A német tinivígjátéknak nagy tradíciója van. Egy egész generáció nőtt fel olyan, Hollywoodot utánzó, ám sokkal taplóbb, tabudöntögető gross-out (undorkeltő) komédiákon, mint a Hangyák a gatyában (Harte Jungs, 2000) vagy a Német pite (Sex Up – Jungs haben's auch nicht leicht, 2003). Ezt a vonalat erősíti Bora Dagtekin új filmje is, a Fák jú Tanár úr (Fack ju Göhte, 2013). A rendező a Török kezdőknek (Türkisch für Anfänger, 2006-2008) című sorozattal, majd az abból készült mozifilmmel lett ismer (2012). A mostani mindössze a második rendezése a nagyvásznon.

A cselekmény egy börtönből szabadult bűnözőt követ, aki beépül egy iskolába tanárként, hogy így szerezze vissza az előző bankrablásából származó szajrét, amit idióta go-go táncos barátnője egy építési területen rejtett el. Sajnos azóta felhúztak felé egy tornatermet, így a művelet nem éppen egyszerű, de az iskola eléggé válságban van ahhoz, hogy főhősünket, Zekit mindenféle background check nélkül alkalmazzák. Az említett válság tulajdonképpen azt jelenti, hogy a tanárok önként vetik ki magukat az ablakon, annyira elegük van a fegyelmezhetetlen gyerekekből. De ki is lehetne jobb fegyelmező, mint valaki, aki most szabadult a fegyházból?

Bár a főszereplők jócskán túllépték a tinédzserkort (főként a tanári kar köré épül a sztori, a lókötő diákok csak mellékszereplők), a középiskolai miliő és a poénok jellege alapján mégis érdemes tinivígjátékként nézni a filmet. A szokásos faszos-puncis viccek szintjén ugyanis nem igazán lép túl a Dagtekin alkotása, és egyértelmű, hogy az első számú célközönség leginkább a 16-21-es korosztály. Igazából mehetnénk lejjebb is, de a magyar korhatár ennek gátat szab (érdekesség, hogy Németországban 12-es karikával vetítették), a lényeg, ahogy azt a cím is sejteti, nem éppen szofisztikált humorral dolgozik a film.

A Fák jú Tanár úr tulajdonképpen középsőujjat mutat a hagyományoknak és a magaskultúrának: bassza meg Göhte (akárhogy is kell leírni), bassza meg Shakespeare, ez itt a 21. század! A tradicionális oktatási eszközök csődöt mondtak, itt az idő a változtatásra. Tanítsunk költészetet slam poetryvel, folklórt hollywoodi blockbusterekkel; kiállítások helyett pedig bámuljunk lecsúszott prostikat és szétlőtt vénájú drogosokat elrettentő példaként. A film igazából a régimódi oktatás kudarcát tematizálja a modern világban, rendkívül elrajzolt, karikaturisztikus, vécéhumorral tarkított formában. Azt az időbeli szakadékot, amely a mai gimisek és a történelem nagy klasszikusai között van, és melyet a konzervatív tanárok képtelenek idejétmúlt módszereikkel áthidalni.

Erre nyújt alternatívát Zeki, a mai világ szülöttje. Iskolát nem végzett, egyetlen tanára az utca és a popkultúra volt. A film végén persze főhősünk is ráébred hibáira, és belátja, hogy a megoldás valahol középúton hever, hiszen a cselekmény menete – akárcsak egy hollywoodi film vagy egy több ezer éves népmese – a mitikus történetmesélés örök hagyományát követi. Az egyetlen különbség a csomagolás, ami a Fák jú Tanár úr esetében a tömegkultúra minden szépségét és szemetét körülöleli. A tapló humor ugyanis tökéletes technikai és esztétikai megvalósítással vegyül: remek fényképzés; gyors, sosem fáradó tempó; nagyszerű zenék; kiváló színészi alakítások.

A Fák jú Tanár úr a tavalyi év legnézettebb filmje lett Németországban, és összességében elmondható róla, hogy egy szórakoztató produkció, még ha poénjai nem is mindenkinek valók. Bár az elitkultúra valószínűleg zsigerből kiveti magából, még egyszerű humora és sztereotipikus karakterei ellenére is tartalmaz valamiféle pozitív üzenetet. Ha két óra erejéig szögre tudja akasztani az ember a monokliját, cilinderkalapját, felfelé pöndörödő bajszát, valamint negyedéig lévő vörösboros poharát, akkor akár élvezheti is ezt a nyers, faragatlan, de üde bohózatot.

Matthew Quicknek, aki a Napos oldal (Silver Linings Playbook, 2012) forrásművét írta, jelenleg öt regénye áll megfilmesítés előtt Hollywoodban. Mindez úgy, hogy az ötből kettő még meg sem jelent papíron. Persze nem ő az egyetlen sikeres regényíró Amerikában, akinek talicskaszám viszik filmre a műveit szinte olvasás nélkül. Egy másik ilyen felkapott szerző Nicholas Sparks, aki 1996 óta ír, de már kilenc regényét adaptálta az álomgyár, és további kettő vár megjelenésre előtt. A legújabb Sparks-film épp most került világszerte a mozikba, így Magyarországon is: ez a Vissza hozzád (The Best of Me, 2014).

A történet egy egykori gimis szerelmespárról szól, akik húsz év elteltével, egy közös ismerős halálakor újra találkoznak. Természetesen az érzelmek ismét fellángolnak közöttük, a probléma csak az, hogy a nő azóta férjhez ment, ráadásul gyereke is van. A két szálon futó cselekmény párhuzamosan mutatja be a múltat (hogy jöttek össze, majd mentek szét), valamint az erre reflektáló jelent, amelynek a főkonfliktusa a múlt feldolgozása.

Ahogy azt már a korábbi Sparks-adaptációknál megszokhattuk, ezt a filmet se visszafogott, hiperrealista, „intellektuális romantika” jellemzi (lásd erre példaként Linklater Mielőtt-trilógiáját). Ehelyett egyfajta túlszentimentalizált, melodramatikus, tündérmesei fogalmazásmód és történetvezetés uralkodik, ahol felértékelődnek az olyan kifejezések, mint a sors vagy a végzet. Persze, hogy ezt a könnybe áztatott stílust kinek mennyire sikerül lenyelnie, személye válogatja. Az író eddigi szerelmi melodrámái bár általában pozitív fogadtatásban részesültek a közönségnél, a kritikusoknál rendre kiverték a biztosítékot.

Még a 8,0-ás IMDb-értékeléssel rendelkező, legjobban sikerültnek tartott Szerelmünk lapjai (The Notebook, 2004) is megosztó mű 44%-os Rotten Tomatoes-pontjával a top kritikusok közt. Érdekes azt is megfigyelni, hogy az említett alkotás 0,6-del magasabb átlagértékelést kapott nőktől, ez a „véleményszakadék” pedig még nagyobb Az utolsó dal (The Last Song, 2010) esetében, ahol eléri az 1,3-et. A Vissza hozzádnál bár még nem lehet konkluzív statisztikáról beszélni (eddig kevesebb, mint 500 szavazat érkezett), de jelenleg 2,6 ponttal gondolják rosszabbnak az alkotást férfiak, mint nők.

