A horrorfilm válságban van, ez pedig egyszerre jelenik meg esztétikai, megítélési és gazdasági szinten. Bár a műfajt mindig is egyfajta alantas szórakozásnak ítélték meg sokan, lévén alapvetően zsigeri élvezetekre épít, de ugyanilyen a vígjáték is, azzal a különbséggel, hogy ott a nevetés kiváltása a cél, a horror esetében pedig a félelemé. Mégis az utóbbi az, amely folyamatosan megkapta az ekét a kritikusoktól, Oscar-díjról nem is álmodhatott sokáig, és nézőközönsége ugyan stabil, de viszonylag mérsékelt volt. Persze egy időben úgy nézett ki, ez megváltozhat: a horror egyértelműen a ’70-es években élte az aranykorát, amikor egyszerre nemcsak a nagyközönség, de a kritikusok is felfedezték maguknak. A kor mintaműve, Az ördögűző (The Exorcist, 1973) rengeteg Oscar-jelöléséből kettőt is díjra váltott és minden idők legnézettebb filmje lett, két évvel később pedig a Cápa (Jaws, 1975) hasonló sikereket ért el megdöntve az előd nézettségrekordját.

A ’80-as évektől fogva, a videó-piac megjelenésével a horror azonban szép lassan újra az alacsony költségvetésű fércművek szintjére süllyedt. A műfaj leáldozásának okait sokáig lehetne fejtegetni, az egyik legkézenfekvőbb indok mégis az, hogy a horror alapvető működési elve, a félelemkeltés egyre nehezebbé vált, ahogy a nézők hozzászoktak az újabb és újabb fogásokhoz. A zsáner csak úgy maradhatott fent, ha folyamatosan evolválódott, ami azt jelentette, hogy a ’60-as évektől kezdve nekilátott a főáramlatbeli filmek ábrázolási tabuinak ledöntéséhez. Ez egy ideig persze működött, de mára ott tartunk, hogy tulajdonképpen nincs hova fejlődni. A 2000-es évek elején bár átmenetileg új életet lehelt a műfajba a torture porn főáramlatba való beépülése – ennek minta- és nyitódarabjai a Fűrész (Saw, 2004) és a Sziklák szeme (The Hills Have Eyes, 2005) – de tíz elteltével elmondhatjuk, hogy ez a vonulat is erejét vesztette. Ahogyan az explicit erőszakábrázolás fokozhatatlanná vált, egyes filmek helyette az undorkeltés mechanikáját választották: erre két jó példa a vérfertőzéssel, pedofíliával és nekrofíliával sokkoló Szerb film (Srpski film, 2010), valamint a fekáliaevés motívumát beemelő Az emberi százlábú (The Human Centipede, 2009).

Persze a modern horrornak megjelent egy teljesen másik irányzata is, amely nemcsak a gyomorforgatásra, de a halmozott erőszakra is nemet mond. Ez a pszichológiai rémisztésre szavazó vonal, amely főként démonhorrorokat jelent. A mozikba még eljutó horrorfilmek többsége ebbe a kategóriába esik – hogy párat említsünk: ilyen a Démonok között (The Conjuring, 2013), a Távozz tőlem, Sátán! (Deliver Us from Evil, 2014), az Oculus (2013), az Annabelle (2014), valamint az e héten bemutatásra kerülő Jessabelle (2014). Az említett alkotások közül az utolsó az, amely nemcsak a napjainkban nagy népszerűségnek örvendő szellem tematikával akarta becsábítani a nézőket, de Amerikában PG-13 korhatárával a fiatal tiniket is megcélozta, gondolva, hogy a kitágult célközönség nagyobb bevételt hoz majd. Egy horrornál persze közel sem jó előjel, ha a készítők az egész családot be akarják csalogatni a moziba – bár tegyük hozzá, a ’80-as években számos sikeres „családbarát” alkotás készült a műfajban, elég csak a Poltergeist – Kopogó szellemre (Poltergeist, 1982) gondolnunk.

A Jessabelle nem ilyen. A már címében se túl eredeti filmet – aminek mindazonáltal semmi köze az egy hónapja bemutatott Annabelle-hez – Kevin Greutert rendező jegyzi. Az amerikai filmes a Fűrész-szérián edzett vágóként, hogy az utolsó két, botrányosan rossz epizódot már a direktori székből vezényelje le. A kínjelenetekre építő filmsorozat után most a spektrum másik oldalán is kipróbálta magát: a vért mellőző horrorokén. Ez a váltás egyáltalán nem furcsa, elég csak James Wanre gondolnunk, aki a Fűrész megalkotása után a démonhorror mai egyik legnagyobb mestere lett. Wan abban is hasonlít Greutertre, hogy mindketten a már bevált sémákat böfögik vissza. Bár egyik alkotó se a kiváló újításairól híres, Wanről azért elmondható, hogy remek atmoszférateremtő érzékkel rendelkezik, Greutert eddigi életműve azonban nem árulkodik semmilyen személyes hangról.

Már rögtön a Jessabelle nyitójelenetében óriási becsapódás erejével érkezik az első klisé: egy jármű oldalról belerohan a főhősnőnket szállító autóba. Jessie vőlegénye meghal a balesetben, ő maga pedig kerekesszékbe kényszerül és kénytelen hazaköltözni apjához, aki egy kísérteties házban lakik egy louisianai kisváros szélén. A lány az új (régi) otthonában magának címzett videokazettákat talál üzenetekkel a születése után nem sokkal agytumorban elhunyt anyjától. A felvételeken megkapjuk a szokásos tarot kártya klisét: anya jósol a még meg nem született kislányának és hát mi más jönne ki, ha nem a Halál. Jessie-t figyelmezteti a vele terhes nő, hogy valaki van a házban, aki nem látja őt szívesen – a lány elvileg ebben a házban nőtt fel, de korábban nem senkit sem zavart jelenléte, most viszont valamiért hirtelen paranormális jelenségek célpontjává válik.

