Kétségek közt indultam Az üldözött (A Most Wanted Man, 2014) című filmet megnézni. Egyik oldalról még a fülembe csengett azon kritikák visszhangja, melyek az előző Anton Corbijn-filmet, Az amerikait (The American, 2010) úgy titulálták mint nagyon erős atmoszférával rendelkező alkotás, melyben ugyanakkor mégsem lelhető fel semmiféle releváns cselekmény (George Clooney futkorászása közel két órán keresztül). Másik oldalról bizakodásra adott okot a tény, hogy a mostani film egy John le Carré-regény adaptációja. E kitűnő szerző művéből készült Az elszánt diplomata és a Suszter, szabó, baka, kém is. Mindkét film erőssége a szövevényes, intelligens, izgalmas forgatókönyv volt, ezért reménykedtem, hogy talán Az üldözöttben Corbijn egyedi stílusérzéke végre jó alapsztorival találkozva méltó végterméket eredményezhet. És szerencsére ezúttal így történt.

A történet Hamburgban játszódik, ahol a hirtelenjében a semmiből felbukkanó, nagy terroristaszakállt viselő csecsen menekült nagy felfordulást okoz. Hamar kiderül, hogy a családfája nem a legbizalomgerjesztőbb a németországi terrorizmuselhárításnál dolgozók számára, így Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffmann) titkos ügynök és csapata, majd később a CIA is nyomába ered. Bachmann javaslatára (aki nem igazán hisz az ismeretlen férfi bűnös szándékában) a kivárás taktikáját alkalmazzák, távolról figyelik, vajon kapcsolatba lép-e valamiféle hamburgi terroristaszervvel, így tervezik kifogni általa a nagyobb, veszélyesebb halakat. Ezt a stratégiát persze idővel egyre kevesebben nézik jó szemmel. A CIA-nek nincs kedve malmozva fürkészni, vajon merre lép az ifjú szakállas titán, ugyanakkor az is benne van a pakliban, hogy eleve nem szívlelik a kávéjába laposflaskából töményt csepegtető, állandóan gyárkéményként füstölgő Bachmann ügynököt egy múltbéli gikszer miatt. Mindemellett bejön a képbe egy fiatal, menekültjoggal foglalkozó, lelkes ügyvédnő (Rachel McAdams), aki a csecsen férfi érdekeit képviselve próbál érvelni annak ártatlansága mellett és egy tétovázó banktulajdonos (Willem Dafoe), akinek a feladata lenne a csecsen kétségkívül piszkos pénzét átadni (és ami nyilvánvalóan nem tetszik neki).

E paprikás alapszituációból azt várnánk, valami mozgalmas, lövöldözős, üldözős thriller kerekedik majd ki. A film legnagyobb eredetisége azonban abban áll, hogy nem ezt teszi. A történet megfontoltan csordogál, és eközben olyan morális dilemmákat vázol fel, melyeken a néző elfilozofálgathat. A legfontosabb kérdések a főhős, Bachmann alakja kapcsán merülhetnek fel, aki Istent játszva mond súlyos ígéreteket a filmbeli szereplőknek. Az apja ellen kémkedni kényszerülő egyetemista fiút, az igazáért küzdő ügyvédnőt, a CIA-t és közvetve a csecsen férfit is mind arról biztosítja, hogy minden szálat a kezében tart, és a dolgokat majd jóra fordítja. Nem tudjuk, ő maga valóban elhiszi-e mindezt, azonban mindenképpen felvetődik általa az egyéni felelősség, a lelkiismeret és a hivatásbeli elvárások, kötelezettségek közötti ambivalens kapcsolat problémája. A filmben többször emlegetett halas metafora példájánál maradva, hamar kiderül, hogy nemcsak a csecsen férfi, hanem ő maga is kis hal a tengerben, akit könnyen felfalhatnak a nagy döntéshozók.