Anélkül, hogy belemennénk bármilyen genderpszichológiai elemzésbe, elmondhatjuk, hogy alapvetően jobban kedvelik az ilyen történeteket a hölgyek. Látszólag ez arra is magyarázatot ad, hogy miért ilyen alacsony a top kritikusok értékelése a Szerelmünk lapjai kapcsán: a Rotten Tomatoeson számontartott negyven írás mintegy 67,5%-át jegyzik férfiak. Ám ez a hipotézis hamar megdől, ha közelebbről megvizsgáljuk ezeket, ebben az esetben ugyanis kiderül, hogy a női kritikusok mindössze egyharmada nyilatkozik pozitívan a filmről, ami lényegesen kevesebb, mint az ellenkező nemnél.

Bár érdekesek ezek a statisztikák, nem visznek közelebb a Vissza hozzád megítéléséhez, és a már említett jelzők (szentimentális, melodramatikus, tündérmesei) sem alapvetően értékítéletet közvetítenek, egyszerűen stilisztikai és műfaji kategóriákba helyezik a filmet. Persze sok embert már ezek a címkék is elijeszthetnek, mások pedig akár felkaphatják a fejüket (főleg a korábbi Sparks-adaptációk szerelmesei), de az alkotás jólsikerültsége nem ezeken a jelzőkön fog megdőlni. Ami sokkal zavaróbb a Vissza hozzád kapcsán, az a műfaji klisék halmozása és a kiszámítható történet. Bár pont ezért kilométerekkel előbb fel lehet készülni a szappanos végfordulatra, még így is nehéz lenyelni annak esetlenségét.

Ha pedig a cselekmény kibontakozása nem elég elrettentő, az értelmetlen szereplőválogatás továbbráncolhatja a nézők szemöldökét. Az egyik ilyen, hogy a főhőst fiatal korában játszó Luke Bracey sehogy sem hasonlít húsz évvel későbbi énjét megformáló James Marsdenre, de a halála miatt leváltott Paul Walkerre se igazán (bár lehet, hogy csak a Sráckor (Boyhood, 2014) tehet megnövekedett elvárásainkról). Az sem volt szerencsés, hogy a gonosz, gyermekét terrorizáló apa szerepére a Will Ferrell-hasonmás Sean Bridgerst választották, aki nem elég, hogy pont ezért komikusnak tűnik és komolyan vehetetlen, az is hihetetlen tőle, hogy elpáholja kigyúrt, Adonisz-testű fiát (márpedig az ilyen régimódi romantikus történetek csak akkor működnek, ha a főhősök élő Ken és Barbie babák).

A Vissza hozzádról elmondható, hogy vetekszik a legrosszabb Nicholas Sparks-adaptáció címéért. Michael Hoffman rendező filmje a szó legrosszabb értelmében régimódi és poros. Amiben mégis sikerrel jár, hogy minden néző számára határozottan könnyfakasztó élményt nyújt. A film még azokat is megríkatja, akik nem tudják beleélni magukat Sparks melodrámai világába, jóllehet ők kínjukban fognak könnyezni a történet bugyutaságán. A Vissza hozzád ugyanis szívszorítóan pocsék alkotás.

Igazi double feature-rel készültünk nektek: a Szemrevaló filmszemle programjából szemezgetünk. A terítéken lévő két alkotás látszólag eléggé eltérő, de számos közös vonással is rendelkeznek. A cikk apropója elsősorban, hogy mindkettő annak a válogatásnak a része, amelyet a Goethe Intézet, a Svájci Nagykövetség és az Osztrák Kulturális Fórum állított össze a szeptember 25. és október 3. között idén már harmadik alkalommal megrendezett közös filmnapjaira. Mindazonáltal a gazdag programból sem véletlen esett a választ az alábbi két műre: mindkettő már a filmszemle előtt hazai forgalmazóra talált, így aki lemaradt róluk, az is pótolhatja a mozikban nemsokára. Jöjjön tehát a svájci Viktória – A zürichi expressz (Viktoria: A Tale of Grace and Greed, 2014) és a német Világok között (Zwischen Welten, 2014) közös kritikája.

Amennyiben azt mondanánk, hogy a Viktória rendelkezik magyar vonatkozásokkal, kissé visszafogottan fogalmaznánk. Amellett, hogy a film jelentős része magyar nyelvű, a színészek többsége, valamint a stáb és a forgatási helyszínek egy része is innen került ki. A svájci rendezőnek, Men Lareidának mégsem volt annyira idegen ez a közeg, 1998-ban ugyanis szintén nálunk forgatta 22 perces diplomafilmjét, a Pofonokat. Akkori rendezőasszisztense és fordítója, Maros Anna mára már társíróvá nőtte ki magát. Történetük egy roma származású magyar lányról szól, aki elhatározza, hogy prostituáltnak áll Svájcban, ezzel kiutat keresve a mélyszegénységből.

Szintén kultúrák találkozásáról beszélhetünk a Világok közöttben. A helyszín itt Afganisztán, a főszereplő pedig egy helyi tolmácsfiú, aki a német hadseregnek kezd fordítani. A németek feladata egy falu biztosítása a tálib erők ostromával szemben. Talik, a fordító annak ellenére vállalja a munkát, hogy ezzel magára haragítja a helyieket, akik árulással vádolják. Az afgán srác kevésbé félti saját életét, annál inkább húgáét, akit egyedül nevel miután apjuk a háború áldozatává vált. Talik motivációja, hogy mégis elvégezze a munkát, hasonló Viktóriáéhoz: a jobb élet reménye. Húgával Németországba szeretne költözni, ahol a rettegéssel töltött mindennapokat nyugodt létre cserélhetik.

Mindkét műben kiutat keresnek főszereplőink egy nyomorúságos helyzetből. A Viktória esetében ez a budapesti gettó (érdekes összevetni ennek a filmnek és a Coming outnak (2014) a főváros ábrázolását, mint két végletet), a Világok közöttben az afgán hadszíntér. Persze így egymás mellé állítva a kettőt az utóbbi felé billen a mérleg, ugyanis akármilyen rossz az aluljáróban rohadt paprikát árulni a mindennapi betevőért, még így is jobb, mint folyamatosan azon aggódni, mikor viszi le a balkezed egy eltévedt gránát. A Világok közöttben ráadásul két ember dilemmáját látjuk, ugyanis Talik mellett Jesper, a német katona is válaszút elé ér: követi a protokollt vagy ellentmondva felettesei parancsának megment egy afgánt, ezzel kockáztatva társai életét?