Persze az apjának nem tetszik a lány hirtelen érdeklődése a ’80-as évek technológiája iránt, ezért amikor rajtakapja Jessie-t, amint anyuval kommunikál, azonnal kiragadja a lejátszóból a VHS-kazettát, és egy határozott mozdulattal kettétöri. Az, hogy amikor a második szalagra is rálel, miért akarja hirtelen elégetni az ezerszer könnyebb szétzúzós megoldás helyett, már nem tiszta. Az viszont annál inkább, hogy ha a film valós történeten alapulna, az ezt követő abszurd jelenet valószínűleg egy Darwin-díjat hozott volna a szereplőjének. A filmre jobbára általánosságban jellemző, hogy klisés vagy irtózatosan buta jelenetek váltják egymást. Az előbbi kategóriát még olyan momentumok gyarapítják, mint a csapból folyó sűrű, fekete lé; a tükörben látszódó dolog, ami valójában nincs ott; és az átkokat szóró, ijesztő, öreg nő. De nem is ezek megléte az igazán bosszantó, hanem hogy semmi újat nem tuszkol be melléjük a film. A jó zsánerművek feladata, hogy új fogásokat találjanak a jól bevált elemeken – a Jessabelle ezt nem teljesíti.

Bár a játékidő végére egész korrekt kis sztori alakul ki, az sokat elmond a filmről, hogy a múltban lezajlott események érdekesebbek, mint a jelen történései (ez főleg azért bosszantó, mert flashbacket viszont alig kapunk). Egy másik árulkodó dolog a Jessabelle minőségéről, hogy ugyan rengeteg hangos sikoly kíséri, de azok sajnos nem a nézőtérről jönnek, hanem a film hangsávjáról. Az előbbi hely maximum ásítozás, esetleg kínos röhögések hangszíntere lesz a vetítéseken. Igazából az egészben az a legszomorúbb, hogy amikor ilyen kevés horrorfilm kerül mozi forgalmazásba, az egyikük a Jessabelle. Kevin Greutert rendezése nemhogy nem váltja meg a haldokló műfajt, de helyette inkább egy újabb szöget ver a zsáner koporsójába. Egy fantáziátlan és fárasztó mű, egy erőtlen sikoltás a sötétben.

Vajon a kaszkadőr mutatványairól híres David Leitch és Chad Stahelski első rendezése, a John Wick hozza vissza Keanu Reeves-t az akciófilmek világába?

A John Wick egy rendkívül egyszerű bosszú narratívára épülő filmet tár a szemünk elé, melyben a feleségét gyászoló exbérgyilkosnak nem elég, hogy ellopják a kocsiját, de még a kutyáját is megölik. A következményeket sejthetjük, azonban az egyszerű, majdhogynem sablon történet, egyáltalán nem unalmas. Szinte az összes kép ott van a helyén, a jól megkoreografált akciószekvenciák jóformán ritmusra követik egymást. Bam-bam-babam.

Ezt a jól felépített ritmikát erősíti a színészek játéka. Keanu Reeves nagyon oda teszi magát, minimál stílusa felerősíti a karakter jellemét, gyilkos motivációját. Ennek a teljes ellentétét hozza Michael Nyqvist, rettegő, habzó szájú maffiafőnök. A két ellentétes alakítás "jin és jang"-szerűen egészíti ki egymást, különleges dinamikát adva ezzel a filmnek.

A mellékszereplők is remek alakításokat nyújtanak. Nekem az egyik kedvencem a Willem Dafoe által alakított Marcus volt: bár nincs jelen minden jelenetben, de amikor megjelenik, egyfajta különleges ízt ad a film világának. Alfie Allen, pedig olyan jól alakítja a visszataszító és elkényeztetett fiát a maffiafőnöknek, hogy én magam is meg akartam ölni.

Az egyetlen színész, akinek az alakításával bajom volt, az Adrianne Palicki. Az általa megformált feketeözvegy-szerű bérgyilkosnő egyszerűen túl gyenge volt ehhez a filmhez, nem csak az alakítás szintjén, de maga a karakter is. Kifejezetten irritáltak a jelenetei. Vagy csináltak volna belőle egy jól megformált, gyilkos asszonyt, vagy hagyták volna ki egészében, mert ez a szexi vagyok, de megöllek az ő játékával nagyon nem volt a helyén.

És most nézzük azt, ami nem igazán volt a helyén. Gyönyörűen megkoreografálták az akciójeleneteket, de miért 90%-ban csak közelről mutatják őket?! Kit érdekel, hogy kinek az ökle hova megy, vagy honnan indul, én egészében akarom látni a folyamatot. Jó, persze nagyon menő, hogy így azt is látni, hogy a csihi-puhi nagy részét maga Reeves csinálta, nem pedig egy dublőr, de ez nem érdekes. Minden tiszteletem Mr. Reevesnek, de amikor ledzsúdózza az egyik maffiózót, azt én messzebbről akartam volna látni, mert jól nézett ki. Azt, hogy szépen tudnak a rendezők közeliket komponálni, az már a film elején, a felvezetésben feltűnik, és ott indokolt is, meg kell is, de a későbbiekben kicsit átestek a ló túloldalára.

A másik nagy problémám a prológusban megjelenő flashforward volt. Egyszerűen nem kell oda, semmit nem ad a narratívához, csak elvonja a figyelmünket azzal, hogy a végkifejlet egyik elemét megmutatja. Értem, hogy a szándékuk ezzel az volt, hogy jobban izguljunk Wickért, de ez nem jött össze, sőt megkockáztatnám, hogy az ellentétét érték el vele.

Egészében véve azért érdemes megnézni a filmet: remek képek, remek alakítások, istenkirály akciójelenetek, gyötrődés, a kellő pontokon meglegyintett finom humor. A John Wick egy kiválóan sikerült akciófilm lett. Részemről jöhetnek a sequelek.

És hogy Keanu Reeves visszatért-e:

Christopher Nolan napjainkra az egyik legnagyobb rendezővé nőtte ki magát és szinte egyedülállóan méretes, elhivatott rajongótábora van, akik már látatlanban nyomják a tíz pontot, bármit csináljon az ürge. A rendező nyolc eddigi nagyjátékfilmjéből összesen hattal szerepel az imdb 250 legjobban értékelt filmjei között – legmagasabban A sötét lovaggal (The Dark Knight, 2008), amely a negyedik helyen áll. Az igazi hírnevet ugyan még a Mementóval (Memento, 2000) szerezte meg, de a fanboyok szívébe kétségtelenül a Batman-trilógiájával, valamint az Eredettel (Inception, 2010) lopta be magát. Hasonlóan felkapott napjainkban Matthew McConaughey is, aki jelenleg talán a legnívósabb színész Hollywoodban és tavaly még egy Oscart is begyűjtött. Hogy hogy jön ő Nolanhez? Nos, ahogy azt már valószínűleg a legtöbben tudják, a két nagyágyú most összeállt egy film erejéig, ez pedig a Csillagok között (Interstellar, 2014).