A film tehát valóban izgalmas bonyodalmakkal dolgozik, másik nagy erőssége pedig a vizuális megvalósításban rejlik. Ez talán magyarázható azzal, hogy a rendező Anton Corbijn először fotósként (pár éve volt is kiállítása a Ludwig Múzeumban), majd videoklip-rendezőként vált ismertté. Ez tükröződik Az üldözött erőteljes képi világán, melynek minden képkockája precízen megtervezett. A hideg színekkel való operálás szimbolizálja a filmbeli elidegenedettséget (senki nem bízhat senkiben), ugyanakkor egyes képek, kompozíciók valósággal úgy sikerültek, mint egy szélesvásznú poszterkép.

Ha mindez még nem győzött volna meg, hogy siess a moziba, más, triviális indokom nincs jobb, mint hogy muszáj megnézni Philip Seymour Hoffmannt az egyik utolsó szerepében. (Még láthatjátok Az éhezők viadala harmadik részében, de az más, ráadásul mellékszerep!)

9/10

kerítésléc

A lengyel film köszöni, jól van. Pár hónapja került megrendezésre a Művész moziban a 20. Lengyel Filmtavasz, és aki ellátogatott oda, megbizonyosodhatott róla, hogy a közép-európai ország filmművészete ismét biztató évtized elé néz. Ez ráadásul egyaránt kijelenthető a közönségfilmek és a művészi alkotások terén is. Már a Titanicon bemutatták az akkor még Közlekedésrendészet névre hallgató, azóta Fakabátokká (Drogówka, 2013) keresztelt korrupt rendőrös nyomozósztorit. A virtuóz vágásokkal dolgozó krimi a tavalyi év legüdébb zsarufilmje volt, hazai forgalmazót azonban sajnos nem talált. Ugyanígy a Krauze házaspár legújabb rendezése, a Papusza (2013) is mindössze egy vetítés erejéig ért el hozzánk, ám az legalább ingyenes volt, és a film főszereplője is ellátogatott ide egy közönségtalálkozóra. Lengyelország első roma nyelvű filmje egy híres cigány költőnő életét dolgozta fel fekete-fehérben. A másik kiemelkedő művészfilmes alkotás a többnapos rendezvényen, az Ida (2013) azonban már talált forgalmazót: a Mozinet karolta fel és juttatta el a mozikba, hogy most ősztől végre játszhassák nálunk is.

Az Ida sokban hasonlít a Papuszára. Mindkettő mellőzi a színek használatát, a múltba nyúl vissza, és címe egy női karakterre utal. Nagyon fontos mindkét műben az identitás kérdése is, de míg az utóbbi egy életrajzi film, az Ida cselekménye és karakterei fiktívek. A rendezőnek, Paweł Pawlikowskinak ráadásul igazi hazatérés a film: a férfi még a kommunizmus alatt hagyta el az országot 14 évesen, és bár azóta számos filmet jegyzett, az Ida az első teljes egészében lengyel alkotása. Nemzete ezt azzal hálálta meg, hogy az alkotás Lengyerország hivatalos Oscar-nevezése lett a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Hogy az öt film közé bekerülhet-e, azt még korai megjósolni, mindenesetre már régóta várat magára egy lengyel győztes: negyvenöt idáig nevezett filmjükből mindössze kilenc kapott jelölést, és ebből nulla vitte el a fődíjat.

A történet a hatvanas években játszódik. Főszereplője, Ida novícia (apácatanonc), aki épp eskütétel előtt áll. Ám mielőtt hivatalosan apácává válna eltávot kap, hogy találkozhasson egyetlen élő rokonával, a nagynénjével. A két nő homlokegyenest egymás ellentéte. Ida visszafogott, szelíd és szűzies, míg nénikéje, Wanda kemény, kicsapongó és iszákos. Nemcsak eltérő életmódjuk lesz az egyetlen konfliktusforrás: a lány megtudja a nőtől, hogy zsidó származású és szüleit feltehetően megölték a háborúban. A két nő elindul együtt, hogy felderítsék, mi lett a szülőkkel. Az utazás mindazonáltal mindkettejük számára épp ugyanúgy lesz belső, spirituális zarándoklat is. A középpontban azonban leginkább Ida identitáskeresése áll (maga a név is sokatmondó: Ida – id), hogy rátaláljon saját magára a zsidóság, kereszténység és nőiség mezsgyéin.