Lareida filmje ezzel szemben nem fordít sokat az expozícióra. Az alkotás nem arról szól, hogy Viktória hogyan jut el arra a mélypontra, hogy eldöntse, prosti lesz; ez a „dilemma” körülbelül három-négy jelenetet tesz ki, majd a játékidő nagy része már hirtelen hozott döntésének negatív következményeit mutatja be.  Egy lefelé tartó spirálban meséli el a film, hogyan fordul a lány sorsa egyre rosszabbra – a kérdés már csak az, hogy vajon van-e kiút? Ugyanez foglalkoztatja Talikot is, annyi különbséggel, hogy ő optimistább alkat. Az afgán fiú bár hasonlóan ügyetlenül végzi dolgát eleinte, sokkal céltudatosabb a roma lánynál. Persze ahogy Taliknak ott van Jesper, úgy Viktóriának ott van Blondie, egy szőke hajú prostituált társa. Blondie Viktória ellentéte, neki konkrét, kézzelfogható célja van a munkával. A gyámügyesek által elkobzott kilencéves fiát akarja visszaszerezni és felnevelni a megszerzett pénzből.

Míg a Világok között női rendezője, Feo Aladag követi a hollywoodi karaktersémákat, vagyis szereplőivel könnyű azonosulni, addig a Farkas Franciska által játszott Viktóriával nem egyszerű. Bár sanyarú helyzete együttérzésre sarkall minket, megkérdőjelezhető döntései frusztrálhatják a nézőt. A Viktória érdeme nem is a tökéletes karakterdráma, hanem a valóság leképezése: főszereplője nem egy klasszikus hős, sokkal inkább létező lányok százainak metszete, akik napjainkban is Zürich prostinegyedeit róják magassarkúikban. Men Lareida és Maros Anna alapos kutatómunkája élethű szituációk forrása lett – a probléma csak az, hogy talán mindezt jobban kamatoztathatták volna egy dokumentumfilmben. Nem a témaválasztás, sokkal inkább a svájci rendező kiforratlan játékfilmes eszközei mondatják ezt a nézővel, ugyanis láttunk már színvonalasabb alkotást hasonló témában, elég csak a Lilja 4-everre (2002) gondolni (amit a Viktória meg is idéz egyes jeleneteiben).

Lareida azért viszonylag ügyesen megoldotta az idegen nyelven való forgatást (bár nem emelkedik Peter Strickland-i magasságokba), Farkas Franciska legelső filmszerepében pedig egész elfogadható. A további szereplőkből Nagy Zsoltot lehet még kiemelni, de cameo jelleggel felbukkan Szabó Simon is (érdekesség, hogy a mozi forgalmazásban kísérőfilmként a Viktóriához hozzácsapott kisjátékfilm, A fal (2014) rendezője szintén ő; a rövidfilm témájában ráadásul remek párosítás Lareida művéhez). A Világok közöttben pedig a svájci filmhez hasonlóan ugyancsak egy amatőr színész (a Talikot alakító Mohsin Ahmady) és egy tapasztalt (a Szemrevalón két filmben is feltűnő Ronald Zehrfeld) játszik főszerepet.

Mindkét film erőssége, hogy fontos társadalmi jelenséget dolgoznak fel, és teszik mindezt hitelesen. Mégis, a Világok között megvádolható azzal, hogy az utolsó harmadot leszámítva erőtlen, a tónusváltás túl drasztikus, a film hangulatvilága pedig túl szerteágazó. A Viktória ezzel szemben sokkal összeszedettebben és tudatosabban csordogál a végkifejlet felé, a kisebb epizódok a történetben nem vezetnek zsákutcába, de sokszor mégis ügyetlen megoldásokkal él. Témájuk fontossága nem emeli ezeket a filmeket automatikusan a legnagyobbak közé, kivitelezésük pedig sajnos hagy kívánni valót maga után. Szép, emberi történetek, de kevésbé esztétikai teljesítményük miatt dicséretesek – inkább a nézők szembesítéséért égető problémákkal.

Miután végigvettük az idei fesztivál gyengécske filmjeit (32-21.), majd az igazán jókat (20-11.), most jöjjenek a legjobbak. A felhozatal már tavaly is nagyon erős volt, de idén még rátettek egy lapáttal. Itt van tehát a 11. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál tíz legjobb filmje:

10. Parador Húngaro (2014) – r.: Patrick Alexander, Aseneth Suarez Ruiz

Ki mondta, hogy nem lehet egy béna kézi kamerával kiváló filmet forgatni? Patrick Alexander és Aseneth Suarez Ruiz megtették. Az amerikai férfi feleségével karöltve egy kolumbiai dokumentumfilmet csinált egy magyar emigránsról. Cifrán hangzik? Alexander, aki öt évig élt Magyarországon a '90-es években, 2006-ban megismerkedett Villás Gyuri bácsival Bogotában, Kolumbia fővárosában. A magyar emigráns már '56 óta ott élt, a film jelenében pedig egy kolbászfalatozó tulajdonosaként találkozunk vele, ami a Parador Húngaro névre hallgat. Alexander elhatározza, hogy hazacsalogatja az idős férfit, de hamarosan rá kell jönnie, hogy a történet főszereplője nem Gyuri bácsi, hanem ő maga. Nagyon szép film identitásról, hovatartozásról és szeretetről. Megérdemelten nyerte el a közönségdíjat a fesztiválon.

9. Osztályellenség / Razredni sovraznik (2013) – r.: Rok Bicek

A szlovén film, ami a két főérdem egyikét, a Pressburger Imre-díjat elvitte, arról szól, hogy egy középiskolai osztály hogyan dolgozza fel egyik társuk öngyilkosságát. E kényes témában az alkotás nagyon alaposan jár el, minden oldalt, kérdést megvizsgálva. A Parador Húngaróhoz hasonlóan szintén nem a látványon a hangsúly, Rok Bicek első rendezése nyomasztóan sivár képi világgal és színekkel dolgozik. A filmet a tartalma, pszichológiai pontossága teszi nagyszerűvé.

8. Vörös hadsereg / Red Army (2014) – r.: Gabe Polsky

Gabe Polsky dokumentumfilmje a szovjet jégkorongcsapatról mesél és annak szerepéről a hidegháborúban. Az alkotás executive producere maga Werner Herzog. Sokat nehéz elmondani erről a filmről, azonkívül, hogy kiváltképp érdekes és szórakoztató, Polsky pedig nem marad távol a témától, és többször is megtörik a szigorú dokufilmes forma, amikor egy interjúalany kiszól a rendezőnek, vagy egy kolléga bejön a képbe megigazítani a vezetékeket. Nem csak a sport kedvelőinek ajánlott!

7. Whiplash (2014) – r.: Damien Chazelle

Zenés film, méghozzá jazz. A történet középpontjában egy fiatal srác áll, aki profi dobos szeretne lenni. De nem ám valami lepukkant rockbandában, hanem egy igazi jazz zenekarban. Már csak le kell nyűgöznie az akadémia neves karmesterét, őt azonban közel sem egyszerű. Persze az igazi karmester maga a film rendezője, aki egy ütemet se téveszt el ebben a remekműben. Nemcsak a karakterek (J. K. Simmons és Miles Teller nagyon hozzák a figurát), a dialógok, valamint a történet, de a tökéletesen megkomponált zene és az azt kísérő montázs-szekvenciák is kiváltképp nagyszerűek. Az év zenés filmje!