A történetbe ott kapcsolódunk be, hogy a Földet rendszeres porviharok sújtják, élelmiszer alig és az emberiség éhezik. Főhősünk, Cooper (Matthew McConaughey) egy űrhajós mérnök, aki munka híján – lévén az űrkutatás olyan luxussá válik, amelyet nem engedhet meg magának a fennmaradásért küzdő emberi faj – saját farmját vezetgeti családjával, ahol az egyetlen még megtermő növényt, kukoricát termeszt. Nemsokára azonban jeleket kezd el felfedezni, no, nem a kukoricásban, hanem a házában, ahol egy furcsa gravitációs anomália morzejeleket rajzol a kintről beáramló homokba. A kód egy koordinátát takar, amely egy titkos katonai bázisra vezeti el főhősünket. Kiderül, hogy a NASA ügyködik ott, akik egy „Noé bárkája”-szerű misszióra készülnek, mivel belátták, hogy a Föld menthetetlen. Ugyan a Naprendszerben nincs más élhető bolygó, szerencsére nyílt egy féreglyuk a Szaturnusz mellett, amelyen keresztül eljuthat az emberiség ezer fényévekre lévő planétákra. Már csak tapasztalt pilótából szenvedtek hiányt, egészen, amíg oda nem tévedt Cooper.

Bár az alapszituációban túlzottan nagy szerepe van a véletleneknek, lehet sejteni, hogy a film végén választ kapunk kérdéseink többségére. A Noé-hasonlat már csak azért is helytálló, mert Nolan nagyon sokáig játszik egy felsőbb erő gondolatával, legyen az Isten vagy egy fejlettebb társadalom, amely (láthatatlanul) segíti a bajba jutott emberiséget. Valakinek ugyanis el kellett juttatnia a koordinátákat Cooperhez és talán a féreglyuk se magától keletkezett. A választ, mint ahogy arra utaltam, részben megválaszolja a rendező az utolsó harmadban, és ugyan a megoldás viszonylag frappáns, tulajdonképpen egy logikai paradoxon. Ezt akár a film rovására írhatjuk, ám a saját farkába harapó kígyó motívuma egyáltalán nem ritka az olyan sci-fikben, ahol felmerül az időutazás lehetősége. Márpedig a Csillagok közöttben nemcsak felmerül, de az egész tulajdonképpen az idővel való játékra épül.

Jóllehet az űr sci-fik jellegzetes motívumait rendre felsorakoztatja Nolan, sokkal inkább működik egy időutazós filmként az alkotása. Itt egyrészt rengeteg utalás köti a mozit a rendező korábbi művéhez, az Eredethez. A vizuális idézetek mellett – mint a meggörbülő tér – tartalmilag is egy újrázásról beszélhetünk. Annyi a különbség, hogy ezúttal nem álomrétegekben történik egy ötlet elültetése, hanem az incepció a téridőben zajlik. És ahogy a különböző álomszinteken változó sebességgel telik az idő, vagyis relatív, ugyanerről beszélhetünk a fényéveket pillanatok alatt megtevő ugrásoknál is. A film drámája így leginkább ebből adódik: míg az űrhajós expedíció tagjainak eltelik egy óra, addig a Földön hátrahagyott szeretteik éveket öregednek. Mindeközben persze az otthoniakat nem csak az öregedés, de a teljes kipusztulás veszélye is fenyegeti, ugyanis a bolygón uralkodó állapotok rohamosan romlanak. Ugyanolyan határidő-dramaturgia működik tehát, mint az Eredetben, de míg ott a hőseink segítségére volt a szintről-szintre lassabban telő idő, addig a Csillagok közöttben pont az ellenkezőjéről beszélhetünk: peregnek az évek és ez nagyban nehezíti protagonistáink számára a cél elérését.

Ha bekukkantunk a film motorházteteje alá, igazából csupa ismerős elemmel találkozunk. A folyton eredetiségre törekvő Nolan nemcsak önismétlő, de nem tud túllépni a konvencionális történeti elemek halmozásán. Mindez azért is szomorú, mert kívülről az egész csillog-villog, de az elképesztő vizualitást rontják a közönséges cselekményfordulatok. A film emellett messze a rendező legszentimentálisabb alkotása: ha eddig érzelemmentesnek bélyegezték műveit, most egyszerre mindenkire rácáfol. Az öregedés és a gyermekeitől távollévő szülő drámája mellett néha kínosan érzelgős monológokkal bombáz – például az időn és téren túlhaladó szeretetről, amely tudományos érvelésként hangzik el egy tudós szájából. Hans Zimmer zenéje emellett külön rájátszik a könnyfakasztásra: felejtsük el az Eredet mély dob- és fúvóshangjait, helyette ezúttal cincogó, lassú vonósokat kapunk.

A Csillagok közöttről elmondható, hogy egyszerre újszerű és bosszantóan visszamaradott. Ilyen ellentmondás jellemzi film tudományos pontosságát is. A rendező Kip Thorne elméleti fizikussal dolgozott együtt az űrbéli jelenetek kidolgozásánál, aminek megvolt a hatása: még sose láttunk ilyen pontos játékfilmes reprezentációját egy fekete lyuknak. Sajnos ez az igényesség nem terjed ki a film összes részletére, ugyanis rögtön a nyitójelenetben láthatunk egy röhejesen abszurd szituációt, amikor főhősünk egy meghackelt drón térbeli röppályáját egy laptop érintőpadjának sík felületével rajzolja meg.

Bár Nolan új filmje kétségkívül egy izgalmas sci-fi és még közel három órás játékidejével se untat, rengeteg olyan vitatható elemmel rendelkezik, amelyek csorbítják mind a blockbusteri látványorgiát, mind az intellektuális űrmozit. A már említett nagy, már-már shyamalani csavar a film végén szintén egy afféle dolog, amelyet vagy elfogad az ember, vagy nem. Ez persze azon is múlik, mennyire gondolkodik el az illető. Sajnos azonban Nolan nem annyira ügyködik azon, hogy kikapcsolja az agyunkat, ahogyan azt Michael Bay teszi híres popcornmozijaiban – ehelyett véresen komolyan veszi az egészet. Persze a népes rajongótábora számára most sem okoz csalódást a rendező. A Csillagok között egy gigantikus expedíció, egy epikus történet az emberi halandóságról, az időről, és a tudományban rejlő végtelen lehetőségekről. Jóllehet, a filmben rejlő lehetőségeket azért ezúttal nem teljesen sikerült kiaknáznia a hollywoodi nagyágyúnak.