Az Ida nem háborús film, de bár az istenhit mint téma határozottan megjelenik, nem is keresztény vagy zsidó mozi. Az Ida szól a múlt démonairól, mind személyes téren, mind nemzeti trauma szintjén, de mégsem ez a főtémája. Részben igazunk van, amikor azt állítjuk, hogy ez felnövéstörténet, és akkor se mondunk hülyeséget, ha road movie-ként jellemezzük, mégsem ezek a legpontosabb jelzők a film kapcsán. Az Ida rendkívül rétegzett művészfilm, és ezért a pontos behatárolás talán nem is lehetséges. Mindenkinek azt jelenti, ahol épp megtalálja őt a film, és tekintve hogy széles, általános és örök érvényű témákat mozgat, a legtöbb néző fel fog fedezni benne valamit, amit a saját helyzetére tükrözhet. Az Ida ugyanis magáról az életről szól. Így a film egyszerre jelenti fent említett témák összességét, de sokkal több is annál.

Paweł Pawlikowski rendezése úgy szolgál széles jelentéskörrel, hogy közben mellőzi a szélesvásznat; úgy vizsgál meg minden kérdést színesen, hogy mindeközben fekete-fehér. A történetet emellett szépen komponált, harmonikus képek kísérik. Az Ida egyetlen hibája, hogy a rendező túlságosan törekedett mindenféle érzelmi hatást gyakorló eszköz kiirtására a filmből. Egy pillanatra se mondhatnánk így manipulatívnak az alkotást, de sajnos annyira le vannak csavarva az emocionális reakciót kiváltó kellékek, annyira visszafogott a zene, annyira érzelemmentes a főszereplő arca, hogy a nézőt semmi se segíti a rabul esésben. Az Ida rendkívül hideg alkotás, annak ellenére, hogy a cselekmény egyébként van olyan megrázó és érdekes, hogy bevonzza a közönséget, de a film távolságtartó, és már kezdettől elhessegeti az egyszerű nézőt. Akit viszont nem sikerül kiűznie a moziból, az igazán értékes alkotás szemtanúja lehet.

7/10

Szamár

David Cronenberg már rég nem az a rendező, amiért karrierje eleje felé megkapta a Vérbáró becenevet. Gyakorlatilag a hollywoodi tranzíciója óta nem is igazán készített horrorfilmet, helyette egy-két kivétellel, sokkal földhöz ragadtabb thrillereket és drámákat jegyzett. Persze egy valami nem változott: filmjei továbbra is rendkívül bizarrak és furák maradtak, és bár zsáner téren váltott, a testhorror elemek rendre felbukkantak újabb műveiben is egy-egy jelenet erejéig. Cronenbergnek mindazonáltal sikerült a stúdiórendszeren belül is megőriznie alkotói integritását valamint „kanadaiságát”, és bár már a huszonegyedik nagyjátékfilmje készült el idén, a Térkép a csillagokhoz (Maps to the Stars, 2014) az első olyan műve, amelyet legalább részben az Egyesült Államokban forgatott.

Cronenberg mindig is kellő bizalmatlansággal és távolságtartással fordult Hollywood felé, és többször is kampányolt a filmek állami támogatása mellett, lévén a saját karrierje is nagyban épített nemzeti juttatásokra. Első amerikai forgatása ennek megfelelően pont az álomgyár kritikája lett. A középpontban egy hollywoodi dinasztia áll: egy drogfüggő gyereksztárral, Benjie-vel (Evan Bird); az őt menedzselő neurotikus anyával (Olivia Williams), egy szokatlan módszereket alkalmazó celeb-pszichoterapeuta apával (John Cusack) és egy letagadott, elmezavaros lánnyal, Agathával (Mia Wasikowska). A film emellett egy vaskos mellékszállal szolgál a Julianne Moore által játszott Havana Segrandnak, az idősödő és a feledésbe merülés ellen küzdő színésznőnek. Robert Pattinson, akinek a neve minden egyes plakáton kiemelt helyen díszeleg, csak egy kisebb mellékszerepet vállalt egy színészi és forgatókönyvírói ambíciókkal rendelkező limuzinsofőrt alakítva.