6. Csajkor / Bande de filles (2014) – r.: Céline Sciamma

A magyar cím ellenére nem a Sráckor (Boyhood, 2014) női változatát forgatták le a franciák, persze ez is egy felnövéstörténet. Amerikai kertvárosban élő gazdag fehér család helyett azonban kapunk egy szegény feketét a francia gettóból. Sciamma alkotása mindazonáltal rendkívüli érzékenységgel és intimitással nyúl a témához. A franciák már rég rájöttek, hogy a női film nem férfiak által rendezett romantikus komédiát takar, hanem valós történeteket a saját problémáikról, érzéseikről.

5. Fehér árnyék / White Shadow (2013) – r.: Noaz Deshe

A német Pálfi György-hasonmás, Noaz Deshe nemrégiben Tanzániába utazott, hogy rövidfilmkészítést oktasson a helyieknek. Ehelyett azonban jobb ötlete támadt: elkezdett egy nagyjátékfilmen dolgozni a tanzániai lakosokat bevonva. Nemcsak a színészek, de a stáb is a helyiek közül került ki, és két falu összefogásából születhetett meg végül az alkotás. Ez lett a Fehér árnyék, egy nehezen fogyasztható, de lenyűgöző film főszerepben egy albínó tinédzserrel, akinek a családját megtámadják, ugyanis a pigmenthiányos emberek testrészei különösen sokat érnek a feketepiacon. Ennek az oka, hogy az afrikai hiedelem szerint az albínók végtagjai és szervei szerencsét hoznak, és ez nem a film által kitalált történet. Aktuális, egzotikus és megrázó darab.

4. Lavina / Turist (2014) – r.: Ruben Östlund

Egy svéd család vakációzik az Alpokban és olyan dolgok történnek velük, amire senki sem számít. Tényleg. A film fura keveréke Kubrick Ragyogásának (The Shining, 1980) és Bergman A csendjének (Tystnaden, 1963) megfűszerezve egy jó adag bizarr fekete-humorral. A látvány szemet gyönyörködtető, a szituációk pedig olyan kínosak, hogy egyszerre feszengünk és röhögünk a karfát szorítva. Mesterien megkomponált mind képileg, mind tartalmilag.

3. A törzs / Plemya (2014) – r.: Miroslav Slaboshpitsky

A törzs úgy kezdődik, hogy a nézőt tudatják a ténnyel, miszerint végig jelnyelven fog szólni a film, és egy darab felirat nincs. Ez nem a fesztivál ügyetlenségéből fakadt, a rendező megoldása. Most végre megtudjuk, milyen érzés süketnek lenni és a beszéd értése nélkül interpretálni szituációkat. A film így rögtön az elején belehelyez minket egy kényelmetlen szituációba, ami idővel csak fokozódik. A siketnéma bentlakásos iskolába kerülő fiatal srác története ugyanis a legkegyetlenebb az idei felhozatalból. A lélegzetelállító hosszú snittekkel dolgozó film vizuális megoldásaiban leginkább Tarr Bélát és a Werckmeister harmóniákat (2000) idézi, tartalmilag azonban ez az alkotás sokkal sötétebb. Hidegrázós!    

2. VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014) – r.: Reisz Gábor

Reisz Gábor diplomafilmje mindössze 7 millió forintból készült (az átlag magyar film 200-300 millió), persze ez egyáltalán nem látszik meg rajta. Főszereplője Áron, egy friss diplomás munkakereső bölcsész srác, akivel nemrég szakított a barátnője, élete pedig céltalan. Az ő kalandjait követjük ebben a nemzedéki közérzetfilmben, míg próbál valami kapaszkodót találni az életben. Bár ez így szárazon hangzik, a szemünk nem marad az a 90 perc végére. No, nem azért mert kisírjuk, helyette valami furcsa és megmagyarázhatatlan keveréke lesz a könnyesre röhögésnek és a meghatottságnak. Ez a film ugyanis rólunk szól. A VAN egyrészt nagyon jól fogja meg a mai magyar 20-as/30-as generáció életét, problémáit; másrészt mindezt olyan egyedi, humoros, szívmelengető és felemelő módon teszi, hogy kijelenthetjük: ez az év magyar filmje. Méltán jutalmazta a fesztivál a másik fődíjjal, az Adolf Zukor-díjjal.

1. Sráckor / Boyhood (2014) – r.: Richard Linklater

A Sráckort 12 évig forgatták és egy kisfiú férfivá válását mutatja be a kamera előtt. Ez már önmagában bravúr, de nem ez a legnagyobb érdeme a filmnek. Richard Linklater egyvalamihez felettébb ért: az emberi érzelmekhez. Ezt már megmutatta a Mielőtt-trilógiájában, most pedig megmutatja újra. A 165 perc hosszú alkotás nem hogy leül a végére, hanem idővel egyre jobb lesz, ahogy a főszereplő színészként is felcseperedik és egyre több szöveget ad a szájába a rendező. Linklater dialógusai, karakter interakciói ugyanis hihetetlenül jók, és ennél hitelesebb felnövéstörténet nemigen készült. Gyönyörű és lenyűgöző film.

Haladunk tovább a listánkkal. Az előző részben végigvettük a 32–21. helyezettet, most pedig a következő tíz film jön.

20. Kiállítás / Exhibition (2013) – r.: Joanna Hogg

Az előző részben eléggé lehúztam a Sundance Channel-válogatást, de hogy ne csak szapuljam őket, idén is becsúszott egy érdekesebb mű. Félreértés ne essék, a Kiállítás se könnyű darab, sőt, valójában a szekció leglassabb filmje, amelyben tulajdonképpen tényleg semmi nem történik. A narratív kiüresedettség egy elhidegült házaspár kapcsolatát mutatja be, akik az utolsó napjaikat töltik modernista otthonukban, ahol 18 évig éltek. Határozottan nem közönségfilm, de a rendező nagyon ügyesen és finoman ábrázolja a házastársi elhidegülést.

19. Tiéd vagyok / Jeg er din (2013) – r.: Iram Haq

A skandináv nemzetek mindig nagyon jó érzékenységgel tapintanak rá komoly témákra. A Tiéd vagyok egy pakisztáni-norvég rendezőnő filmje egy fiatal anyáról, aki bár szereti a gyerekét, nem tud rendesen gondoskodni róla, hiszen még ő maga sem nőtt fel lélekben. Egy ideig próbálkozik valahogy a bulizást és a pasizást összeegyeztetni a gyerekneveléssel, de erről már a film elején letűnik, hogy nem fenntartható állapot. Norvégia hivatalos Oscar-nevezettje jó, ám az elsőfilmes Iram Haq eszköztára még nem elég kiforrott, hogy igazán kiváló alkotásról beszélhessünk.

18. Kétarcú január / The Two Faces of January (2014) – r.: Hossein Amini

Viggo Mortensen szokásához híven ismét nagyot alakít, a rendező, Hossein Amini, egy iráni származású, szintén elsőfilmes alkotó, pedig remekül eltalálja a hitchcocki hangulatot ebben az izgalmas thrillerben. Ez sem lesz az év filmje, de egyszer mindenképpen élvezetes élményt nyújt.