Már a mozikban az általunk az év legjobb magyar filmjének kikiáltott VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014), ennek okán összegyűjtöttünk 36 indokot, hogy miért kell látnotok Reisz Gábor alkotását:

1. Magyar film.
2. JÓ magyar film.
3. A mai Budapesten játszódik, nem valami bizarr, alternatív valóságban, mint a Coming out (2013) vagy a Fehér Isten (2014) (utóbbit azért így is szerettük).
4. Még nem készült itthon a korunk 20-as/30-as generációjának életéről és problémáiról ilyen őszinte, pontos és szerethető film.
5. Igazi nemzedéki közérzetfilm.
6. Könnyű, fiatalos és üde. Nem húzzák le művészfilmes sallangok, de kimondottan egyedi, nem pedig egy ezerszer látott sablon tömegfilm.

7. Rengeteg jelenet gerilla módszerrel lett felvéve, de ez nem látszik meg rajta.
8. Reisz Gábor tulajdonképpen a saját baráti körével forgatott. (Ez egyrészt meglátszik rajta, mivel érezhetően lelke a van a filmnek, másrészt mégsem tűnik amatőrnek, mint számos amerikai mumblecore).
9. Mellesleg vicces is.
10. Tényleg az. Felejtsük el a magyar romkomok erőltetett, fárasztó és kínos poénjait. A VAN-on végre jóízűen lehet nevetni.
11. „Anyád írja az önéletrajzod? Hát beszarok!”
12. A kaktusz.

13. Szerethető Imádható karakterek. 
14. Ferenczik Áron. 
15. A stáblista.
16. A második stáblista.
17. Rendkívül fülbemászó a zenéje (mind a saját, mind az átvett).
18. Rone – Parade

19. Jelenleg 8.7-el áll imdb-n, ezzel pedig a legmagasabban értékelt magyar film, felülmúlva olyanokat, mint Az ötödik pecsét (1976), a Sátántangó (1994), A tanú (1969), a Final Cut: Hölgyeim és uraim (2012), vagy a Macskafogó (1986).
20. Ha a hibáiról kellene írni, tulajdonképpen nem lenne lista.
21. Romkocsma montázs.
22. A meztelen lány.
23. Lisszabon.
24. A portugál lány.

25. Magyar premierjén, a Jameson CineFesten messze a legtöbb nézőt vonzotta…
26. …és messze a leghosszabb tapsvihart keltette.
27. A CineFesten elnyerte az Adolph Zukor-díjat, a fesztivál egyik fődíját.
28. Magyarország legszerethetőbb minimozija forgalmazza nálunk, a Cirko. (Az előadások mellé forró tea jár a hideg őszi napokon). 
29. Nagy mozik is játsszák.
30. Mozibusz is játssza.

31. Az East of the West (Nyugat Keletje) kategória versenyfilmje volt Karlovy Varyban.
32. Mindössze hét millió forintból készült (az átlag magyar film 200-300 millióba kerül)
33. Egy hétvége alatt visszahozta a költségvetése 90%-át a jegypénztáraknál.
34. Mert mi azt mondtuk.
35. Mert mások is azt mondták: (a teljesség igénye nélkül) Index, Port.hu, Filmtekercs, Origo, Filmtett, Hetedik sor, Hollywood Reporter
36. Mert ez van.

A héten szokatlanul sok film került a mozikba, így a lelkes moziba járók rengeteg újdonság közül válogathatnak. Szerencsére VAN köztük néhány egészen kiemelkedő alkotás, és persze mindig akadnak kevésbé szórakoztató, átlagos darabok is. Nos, a St. Vincent (2014) nem az első kategóriát erősíti, ezért azoknak, akik már rengeteg filmet láttak, nem biztos, hogy tud újat mutatni. Persze egy hétvégi családi moziként megállja a helyét, azonban szigorúan csak nagyobbacska gyermekekkel nézendő, ugyanis a film rögtön egy szexjelenettel indul, hiába a 12-es karika.

Vincent (Bill Murray) első látásra magának való embernek tűnik. Ráadásul dohányzik, iszik és még a nem létező pénzét is elkölti a lovin. Nem éppen „bébiszitter-alapanyag”. Egy nap azonban a szomszédba költözik az egyedülálló anyuka, Maggie (Melissa McCarthy), és kisfia, Oliver (Jaeden Lieberher). Az új szomszédok találkozása rögtön bonyodalmakkal indul: Maggiék költöztetői letörik Vincent fájának ágát és kerítését is tönkreteszik. Mivel a férfi nincs eleresztve, még a fáért is kártérítést követel. Így történhet meg, hogy egy napon elvállalja Oliver délutáni felügyeletét némi zöldhasúért.

Maggie éjjel-nappal dolgozik, hogy fiát eltartsa, ezért az egyszeri alkalomból nemsokára rendszer lesz, a kisfiú és Vincent délutánjai pedig különböző kalandokkal telnek meg. Oliver megtanul verekedni, így elbánik az őt bántalmazó osztálytársával; megismerkedik Dakával (Naomi Watts), Vincent prostituált barátnőjével; és egy lóversenyen rengeteg pénzt nyer. Minél több időt tölt Vincent a fiúval, annál inkább megismerjük az ő emberi oldalát: gyakori vendég az idősek otthonában, ahol egy titokzatos nőt látogat, és Oliver nyereményét is egy számlára teszi, amelyet a fiú felnőttkorában megkap. Mindketten ideálisabb irányba formálják egymás személyiségét, bár a vér nem válik vízzé... (ha valaki kíváncsi mire célzok, nézze meg a filmet, több spoiler nincs!).

A történet tele van klisékkel és a befejezés is eléggé kiszámítható, de az amerikai filmeknél ez erősen benne van a pakliban. Mégis, ha valaki óriási Bill Murray rajongó, semmiképpen ne hagyja ki a filmet, mert játékával néha-néha igazi pluszt ad a hangulathoz, annyira karakterben van, hogy tényleg elhisszük neki, nem csak színészkedik (ilyen például az első bárban-táncolós jelenet). Emellett még a stáblista is tartogat a fanok számára meglepetéseket; az alkotók pedig elérték, hogy egyszer végre mindenki a film végéig bent maradjon a moziteremben.

