivel merül el együtt a könyvek kitalált világaiban és történeteiben, amelyek segítséget nyújtanak neki a háború átvészelésében.

A film nézőpontrendszere – miszerint a gyermeki elme szűrőjén keresztül ereszti át a mindennapos történéseket (versenyfutás a havas úton) és a háború borzalmait egyaránt (rettegés a sötét légópincében) – nagyon jó alapötlet, amelyet A könyvtolvaj többé-kevésbé ki is használ. Időről időre eszmélünk fel a rettentő borzalmak közepette, és ez Liesel nyílt, gyermeki elméjének köszönhető. Csakhogy – és emiatt a film jelentőset veszt a gyermeki személyesség lehetőségéből (ami pl. az Aglaja első felében maradéktalanul működött) – a történetet nem a kislány narrálja, hanem maga a Halál. Ő azonban csak néha ironikus, néha túlromantizált belső hangként van jelen, a képen csak egyszer jelenik meg utalásképp, így nem válik valódi szereplővé, mert a történet alakulásában csak metafizikai szinten vesz részt, konkrétan nem. Ennek pedig semmi köze a gyermeki szemlélethez, amely talán még fel sem fogta teljesen, mi vagy ki a Halál. A „sötét kaszás” narrációja így sokkal inkább a dramaturgiai szakadékok ügyetlen áthidalására és a történet valamiképpen való elkezdésére, majd lezárása szolgál – egyébként nagyon is kilóg a film hangulatából és koncepciójából.

A gyermeki szemszög megjelenítése azonban szerencsére szépen megtörténik: mind forgatókönyvírói szinten (felszabadult, kiskori jelenetek, mint az iskolai bunyó vagy a „csókfogadás”), mind mise-en-scène eszközökkel, a hangulat általában átjön. Csak néha billen át finom giccsbe, amit a túlretusált plakát azért már sejtetett, és amit a (meglepetésemre Oscar-, BAFTA- és Golden Globe-jelöléssel méltányolt) csilingelő filmzene sajnos csak tovább fokoz. A színészek kiválóan alakítanak, de ez a jól megírt karaktereknek is nagyban betudható. Külön kiemelném a két gyermekszínészt: a nyitott tekintetű, hatalmas szemekkel a világra csodálkozó Sophie Nélisse-t, aki Lieselt alakítja, és a barátját, a Hitlerjugend ellen fellázadó Rudyt játszó Nico Lierscht.

Bár plusz és nagyon mély mondanivalót már nem tesz hozzá a II. világháború témáját feldolgozó filmek sorához (és kicsit a sémák közé is szorul), azért egy szép és megható történetet fest a vászonra A könyvtolvaj. Pejoratív jelentés nélkül mondhatjuk: jó iparosmunka.

7/10

PanAma

Matthew McConaughey 2011-ben hamvaiból támadt fel, bebizonyítva, nemcsak Hollywood ügyeletes szépfiúja, aki B-kategóriás romantikus komédiákban dobogtatja meg a női szíveket, hanem komoly színész, igazi A-kategóriás tehetség, aki a Mielőtt meghaltam főszereplőjeként élete egyik legjobb alakítását nyújtja (az sem kizárt, hogy egészen az Oscar-díjig masírozik).

A Mielőtt meghaltam Ron Woodroof igaz története – kisebb-nagyobb ferdítésekkel, plusz-mínusz karakterekkel, ahogy ez már lenni szokott. Matthew McConaughey egy átlagos, rodeóbolond, texasi cowboyt alakít, aki villanyszerelőként dolgozik, és magányosan tengeti hétköznapjait, amelyeket alkalmi szexpartnerekkel, droggal és alkohollal színesít. Majd egy munkahelyi baleset következtében kórházba kerül, és a vizsgálatok során kiderül, HIV-fertőzött, az orvosok szerint harminc napja maradt hátra… Woodroof először tagad, bizonygatja magának, hogy nem lehet AIDS-es, hiszen az a homoszexuálisok betegsége, és ő pedig vérbeli férfi, akárcsak legjobb ivócimborái. 1985-öt írunk: se rendes orvosság, se megértés a társadalom részéről, aki buzi, az haljon csak meg. Így Woodroof kénytelen egyedül szembenézni betegségével: tesztelés alatt álló, kétes hatékonyságú gyógyszert szerez be, amelyet aztán drogokkal felturbózva vesz be, nem csoda, hogy állapota egyre csak súlyosbodik. De Woodroofban erős az életigenlés, egyáltalán nem fogadja el a halál lehetőségét, Mexikóba utazik segítségért, ahol alternatív gyógyszerekkel „élhető” állapotba hozza egy engedélyét elvesztett orvos. Már rég elmúlt a harminc nap, de a cowboy még életben van, és hála az új gyógyszereknek, egész jó formában, ideje új bizniszbe kezdeni: hatékony, ám illegális gyógyszereket csempész az USA-ba, amelyeket aztán egy szintén AIDS-es, homoszexuális férfi, Rayon (Jared Leto) segítségével terjeszt, méghozzá a meleg közösség fertőzött tagjai között. Hogy is van ez?

A Mielőtt meghaltam nemcsak egyszerűen egy jó és fontos sztorit mutat be, de közben hiteles is, méghozzá azért, mert motivált és pontos karakterrajzokat nyújt, amelyeket zseniális alakítások keltenek életre. Nemcsak a dühítő gyógyszerlobbinak lehetünk szemtanúi, amelytől emberéletek függtek (és amelyet a kanadai rendező, Jean-Marc Vallée kíméletlen kritikával illet), hanem egy HIV-fertőzött „buzigyűlölő” pálfordulásának is. A Mielőtt meghaltam csillagos ötöst érdemel a jellemfejlődés ábrázolásában, és emiatt véleményem szerint megbocsátható a film eleji kissé vontatott tempó. Alaposan megismerjük Ron Woodroof karakterét, társadalmi háttérét, determináltságát, hogy aztán betegsége alapjaiban változtassa meg életszemléletét.

McConaughey alakítását felesleges lenne tovább dicsérni annál, mint amit a cikk elején már megtettem. Egyszerűen tökéletes és megindító, akárcsak Jared Leto játéka is. De a film hál’ Istennek nemcsak a színészi teljesítményeken áll vagy bukik, hiszen ha így lenne, Jennifer Garner semmilyen szereplése (viszonylag fontos karaktere ellenére) akár el is ronthatná, de nem így történt. A Mielőtt meghaltam nemcsak a csontsoványra fogyott McConaughey miatt emlékezetes: egy kivételesen jól sikerült forgatókönyvről van szó, amelyet aztán Vallée nagyon ügyesen rendezett meg. Nem szirupos, nem szájbarágós, hanem pontos és hiteles, korrekt „megtörtént események alapján” film.

A Mielőtt meghaltam megérdemli a kitüntetett figyelmet, olyan film, amelyre remélhetőleg az évek elmúltával is emlékezni fogunk.

8/10

Kockás