17. A megfelelő ember / Der Anständige (2014) – r.: Vanessa Lapa

Heinrich Himmler életét mutatja be Vanessa Lapa dokumentumfilmje, az SS vezetőjének megtalált naplóbejegyzései és levelezései alapján. Míg különböző megszemélyesítők monológszerűen felolvassák a levelek tartalmát, archív felvételek pörögnek a képen a háború eseményeiről. Mivel a megtalált dokumentumokból Himmler egy teljesen átlagos, ámbár meglehetősen zavart ember látszatát mutatja, a szörnyű képsorok bizarr ellentétként szolgálnak. A koncepció érdekes, a film pedig tanulságos, de meglehetősen repetitív is, a levelek ugyanis többnyire unalmasak és semmitmondóak.  

16. Mommy (2014) – r.: Xavier Dolan

A fiatal kanadai rendező lassan kezdi levetkőzni a hivalkodó, álművészies stílusát, legalábbis a Mommy ennek a biztató jele.  Akkor pedig, amikor a stiláris megoldásai nem az elbeszélés nehézkessé tételére szolgálnak, hanem támogatják azt, igazán jó dolgokra képes Dolan. Ezúttal az 1:1 képaránnyal kísérletezik, ami bár a történet elején funkciótlannak tűnik, amikor később értelmet kap, egy csapásra briliáns megoldássá avanzsál. A film témája a rendezőtől már korábban látott anya-fiú kapcsolat és queer témákat boncolja. Most épp az előbbi motívum kerül hangsúlyba, és a homoszexuálitás csak burkoltan van jelen.

15. Zéró motiváció / Zero Motivation (2014) – r.: Talya Lavie

Izraeli komédia női katonákról, pontosabban a katonaságnál dolgozó nőkről, akik többnyire adminisztratív feladatokat látnák el, méghozzá elég pocsékul. Bár a film üzenete erősen megkérdőjelezhető, mint vígjáték működik, méghozzá nagyon. Ez annak köszönhető, hogy egyedi és szokatlan, tabut nem ismerő fekete humorral dolgozik. Egy-két gyerekesebb poén azért becsúszik, néhány pedig túlságosan el van húzva, de összességében rendkívül szórakoztató, üde alkotás.

14. Gibraltár / Gibraltar (2013) – r.: Julien Leclercq

A Gibraltár egy ügyes francia thriller igaz történet alapján. Tiszta műfajfilm lévén a történetmesélésen a fókusz, amit tökéletes hollywoodi szerkezetbe csomagolva tálal Leclercq. A filmben egy tisztességes ember keveredik bűnbe hivatalos szervek által. Helyszín: Gibraltár és környéke; téma: drogkereskedelem. Remek!

13. Vis-á-vis (2013) – r.: Nevio Marasovic

Rendkívül önreflexív film egy önbizalom hiányos rendezőről, aki diplomafilmje után első igazi projektjén dolgozik, egy apa-fiú történeten, amit saját élete ihletett. Csakhogy a színészek, akiket kinézett nem teljesen elégedettek a forgatókönyvvel, ezért egyikükkel leutazik Vis szigetére (a film helyszínére), hogy megpróbálja újraírni azt. Lassú, beszélgetős film, kiváló színészi alakításokkal és jó zenével. Marasovic nem Fellini, az alkotás pedig nem egy 8½ (1963), de azért jóleső szórakozás.

12. Land Ho! (2014) – r.: Aaron Katz, Martha Stephens

Hasonlóan az előző filmhez, ez is főként két szereplő interakcióira épít, ám itt road movie lévén folyamatosan mozgásban vagyunk. A sztori annyi, hogy két nyugdíjas nyaralni megy Izlandra. Nem hangzik túl izgalmasnak, de a két színész és a remek forgatókönyv igazán élvezetessé teszik az egészet. No, meg ott van az izlandi táj. Humoros és csupaszív film.

11. Lábjegyzet / Hearat Shulayim (2011) – r.: Joseph Cedar

Mit tennél, ha egy nap értesítenének, hogy a díjat, amit apád kapott tudományos munkájáért (aki már 20 éve jelölt volt, de eddig sosem nyert), valójában neked szánták, csak egy adminisztrációs hiba történt? Ez az alapfelállása ennek a remek izraeli dramedynek. Bár elmondható, hogy a CineFest egyébként nagyon naprakész a filmek terén, rendszeresen elhoznak egy-egy régebbi alkotást is a Kitekintő szekció keretében. Ez nem is baj, mivel általában kiváló filmek ezek. A Lábjegyzet 2012-ben Oscar jelölést kapott.  

Folytatjuk!

Eddig nem írtunk az idei Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról, pedig szeptember 12. és 21. között már 11. alkalommal rendezték meg. De ami késik, nem múlik: az elmúlt másfél hétben ugyanis szorgosan ültünk a moziteremben az idei felhozatalt bámulva, és most összefoglaljuk nektek egy toplista formájában, miket láttunk. A rangsorba három kategória filmjeit vettük bele, a versenyfilmeket, a kitekintőt és a Sundance Channel szelekcióját. Az első etapban a 32–21. helyen lévő filmeket vesszük sorra.

+ 1 A felszín alatt / Under the Skin (2013) – r.: Jonathan Glazer

Bár az angol film előzetesen a versenyprogram része volt, sajnos a szervezőknek nem sikerült elfogadható minőségű kópiát beszerezniük időben, ezért az alkotást leváltotta a Vetítések (Projekcije, 2013). Ha bent maradt volna, egészen biztosan előkelő helyet foglalna el a listán, A felszín alatt ugyanis szürreális, bizarr, de kiváló. Scarlett Johansson földönkívülit játszik benne, aki férfiakat csábít el, majd „bőröz le”.

32. Heavy Mental (2013) – r.: Sebastian Buttny

A fesztivál legrosszabb filmje titulust a Heavy Mental kapja. Nemrég írtam a lengyel film biztató állapotáról, amelyre Buttny műve sajnos egyenes ellenpélda. Az alkotásban egy színész szenvedését láthatjuk, aki mentális akadályokkal küszködik. A probléma azzal van, hogy a film nem megy semerre, majd a végén egyszer csak csodával határos módon megoldódnak a főszereplő problémái. A karakterek visszataszítóak, a cselekmény véletlenszerű, se nem művészies, se nem szórakoztató, egyszerűen lapos és frusztráló. Buttny azok közé az elsőfilmesek közé tartozik, akiknek nem fogjuk tűkön ülve várni a következő projektjét.

31–29. Fejvesztve / She’s Lost Control (2014) – r.: Anja Marquardt
Nem jövök vissza / Ya ne vernus (2014) – r.: Ilmar Raag
Háborús történet / War Story (2014) – r.: Mark Jackson

A Sundance Channel évről-évre elhoz nekünk egy válogatást, hogy meggyőzzön, miért nem érdemes a csatornára előfizetni. Idén négyből három filmjük ebbe a kategóriába sorolható, amelyeket leginkább „gyenge középszerként” lehetne jellemezni. A Fejvesztve a rossz rendezés, a Nem jövök vissza a rossz forgatókönyv, a Háborús történet pedig az unalomba fulladás áldozatává vált.