Mivel azonban Vincent karaktere annyira mégsem izgalmas, a film igazi sztárjának az Oliver szerepét alakító 11 éves Jaeden Lieberhert mondanám, akinek ez az első nagyjátékfilmes produkciója (korábban a Grief [2013] című rövidfilmben volt egy aprócska szerepe és reklámokban is játszott). Hatalmas potenciál van a kissrácban, kiállása és hanghordozása is kiváló, olyan természetességgel játssza Oliver szerepét, mintha már csecsemőkorától fogva színészkedne, pedig még színi képzésben sem vett részt. Szerencsére már többen felfedezték az ifjú tehetséget: immáron három filmet is leforgattak vele és mindben nagy nevek mellett játszik. Nagy kár, hogy a plakáton mégsem kapott helyet és csak a „sztárokat” szerepeltetik…

Nemhiába az idézőjel, ugyanis itt van még Melissa McCarthy is, aki meggyőződésem szerint csak az alakja miatt kap ennyi szerepet. Mi mást is gondolhatnék, ha egyszerűen mindig ugyanolyan durva karaktereket játszik? Ráadásul a St. Vincentben hiába kapott egy viszonylag semleges, egyedülálló anya szerepet, a nézésével még így is ölni tudna. A másik női karaktert megformáló Naomi Watts egy állapotos, orosz „éjszakai pillangót” alakít, a szereppel járó külsőségekkel és akcentussal együtt. A sminkes sikeresen elcsúnyította az egyébként gyönyörű színésznőt, aki rendkívül lestrapált külsővel szerepel a vásznon. Ennek köszönhetően eléggé feltűnő az a két momentum a filmben, amikor valószínűleg elfelejtették megfelelően a karakterhez igazítani külsejét, így inkább hasonlít saját magára, mint Dakára. Az ő szerepe egyébként nem túl hálás, talán kissé túl egyszerű, de azért néhány felejthetetlen pillanatot sikerült szereznie.

A St. Vincent összességében egy egészen korrekt film. Se több, se kevesebb. Minden megvan benne, ami egy jó mozihoz kell és mégis olyan hiányérzetünk támad. Ha valaki látott olyan filmet, melyben az ártatlan kisfiú találkozik egy mogorva, gonosz bácsival, akit naiv személyének varázsával sikerül jobb útra térítenie, akkor már csak ásítozik a hasonló sztorik láttán – ilyesmi tematikára épül az Egy fiúról (About a Boy, 2002), Charlie és a csokigyár (Charlie and the Chocolate Factory, 2005), és a Shrek (2001) is. A legtöbb amerikai film már csak ismétli önmagát, így ha a rendező nem tud új aspektusokat találni és csak az alapsztori elmesélése érdekli, egészen biztosan nem fog maradandót alkotni. Mivel a rendező, Theodore Melfi első nagyjátékfilmje ez, fogjuk tapasztalatlanságára eme hiányosságot. Azért a St. Vincent egyszer mindenképpen nézhető darab, ártani legalábbis biztos nem fog.

Napjainkra már megszokottá vált, hogy a skandináv rendezők egy-egy hazai siker után egyenesutat kapnak Hollywoodba, hogy kedvükre rombolhassák a konvenciókat. Az északi film nemzetközi elismerése akkorára nőtt, hogy hirtelen értékesebbek lettek a nagyágyúi az Álomgyár száz éve dédelgetett kliséinél. Bár még mindig akadnak filmesek, akiknek nehezen megy a landolás az amerikai filmfővárosban, egyre többen vetik sikeresen meg a lábukat, kompromisszumokat nem ismerve. A skandináv siker persze más nemzetekre is kiterjed: Michaël R. Roskam Belgiumból érkezett Hollywoodba világot váltani, miután debütáló műve, a Bikanyak (Rundskop, 2011) odahaza közönségkedvenc lett. Első angol nyelvű alkotása, a Piszkos pénz (The Drop, 2014) mostanra ért el a magyar mozikba és folytatja a krimivonalat, amelyet a belga előző filmjében elkezdett.

A sztori Brooklyn mélyére kalauzol el minket, ahol a helyi bűnbandák a kocsmákat használják pénzmosásra. Hogy az adott nap melyik lebuj válik piszkoslóvé-lerakodóvá, mindig az utolsó pillanatban derül ki. Főhősünk (Tom Hardy) egy ilyen bárban dolgozik és „csak egy csapos”. Egyik nap azonban kirabolják a kocsmát, ami felkelti egy túlbuzgó nyomozó szaglását és persze a bárt birtokló csecsen maffia sem örül a dolognak. Ettől függetlenül a helyet tűzik lerakodó-bárnak a Super Bowl estéjén, ami több szempontból baljós előjelekkel jár. Mindeközben kissé ügyefogyottnak tűnő főhősünk egy kukában talált kölyök pitbullt kezd el nevelgetni, ám az eredeti gazdája, aki kidobta, egy helyi faszacsávó, nem örül a dolognak.

Ha az egész történet kissé zavarosnak tűnik, az persze nem azért van, mert valójában is az. Az események nagyon következetesen építkeznek egymásra, olyannyira, hogy Jenga-szerűen kiemelni egy-egy részletet nem ad sok megfejtést az egészet illetően, összefoglalni viszont szintén nem egyszerű, anélkül hogy belefutnánk egy kulcsfontosságú spoilerbe. A történet ugyanis tulajdonképpen végig egy csavarra épít, amely ugyan közel sem olyan furmányos, mintha egy Fincher-filmet néznénk, de olyan zseniálisan pofátlan, hogy egyszerre fogjuk utálni a rendezőt, amiért megtette velünk, és imádni, amiért megtehette velünk.