28. Vetítések / Projekcije (2013) – r.: Zrinko Ogresta

Mint már említettem, a film eredetileg nem volt része a versenyprogramnak. Talán nem is véletlen. Bár itt már találkozhatunk határozottan érdekes rendezői megoldásokkal (egészen a legvégéig szubjektív kamerával dolgozik, vagyis az egyes szereplők nézőpontján keresztül látjuk az eseményeket), a csoportterápiát bemutató film cselekménye nem áll másból, minthogy a karakterek véletlenszerű dolgokról társalognak és ordibálnak egymással.

27. Free Entry (2014) – r.: Kerékgyártó Yvonne

Ahogy haladunk előre, egyre több pozitívumot lehet felsorolni a filmek mellett. A Free Entryben is vannak egész jó dolgok, a gerillafilmes megvalósítás pedig elismerendő. A problémák között ott van azonban az amatőr kivitelezés, amely leginkább az operatőri munkán (rengeteg fényképezője volt a filmnek, de ez inkább negatívan hatott), a forgatókönyvön (a 70 perces filmben sajnos kb. csak 40 percnyi történet van) és a színészi játékon látszódik meg. A biztató dolgok közül kiemelendő a nagyszerű hangmérnöki meló, a remek hangulat, valamint ironikus módon a forgatókönyv és a színészi játék, ugyanis a két utóbbi legalább annyi pozitívummal kompenzál, amennyi elmaradásuk van.

26. Carmen (2013) – r.: Doru Nitescu

A román film egy rákos kislány történetét, anyja szenvedését és az orvosok tanácstalanságát, illetve szakmai egyet nem értését mutatja be. Akár nagyszerű is lehetne, a dráma ugyanis megvan, de a tévéfilmes kvalitásokat idéző megvalósítás nem segíti az alkotást. Túlságosan szürke és a negatívan értelemben nyomasztó film.

25. Mr. Turner (2014) – r.: Mike Leigh

Adott egy remek rendező és egy kiváló 18-19. századi festő – recept a jó filmhez? Téves. Valahogy ez a Mike Leigh-alkotás ugyanis nagyon félrecsúszott. Bár vannak benne szórakoztató epizódok, nem áll össze a film egy egésszé. Kicsit érthetetlen mi volt a rendező célja, ugyanis az alkotás se nem tiszteleg eléggé J. M. W. Turner élete és munkássága előtt, se nem mesél el komplex történetet, csak céltalanul bolyong az események között egészen a festő haláláig. A fesztivál egyik legnagyobb csalódása.

24. Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja / Manieggs – Revenge of the Hard Egg (2014) – r.: Miklósy Zoltán

Nem tudtam, mit várjak előzetesen ettől az angolul beszélő magyar animációs filmtől, a teaser trailerből ugyanis nem sok minden derül ki, és a neten se volt sok infó. Az alkotást Miklósy Zoltán animátor jegyzi, akinek ez az első önálló nagyjátékfilmje (rendező és forgatókönyvíró is). Rendkívül sok filmes utalás és meglepően jó humor jellemzi az első 60 percet, de az utolsó fél órára sajnos kicsit leül a produkció. Kár a vontatott végjátékért, mert a felnőtteknek szóló animációs film igazán remek lenne egyébként.

23. Egy éjszaka az öreg Mexikóban / A Night in Old Mexico (2013) – r.: Emilio Aragón

Nemcsak Mexikó öreg ebben a filmben, hanem az egész nosztalgikus hangulatot áraszt. A főszerepet a 83 éves Robert Duvall játssza a bűnügyi komédiában. Még mindig jó színész, a film pedig szórakoztató, de sajnos sokkal többet nem lehet elmondani róla. Egyszernézős mozi, ami nem fog sokáig az emlékezetünkben maradni.

22. Party Girl (2014) – r.: Marie Amachoukeli, Claire Burger

Egy aggastyán bártáncosnőnek megkéri a kezét az egyik kliense, aki ugyan kedves, de nem túl vonzó. A nő belemegy a dologba annak ellenére, hogy nem szerelmes a férfiba, és miután igent mond, sodródni kezd a történésekkel. Szép lassan rájön azonban, hogy a kapcsolat nem fog működni, de olyan gyorsan zajlanak az események, hogy nincs ideje már kiszállni. Érdekes dráma, Cannes-ban díjazták is az Un Certain Regard szekcióban, de sajnos nincs meg benne semmiféle plusz.

21. Az origó / I Origins (2014) – r.: Mike Cahill

Meglehetősen bugyuta áltudományos sci-fi, amely a reinkarnálódás témáját mutatja be egy tudóson keresztül, aki az elsők között fedezi fel a jelenség bizonyítékait. Hogy miért van ilyen magas helyen mégis Az origó? Leszámítva a történet butaságát meglehetősen ügyes és szórakoztató műfajfilm, még akkor is, ha a legtöbb fordulat mérföldekkel előre kiszagolható. Mike Cahill hókuszpókusza elég hatásos, hogy sok ember kedvence legyen, akárcsak az évekkel ezelőtt készült Csúcshatás (Limitless, 2011).

Folytatjuk!

Mit ad isten, ezen a héten két emberrablós film premierje is van Magyarországon. Tegnapelőtt írtunk a Michel Houellebecq elrablásáról (L'enlevement de Michel Houellebecq, 2014), most pedig Daniel Schechter legújabb filmjéről számolunk be, a Született bűnözőkről (Life of Crime, 2013). Az alkotás itt is egy regényíróval kapcsolatos, ezúttal azonban nem az elrabolt személy bestselleríró, hanem a történet kiötlője, ugyanis a film Elmore Leonard-adaptáció. A krimiponyva-alkotó karrierje során már számos filmest megihletett műveivel, és olyan mozik születtek könyveiből, mint a Szóljatok a köpcösnek! (Get Shorty, 1995) vagy a Jackie Brown (1997).

A Született bűnözők forrásanyaga azonban már 1978 óta vár megfilmesítésre. 1986-ban majdnem összejött, de akkor végül elvetették a projektet, mert túlságosan hasonlított a premisszája a Borzasztó emberekére (Ruthless People, 1986). Azóta eltelt majdnem harminc év, itt volt tehát az ideje újra elővenni a történetet. Az alapszitu – ha valaki nem ismerné a fentebb említett Danny DeVito-filmet – hogy pár enyves kezű bűnöző ráteszi a mancsát egy tehetős ember feleségére. No, nem ellopni akarják, hanem kicsikarni egy jó kis lóvét a férjből a bigéért. Azzal azonban nem számolnak, hogy a férfi nemhogy tejelni nem szeretne, épp válni készül a feleségétől.   

Bár rengeteg nagy rendező adaptálta már az író regényeit, mint Tarantino, Soderbergh vagy Abel Ferrara – Schechter nem ezek közé tartozik. A fiatal filmes még karrierje elején van, és ez az első viszonylag nagyobb (ám így is mindössze 12 millió dolláros) költségvetésű műve. Ehhez szinte tökéletes választás volt az Elmore Leonard-mű, az író ugyanis nem a hatalmas akciójeleneteiről vagy autós üldözéseiről ismerszik meg, hanem elsősorban a rendkívül stílusos dumákról. Nem véletlen, hogy John Travolta csak úgy vállalta anno a Köpcöst, hogy megmarad a Leonard által inspirált dialógus. Ezen a téren jól teljesít ez a film is, ha nem is olyan erősek a szövegek, mint a könyvváltozatban, legalább közel áll hozzá.

Schechter remek, ’70-es éveket idéző atmoszférát teremt, ami teli találat a nosztalgikus hangulatú mozitól. A cselekmény nem igazán komplikált, és a film erőssége nem a fordulatos történetben rejlik. A szereplőkre nehezedik talán a legnagyobb teher, de kiváló gárda gyűlik össze tehetségesebb másodrangú színészekből. Külön kiemelendő a bűnözőtriót játszó John Hawkes, Mark Boone Junior és a mostanában Yasiin Bey néven futó Mos Def. Plusz pont, hogy a klisévé váló ügyetlenkedő bűnözők helyett, a Boone által játszott perverz neonácit leszámítva, egész eszes elkövetőkkel dolgozik a film.  

Daniel Schechter rendezésével kapcsolatban nem sok rosszat lehet elmondani. Igaz nem átütő erejű, de rendkívül stílusos és szórakoztató film. Mindenképpen közönségbarátabb és befogadóbb a hét másik emberrablásos produkciójánál, a Michel Houellebecq elrablásánál. Elmore Leonard rajongóinak, a hetvenes évek kedvelőinek vagy a gengszterkomédiák szerelmeseinek mindenképpen ajánlott.

8/10

Szamár

Michel Houellebecq francia író. Bizonyára Magyarországon is ismerik páran, hiszen jelent meg nálunk is több regénye. Főleg ők örülhetnek, hogy idén ősszel felbukkan az író egy fikciós filmben saját magát alakítva. A hatvanas évei felé közeledő alkotónak nem az első afférja a filmművészettel, már több produkcióban felbukkant szereplőként, és rendezhetett is kevesebb sikerrel. Most azonban nem ő ült a direktori székbe, helyette Guillaume Nicloux, aki már a ’90-es évektől rendez főként közepes kritikai fogadtatású bűnfilmeket.

Új filmje, a Michel Houellebecq elrablása (L'enlevement de Michel Houellebecq, 2014) amellett, hogy a magyar mozinézők kedvence lesz a jegypénztárnál, már címében elárulja, miről szól a történet. A híres írót elrabolják, és fogva tartják váltságdíj reményében. A bűnözők természetesen balfácánok, a mű pedig komédia. Nem kell bemutatni ezt a filmtípust, elég csak tavalyról Michael Bay (magához képest) low-budget kiruccanására gondolni, a Pain & Gainre (2013). A hasonlóságok sorát növeli, hogy míg Bay műve valós sztorit dolgoz fel, addig a Michel Houellebecq elrablása valós személyre épített fiktív cselekményt mesél.

A közös jegyek sora azonban itt elég hamar véget ér, a francia film rendezése ugyanis egyenesen Bay túlfokozott stílusának az ellentéte: kitartott, lassú, dokumentarista stílusban lőtt jelenetek jellemzik. Az attraktív komponens itt nem bővül vizuális elemekkel, az alkotás kizárólag humorával akar berántani, de erre meglehetősen nehéz ráhangolódni. A film nem kezdettől hahotázós, nem ütemezett poénokkal dolgozik mint egy sitcom, ehelyett a szituációk abszurdsága lesz a humor forrása. Michel Houellebecq ugyanis a film előrehaladtával egyre jobban érzi magát fogságban, és a történet végére eljut egy olyan pontra, hogy kifejezetten szomorúan távozna. Az író mellesleg, akárcsak az Alpha Dog (2006) elrabolt főhőse, mindennel el van látva, ami csak kell neki: alkohol, cigi, nők.

A fogvatartottíró-aspektus egyébként még a Tortúrát (Misery, 1990) is eszünkbe juttathatja, de a thrillerrel ellentétben itt nemhogy rajongói az elrablói, de azt se tudják pontosan, mit írt. Ez a nézőknél is nagy probléma lehet: a film elsősorban azok számára lehet érdekes, akik ismerik magát a szerzőt. Az abszurd humor nem elég ahhoz, hogy kompenzáljon minket a döcögős stílusért. A Michel Houellebecq elrablását az író önportréja, önreflexiói teszik izgalmassá, ezek azonban a legtöbb néző mellett el fognak libbenni. A francia ugyanis nem elég híres hazánkban, márpedig a film a személye nélkül nem áll meg a saját lábán. Az átlagnéző számára nem fog többet jelenti, mint 96 perc elrablása az életéből.

6/10

Szamár

Az Heli-kritikámban említettem, hogy nem sok mexikói film ér el hozzánk. Na, ez az állítás hatványozottan igaz a guatemalai alkotásokra, olyannyira, hogy egy ujjamon meg tudom számolni, hány ilyet láttam az elmúlt években. Most végre elérkezett hozzánk egy, Az ígéret földje (La jaula de oro, 2013), így az ínyencek örülhetnek, bár azt hozzá kell tenni, hogy ez se tisztán az említett országból ered, hanem valójában guatemalai–mexikói–spanyol koprodukcióról beszélhetünk. A rendező, az elsőfilmes Diego Quemada-Díez ráadásul mexikói, így elmondhatjuk, hogy rendkívül jó év volt a 2013-as az országnak: míg az Heli a legjobb rendezés díját nyerte el Cannes-ban, addig Az ígéret földje az Un Certain Regard kategória egyik aldíját zsebelte be a színészi alakításokért.

A cselekmény Guatemalában indít: három tizenéves gyerek útra kel a sínek mentén, hogy Mexikót átszelve, a jobb élet reményében letelepedjenek az Egyesült Államokban. A két sráchoz és egy magát fiúnak álcázó lányhoz később csatlakozik egy indián fiú, aki nem beszél spanyolul, de hűséges társuk lesz a rendkívül veszélyes út során. A film témája nem is lehetne aktuálisabb. Aki követi az amerikai eseményeket, az már értesülhetett az úgynevezett emigrációs krízisről, amivel tele van az utóbbi hónapokban a tengerentúli média. Egy Bush által 2008-ban hozott törvény ugyanis megnehezítette az Államok számára a nem határos országokból emigráló felügyelet nélküli kiskorúak deportálását. Ez azt eredményezte, hogy rengeteg gyerek kezdett el beáramlani Honduras, Guatemala és Salvador területeiről. A számok az utóbbi években rohamosan eszkalálódtak, és 2014-re elérték a több tízezret. Egyes becslések 90 000 bevándorló gyerekkel számolnak az év végéig.