Roskam a Piszkos pénzzel tulajdonképpen helyből felrúgja a gengszterfilm minden szabályát és fittyet hány a felemelkedés-bukás alapmotívumára is, nem beszélve a bűnözők kötelező megbűnhődéséről. A brooklyni akcentuson és tagadhatatlan miliőn kívül igazából nincs sok minden Amerikára utaló dolog a filmben. Mégsem a rendezés vagy akár forgatókönyv teszik naggyá: bár tisztességesen van megvalósítva mindkettő, amennyiben a színészi játék nem üti meg a minimum zseniális szintet, egyszerűen félrecsúszott volna a film. A belga rendező ugyanis mindent egy lóra tett fel, és a ló neve Tom Hardy. Ugyan nagyon stílusos búcsúalakítást láthatunk James Gandolfinitól, amely műfajilag is tökéletes lezárása a leginkább Maffiózókból (The Sopranos, 1999-2007) ismert színész karrierjének, ám mégsem ő lesz az, aki felejthetetlen játékot nyújt.

Tom Hardy élete legjobb szerepét hozza és olyan hitelességgel adja elő a forgatókönyv által a szájába adott életszerű, ám filmszerűtlen dialógusokat, hogy azzal nem csak a nézőt, de a többi karaktert is teljesen megtéveszti. Olyan ütősen szállítja a figurát, hogy igazából a legerősebb jelenetek azok, ahol abszolút háttérbe szorul a bűnügyi cselekmény, és tulajdonképpen a semmiről társalog a Skandináviából importált női színésztársával, Noomi Rapace-al. A futottak még kategóriában azért megemlítendő a szaglászó nyomozót alakító John Ortiz, aki végig feszélyezett helyzetbe hozza interjúalanyait és a nézőt is, valamint a keménykedő pitiáner bűnözőt játszó Matthias Schoenaerts, aki a Bikanyak főszereplője is volt.

Persze, aki egy klasszikus gengszterfilmre vágyik, nagyot fog csalódni. Roskam filmje egy igazán bevállalós megtévesztés, egy pofátlan fricska Hollywoodnak. Ha azt hitte az Álomgyár, hogy a belga rendező egy szelíd kis együgyű jószág, akit könnyen megszelídíthet, mellélőtt. A Piszkos pénz nagyszerű debütálás a tengerentúlon Michaël R. Roskamtól, aki még jó kilencven év után is talált új fogást a mára már kissé poros, de töretlen sikernek örvendő gengszterfilm műfaján. Az év egyik, ha nem a legjobb, legütősebb bűnfilmjét szállította le. Mindehhez persze kellett egy zseniálisan jó színész, márpedig Tom Hardy személyében megtalálta.  

Egy filmről sokat elmond, hogy ki a főszereplője. A gyerekek, mint központi figurák Hollywoodban leginkább a családi vagy ifjúsági filmekben jelennek meg, amelyeknek a célközönségei is kölkök, illetve családok. A művészfilmekben ezzel szemben általában egyfajta kontrasztként funkcionálnak: mint tiszta lelkek, ártatlan elszenvedők kerülnek konfliktusba a világ mocskával. Különösen jelentős vonal az úgynevezett child quest történet is, amely a gyerekfőszereplők esetében engedékenyebb cenzúra miatt vált népszerű választássá az iráni szerzői filmben. Ahol viszont még népszerűbb főhős a gyermek, az az animációk világa. Ennek két főbb oka van: jellemzően az animációs film célközönsége maguk a gyerekek, de természetében is leginkább a burjánzó gyermeki fantáziára működésére emlékeztet a filmtípus.

A fiú és a világ (O Menino e o Mundo, 2013) pont egy ilyen animációs film, főszerepben egy kisfiúval, aki miután apja lelép munkát keresni, utána indul a nagyvilágba és a legkülönbözőbb kalandokba keveredik közben. A brazil film bár sok jelenetében megfelelhetne a gyerekmese követelményeinek, sokkal kevésbé naiv és derűs a világról alkotott képe. Igazából egy olyan felnövés történetet látunk, ahol a főhős kisfiú azáltal lesz tapasztaltabb, hogy szembesül a körülöttünk zajló kegyetlenségekkel és az emberi természet pusztító erejével. Gyakorlatilag az ártatlan, játékos gyermeki fantázia a modern világ nem mindig boldog realitása általi lebontásának lehetünk szemtanúi.

Alê Abreu rendező itt érdekesen játszik a különböző animációs technikákkal: a többnyire absztrakt, színes, kvázi gyerekrajzoktól jutunk el később az egyre realistább képalkotásokig. Ahogy a fiú útra kerekedik és beér a városba, a stilizáció egyre inkább felvegyül fotórealizmus felé közelítő elemekkel, ahogy a természetet felváltja a mesterséges közeg. A városban egy ponton megjelenik a kollázsanimáció, majd konkrét élőfelvételek szakítják meg a film szövetét. Az ember természeti pusztításait bemutató montázs szó szerint felégeti a filmvásznat, amely addig a gyermeki képzelet festővászna volt. A történet ugyan egy pozitív, reménykeltő lezárással ér véget, ám az üzenet így is világos: az ember csodákra képes alkotó erejével, de ha azt a természet ellen fordítja, rendkívüli pusztítást tud véghezvinni. Mindezt persze lenyűgöző vizualitással meséli el a film egy gyermek szemén keresztül.

Az alkotás sokak szerint még az egészestés animáció Oscarra is esélyes, amely azon kevés kategóriák egyike, ahol külföldi (értsd: nem amerikai) filmek is indulhatnak. Persze ha a jelölésre nagy is az esély, azt azért tudni kell, hogy 2001 óta, mióta létezik a díj mindössze egyszer nyert nem-CGI animáció, az is több mint tíz éve volt: 2002-ben a japán anime, a Chihiro szellemországban (Sen to Chihiro no kamikakushi, 2001). A fiú és a világ azonban már így is megnyerte az egyik legnevesebb animációs filmnek járó elismerést, az Annecy filmfesztivál Kristály-díját, de ugyanezen eseményen a közönségdíjat is bezsebelte. Még ha az akadémia túl konzervatív is hozzá (jövő februárban meglátjuk), mi nyugodt szívvel megtehetjük, hogy az év legjobb animációs nagyjátékfilmjének nevezzük. 

A filmet nálunk a Primanima keretében vetítik. Időpont: november 1., szombat, 16:30.

Andrej Zvjagincevnek az idei már a harmadik útja volt Cannes-ba, bár még csak összesen négy filmet rendezett. Ugyan az Arany Pálmát ismét nem nyerte el, új filmjével így is eddigi legnagyobb elismerését kapta a francia filmfesztiválon. A Leviatán (Leviathan, 2014), melyet alkotótársával Oleg Neginnel együtt írt, a legjobb forgatókönyv díját kapta meg a rangos eseményen.  Pár hónap elteltével a hazai mozikba is elért az alkotás, így végre saját szemünkkel is láthatjuk, mire volt a nagy felhajtás.

A történetbe egy hosszas tárgyalássorozat végénél csatlakozunk be. Kolja – hiába a számos fellebbezés – úgy néz ki, elveszti tengerparti házikóját, amelyet saját maga épített az orosz kisváros szélén. Az új tulajdonos nem a házat akarja, hanem annak a helyét: a polgármester, aki az ügyben a felperes, nevetségesen kevés rubelért szeretné felvásárolni Kolja telkét, hogy oda mást építsen. Kolja (bal)szerencséjére a férfi és családja segítségére érkezik egy jó barát Moszkvából, aki ügyvédként dolgozik.

Az ügyvéd később olyan dolgok elindítója lesz, amik teljesen zárójelbe teszik a film alapkonfliktusát, hogy egy egészen új mederbe tereljék a cselekményt. Idővel azonban összeérnek a szálak és teljes lesz a kép: ahogy az egy díjnyertes forgatókönyvhöz illik, nagyon tudatosan megszerkesztett egész kerekedik ki a filmidő végére. Az írásra egyébként se lehet egy rossz szavunk se, hiszen a dialógusok remekek és a lassú tempó ellenére végig leköt a film, a lezárás pedig az egyik legjobb (ha nem a legjobb) az idei évből.

Zvjagincevet persze származása miatt (orosz rendezőről van szó) kénytelen-kelletlen mindenki Andrej Tarkovszkijhoz hasonlítja. Nem elég, hogy még a keresztnevük is ugyanaz, mindketten kimondottan művészfilmes beállítottságúak, akik szeretnek lassú folyású, bibliai utalásokkal tűzdelt epikus (szenvedés)történeteket mesélni. Ám a kapcsolat a két rendező között nemcsak kritikusi klisé, Zvjagincevre bevallottan nagy hatással volt a leghíresebb orosz filmes munkássága, és korábbi filmjeiben is fel lehetett már fedezni Tarkovszkij által ihletett jeleneteket, még ha tagadja is a szándékos átvételt.

Persze a nagymesterről tudni kell, hogy a nemzetközi elismertség ellenére kapcsolata idővel igencsak megromlott szülőföldjével (pontosabban annak igazgatásával), és gyakorlatilag kiűzték a Szovjetunióból. Tarkovszkij utolsó két filmjét már a határon túl kellett leforgatnia, és még így is akadályozta őt a szovjet államvezetés, ahogy csak tudta. Zvjagincev eddig egészen más karriert futott be, legújabb alkotását is az Orosz Kulturális Minisztérium támogatta, de hogy meddig élvezheti még az állam kegyét, kérdéses. Ugyanis ha előző filmjeiben többnyire burkoltan is, a Leviatánban explicite megfogalmazódik a jelenlegi és az ezt megelőző rendszerek kritikája. 

A film egy olyan országot ábrázol, ahol még maga az Isten is korrupt. Ahol a szegény ember egyetlen (látszólagos) kiútja a kormány általi elnyomás alól az alkoholizmus. Zvjagincev ezúttal ráadásul cseppet sem leplezi: a mai Oroszországban járunk – Putyin-képek lógnak a falon, a korábbi vezetők portréi meg a céllövőtáblák. A grandiózus, univerzális, filozofikus/mitologikus történet nagyon nyilvánvaló társadalomkritikus üzenetet hordoz.

A film mindezek mellett mégsem szájbarágóan didaktikus, hála a nagyszerű kivitelezésnek. A hiperrealista ábrázolás, a rendező fanyar humora, a gyönyörű kompozíciók, valamint a nagyszerűen megírt és színre vitt karaktereknek nemcsak, hogy kitöltik a remek formát, hanem motorjai lesznek. A történet pedig megy előre, mint egy UAZ-terepjáró a sziklás orosz pusztán, nekünk pedig, bármilyen döcögős is az út, eszünkbe sincs leugrani. A Leviatán az év egyik legerősebb és legértékesebb alkotása, Zvjagincevről pedig eddigi négy filmje alapján elmondható: méltó utódja Tarkovszkijnak az orosz filmművészetben.

Idén immáron harmadik alkalommal kerül megrendezésre a Primanima Nemzetközi Elsőfilmes Animációs Fesztivál. A budaörsi rendezvény egyedülálló a maga nemében, ugyanis olyan, az animáció iránt érdeklődő tehetségeknek ad lehetőséget a bemutatkozásra, akik még nem rendelkeznek filmes háttérrel. Így a fesztivál profilját az elsőfilmes rendezők animációi, diplomafilmek és vizsgamunkák alkotják. Az idén öt naposra bővült Primanima október 28. és november 1. között kerül megrendezésre, és egyaránt felvonultat magyar, valamint a világ különböző tájairól származó alkotásokat.

Rengeteg program várja az érdeklődőket a fesztivál teljes időtartama alatt. Közel 100 rövidfilm került be a 2014-es versenyprogramba, melyeket több mint 400 pályaműből választottak ki. Itt kerül bemutatásra az Annecy Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon (az animációs film Cannes-ja) fődíjat nyert Egy férfi ül a széken (L’homme sur sa chaise, 2014), valamint Bucsi Réka Arany Medve-jelölt MOME-s diplomafilmje, a Symphony No. 42 (2014). A kisfilmek előzetesei megtekinthetőek itt és itt.

A fesztivál külön gyerekeknek szóló műsorokkal is készül az őszi szünetre. 22 magyar és külföldi mesefilmet vetítenek délelőttönként, magyar animált versfilm is készült a MOME animáció szakos diákjainek segítségével, valamint megelevenedik Lázár Ervin meséje, a Bab Berci köve. A gyerekek is részt vehetnek a szavazásban, így az ő közönségük is nyertest választhat a mesefilmek kategóriájában. A kis lurkók számára foglalkozásokkal és workshopokkal is készülnek, ahol rengeteg kreatív feladattal várják a gyerekeket. A gyermekfilmek előzetese itt tekinthető meg.