A témát egyébként már pár éve feldolgozta egy hasonló film hondurasi gyerekekkel, a Sin nombre (2009), de nem lehet eleget beszélni a jelenségről. A szörnyű életkörülmények a „kibocsájtó” országokban, az amerikai álom hamis reménye és a mexikói szervezett bűnözés, amely a bevándorlóhullámot kihasználva vadászik a felügyelet nélküli gyerekekre és nőkre, hogy kifosszák, prostitúcióra kényszerítsék vagy váltságdíjra cseréljék őket; egytől egyig súlyos problémák. Az ígéret földje őszintén mutatja be a helyzetet, nem köntörfalaz. Az Helihez hasonló kegyetlenség prezentálása itt is jelen van, még akkor is, ha vizuálisan sokkal visszafogottabb; kevesebbet láttat, de ugyanannyit éreztet.

Az alkotás kicsit szintén felidézi a King-novellából készült Rob Reiner filmet, az Állj mellém!-et (Stand by Me, 1986). Itt is négy tizenkét év körüli fiatal indul el egy sín mentén egy nemlétező álmot kergetve. Mindkét filmben a jobb élet reményében indulnak el a fiatalok: az Állj mellém!-ben egy hulla megtalálásával akarnak hírnevet elérni, Az ígéret földjében az Egyesült Államokba vetett hit esküszik a különb jövőre. A cél elérése a Rob Reiner filmben a gyerekkor végét jelenti, az ártatlanság elvesztését, Quemada-Díez művéről azonban nem beszélhetünk felnövéstörténetként. Az ígéret földje kiskorú szereplői olyan helyről jönnek, ahol mindig is meg voltak fosztva gyerekkoruktól. Míg az amerikai film esetében beszélhetünk valamiféle ambivalens happy-endről, itt kizárt a boldog vég. A néző ezt már elejétől tudja, a karaktereknek útközben kell rájönniük. A film poétikus befejező jelenete pedig egyszerre gyönyörű és szomorú.

Az ígéret földje rendkívül igényes kivitelezése, lenyűgöző színészi játékai (mindegyik főszereplő amatőr, első szerepében), valamint a történet hitelessége és megrázósága az év legfontosabb filmjei közé emelik az alkotást. Se művészfilmes sallangok, se hollywoodi cukormáz nem csorbítja a sztorit: valós, élethű, felkavaró. Diego Quemada-Díez rendezői debütálása nagyon erősre sikerült, így újabb személy csatlakozik a kortárs mexikói film nagyjai közé, mint Escalante, Reygadas, Iñárritu, Del Toro vagy Cuarón. Ha nem ugyancsak szeptemberben mutatnák be hazánkban a Sráckort (Boyhood, 2014), akkor szinte elkönyvelhető lenne: ez a hónap filmje.

9/10 

Szamár

R. J. Cutler bár régóta a pályán van, mégis csak mostanra sikerült felküzdenie magát filmes ranglétrán, hogy megrendezhesse első mozifilmjét. Ez történetesen egy tiniregény adaptációja lett, a Ha maradnék (If I Stay, 2014), amely Gayle Forman író hazánkban is megjelent azonos című műve alapján készült. A forgatókönyvet mellesleg az a Shauna Cross jegyzi, akinek ez már a harmadik adaptációs munkája: először saját regényét ültette filmre, amely Drew Barrymore rendezői debütálása lett, a Hajrá Bliss! (Whip It!, 2009); majd egy bestseller terhességi útmutatóból írt játékfilmet, amelyből a Várandósok – Az a bizonyos kilenc hónap (What to Expect When You're Expecting, 2012) lett.

Az azonban elég nyilvánvaló, hogy mind az író, mind a rendező számára nem több a film egyszerű bérmunkánál. Eredetileg nem is Cutler volt a projekthez kötve, helyette először úgy hírlett, hogy az Alkonyat (Twilight, 2008) rendezőnője, Catherine Hardwicke ülhet majd a direktori székbe, majd később a brazil Heitor Dhaliát csatolták a mozihoz, aki már korábban belekóstolt az angolszász filmezésbe az Elveszettel (Gone, 2012). Cutler csak viszonylag későn csatlakozott a már 2010 óta készülő filmtervhez, amikor mindkét korábbi jelölt kipergett. Persze nagyjából mindegy is a rendező személye, tekintve, hogy a stúdió csak egy biztos kezű szakembert keresett, aki az idő- és pénzkorlátokat betartva le tudja vezényelni a forgatást.

A film története ráadásul viszonylag szimpla: egy lány autóbalesetet szenved családjával, és kómába kerül. Miközben a gépekre kötött teste mozdulatlanul feküdve vegetál a kórházban, a Chloë Grace Moretz által játszott karakter úgynevezett out-of-body-experience (testen kívüli élmény) részeseként kezd fel-alá járkálni az intézmény folyosóin, párhuzamosan merengve a múlton és figyelve, ahogy jelenje teljesen a feje tetejére áll. Nehéz megkerülni a spoilerezést, de a lényeg, hogy a korábban nehéznek hitt, ámbár valójában csak átlagos tinédzserproblémákkal tarkított élete (fiatal szerelem, továbbtanulás, beilleszkedés stb.) ténylegesen keményre fordul. A lány így hát döntés elé kerül: felébredjen a kómából, vagy szenderüljön örök álomba?

Talán ez a dilemma néhány ember számára nevetségesnek tűnhet, de bizonyára sokan vagyunk, akik elmerengtünk rajta, hogy mi lenne, ha például egyik napról a másikra megvakulnánk, vagy örökre kerekesszékbe kényszerülnénk, és valószínűleg az is eszébe jut pár embernek, hogy ilyen feltételekkel nem vállalná tovább az életet. Ha pedig el tudjuk fogadni a főszereplő lány dilemmáját, akkor már jó úton vagyunk, hogy akár élvezzük is a filmet. Ami mindenképpen jó, hogy nem ez adja a cselekmény legvaskosabb részét, a melodrámai könnyfakasztó szálat ugyanis ellenpontozzák a párhuzamosan rávágott flashbackek, amelyek könnyed, romantikus sztorit beszélnek el. Bár az összességében nagyobb játékidőt kitöltő tinirománc fordulatait a legnagyobb jóindulattal se lehet eredetinek nevezni, mégis nagyon aranyos történetet kapunk. A két cselekményszál pedig – amelyek saját lábukon biztos nem tudnának megállni – sikeresen megtámogatják egymást.

Végezetül nem egy rossz filmmel lesz dolgunk: a romantika és a melodráma nem egymás fokozására szolgálnak, hanem egymás kordában tartására. Ezért nem lesz a Ha maradnékból szappanos vagy bugyuta alkotás. Ráadásul a film nagyon jó hozzávalókból készül: remek zenék (a klasszikus zene a rockkal keveredik, és rengeteg saját szerzemény is van, amit maga a férfi főszereplő, Jamie Blackley énekel), elfogadható színészi alakítások (Moretz kisasszony ezúttal nem olyan botrányos, mint a Carrie-ben (2013), a többiek pedig kimondottan ügyesek), valamint az író-rendező páros is kihozza, amit csak lehet egy ilyen bérmunkából. Így a végeredmény, ha nem is emlékezetes, de egy teljesen korrekt tinidráma. Kicsit olyan, mint a Szerelemre hangszerelve (Begin Again, 2013) gyengécskébb, fiatalabb közönségre belőtt változata.

7/10

Szamár