Két egészestés animációs film is a program részét képezi. A  Felvidék – Horná zem a szlovák rendezőnő (Vladislava Plančíková)  nagymamájának történetén keresztül mutatja be a II. világháború után bekövetkezett tragédiát, a csehszlovák-magyar lakosságcserét. A dokumentumfilm különlegessége, hogy az élőszereplős anyagokat (élő és archív felvételek, interjúk) animációkkal köti össze, így kiegészítve a történetet mindazzal, amit a korszakot átélt személyek nem tudnak elmondani.

A fiú és a világ (O Menino e o Mundo, 2013) Magyarországon először a Primanimán kerül bemutatásra. A brazil animációs film sorra gyűjti a nemzetközi filmfesztiválok díjait, többek között elnyerte az Annecyben a Kristályt (legjobb egészestés film), valamint a közönség is kedvencének választotta. Az elbűvölően színes film egy kisfiú kalandjait mutatja meg, aki munkát kereső apukája felkutatására indul, miután a férfi már hetek óta nem tért haza.

A vetítések után éjszaka szokásosan koncertek várják a szórakozni vágyókat. A fellépők között lesz az Úzgin Űver, a Szeder, Dj Sztyepp, valamint a fesztivál állandó fellépője, a Lóci játszik zenekar. 

A fesztivál idei programfüzete már online is elérhető, innen tölthetitek le. Egy vetítés/koncert 600 Ft-ba kerül, egy napijegy 1 500 Ft, a teljes fesztivál látogatására feljogosító bérlet pedig 5 000 Ft (diákok és tanárok számára 2 500 Ft). A reggeli gyermekprogramok ingyen látogathatóak.

Helyszín: Jókai Mór Művelődési Központ (2040. Budaörs, Szabadság út 26.)

David Dobkin megkomolyodott. Legalábbis elsőre úgy tűnik, ugyanis számos kisebb-nagyobb sikerű vígjáték után, mint az Ünneprontók ünnepe (Wedding Crashers, 2004), a Télbratyó (Fred Claus, 2007), valamint a Testcsere (The Change-Up, 2011), most végre rendezett egy drámát. Nem is akármilyet, mivelhogy rögtön két alműfajt ötvözött: tárgyalótermit családi drámával. Az efféle fúzió egyáltalán nem újszerű dolog, elég csak a nagysikerű Kramer kontra Kramerre (Kramer vs. Kramer, 1979) gondolnunk. A bíróban (The Judge, 2014) jóllehet a tárgyalás tétje nem a gyerek, hanem az apa elhelyezése. És amikor elhelyezésről beszélünk, nem az öregek otthonát kell érteni, hanem a börtönt. Nagyon úgy néz ki ugyanis, hogy főhősünk apja gyilkos.

Adott egy nagyvárosi ügyvéd (Robert Downey Jr.), aki mindenben elhatárolódik kisvárosi bíró apjától (Robert Duvall), ám amikor az anyja elhalálozik, kénytelen hazautazni a temetésre. A kettejük közti konfliktust még a közös tragédia sem oldja. Miután ismét összeakasztja bajszát az apjával, főhősünk, Hank Palmer a temetés végeztével morcosan indulna vissza a metropoliszba, amikor rendőrök érkeznek. Tudniillik előző este halálra gázoltak egy férfit, és az apja a gyanúsított. Hanknek, aki egész életében jól tejelő bűnözők védelmezésével foglalkozott, most az idős bíró ártatlanságát kell bizonyítania.

A felütés több szempontból is frappáns. Ügyes műfajfilm lévén a két szál (családi és bűnügyi) elválaszthatatlanul összefonódik: úgy oldhatja meg apa és fiú évtizedeken át húzódó konfliktusát egymással, ha felgöngyölítik az igazságot a gyilkosságról. Hanknek azt az embert kell képviselnie, akire egész életén át haragudott, míg a bírónak ezúttal a törvény másik oldaláról kell szembenéznie az igazságszolgáltatással (a megfordult szerepkörök motívum nem először jelenik meg Dobkinnál – a Testcserében egy családapa és egy promiszkuis férfi cserél testet/életet).

Bár az opció, hogy lehet, hogy a fater ártatlan, egész sokáig ki van tartva, a film nem egy Holtodiglan (Gone Girl, 2014): a hangsúly nem azon van, hogy vajon ő ölte-e meg a fickót vagy sem, nincsenek nagy fordulatok és thrillerszerű cselekmény. A tét itt sokkal inkább a szabadság, illetve a család. Azt ugyanis már kezdettől tudjuk, hogy az elgázolt férfi egy végtelenül romlott, bűnös ember volt. A néző egy ponton sem ítéli el az apát azért, amit tett, még akkor sem, ha tisztában van vele, hogy az önbíráskodás egyébként rossz. Nem ítéljük el, hanem tulajdonképpen sajnáljuk, amiért idejutott és az elkerülhetetlen végzete miatt.

Be kell vallanunk: David Dobkin jól áll a komolyság. A film legerősebb pillanatai azok, amikor a dráma a tetőfokára hág, a tárgyalóteremben és a családi otthonban egyaránt. Sajnos, Dobkin nem dobta el teljesen vígjátéki múltját, és ez a film gyengébb pillanataiban nagyon erősen visszaköszön. A rendező ugyanis nem mindig elégszik meg azzal, hogy finom humorral oldja a drámát, néha kizökkentően feláldozza a film realisztikusságát egy-egy ökörködős poén oltárán. Igen, vicces, hogy az esküdtszék tagjait az autójukra ragasztott matricák szövege alapján válogatják ki (Hank csak olyanokat szeretne az esküdtek közt, akikről lerí, hogy zakkantak), csak épp irracionális. Valakit lehugyozni egy tárgyalás szünetében talán szintén vált ki zsigeri reakcióként nevetést, de inkább gyengíti a komoly mondanivalónkat, mintsem segítene annak átadásában.

A bíró összességében mindenképpen egy jó film. Remek színészi alakítások – Robert Duvalltól mostanában minden egyes szerep jutalomjáték, lásd még: Egy éjszaka az öreg Mexikóban (A Night in Old Mexico, 2013) –, szép fényképezés, erős dráma jellemzi. Sajnos, azért találni okot a fanyalgásra, de a film intenzív pillanatai sikeresen kiöblögetik a rossz szájízt a játékidő végére a nézőkből. David Dobkinnak talán érdemesebb lenne huzamosabb időre otthagynia a komédia műfaját, és akkor egyszer talán elismert rendezővé is válhat. Egyelőre jó úton jár.