A történet onnan indul, hogy a Kaliforniából egy messzi elmegyógyintézetbe száműzött Agatha, miután kiengedik, visszatér Los Angelesbe. Bár szándékai látszólag tiszták, mégis olyan események sorozatát indítja el, amelyek a film végére minden egyes karakter teljes összeomlását segíti elő. Ehhez pedig köretként, Cronenberghez méltóan, most is számos tabutéma és mentális defektus megjelenik, mint a vérfertőzés, a pirománia vagy a skizofrénia. Ezek pedig egyaránt szolgálnak Hollywood jellemzéseként: a vérfertőzés az ipar belterjességét, a pirománia az attrakciós mozi diadalát az intellektuális filmekkel szemben, a skizofrénia pedig az álomgyár téveszméit jelöli. A film olyan Hollywoodot fest, ahol minden rohadt, és mindenki mentális roncs, olyan ipart, ahol egy kisgyerek halála miatt örömtáncot lejt az ezáltal filmszerephez jutó kiégett színésznő.

Bár már rég eltávolodott a testhorrortól, Cronenberg úgy ábrázolja az álomgyárat, mint egy nagyra nőtt tumort, amelyet már kiműteni se lehet a filmiparból. Álmok helyett rémálmok gyárává lett Los Angeles: a vérfertőzés, a drogok és az érdekalapú kapcsolatok melegágya. Bár műfajilag a film dráma, mégis teljességgel horrorisztikus világot prezentál. Nem véletlen jeleníti meg a népszerű plakát lángokba borulva a Hollywood-feliratot, a cannes-i versenyfilm ugyanis igazi pokoljárás. A kanadai rendező egy csepp derűlátást, reménysugarat nem hagy a nézőknek. A legoptimistább dolog a filmben a költői, saját kéz általi halál: ha már a gyógyulás nem lehetséges, legalább tegyünk pontot az önpusztításra.

Mindezt elmondva megállapíthatjuk, hogy a Térkép a csillagokhoz nem egy könnyed, délutáni matiné. David Cronenberg egész karrierje során arra törekedett, hogy nézői minél kényelmetlenebbül érezzék magukat. Korai filmjeiben ezt még vizuális elemekkel érte el, későbbiekben azonban a zsigeri terrort felváltva egyre inkább az érzelmi elnyugtalanításra helyezte a hangsúlyt. Bár ebben továbbra is jó a rendező, az eXistenZ – Az élet játék (eXistenZ, 1999) óta nem volt igazán átütő filmje. A legújabb alkotása is leginkább a hihetetlenül jó színészi alakításoknak köszönhetően kerül fel a térképre. Legyen az nagy sztár (Moore) vagy kezdő színész (Bird), mindenki egyaránt meglepően remek teljesítményt nyújt. A történet viszont nem elég jó, nem elég lebilincselő ahhoz, hogy teljesen beszippantson. A Térkép a csillagokhoz bár a Cronenberg fanatikusoknak alapmű, az átlagnéző számára talán nem sokkal szolgál. Igényes (egy nevetséges CGI-tüzet leszámítva), elgondolkodtató és különleges, de senkit sem fog lenyűgözni.

7/10 

Szamár

Viszonylag kevés mexikói film érkezik meg hozzánk, de azok általában gyomorforgatóak és emlékezetesek. Tavaly például a CineFest hozott el nekünk egy megrázó művészfilmes zombihorrort egy éjféli vetítésen – a Halley-t (2012). Idén a Cirko forgalmazásában kerül a mozikba (vagyis tulajdonképpen mindössze két pesti helyszínre) a nevében hasonlító, ámbár néma H-s Heli (2013). A film érdemei közé tartozik, hogy tavaly Cannes-ban bezsebelte vele a legjobb rendező díját a művet jegyző Amat Escalante. Ezzel Mexikó sorban másodjára nyerte el az elismerést, egy évvel korábban ugyanis a nálunk szintén a Cirko által forgalmazott Post Tenebras Lux – Felhők felett (Post Tenebras Lux, 2012) rendezője, Carlos Reygadas örülhetett a neves európai filmfesztiválon.

Az Heli Mexikó olyan vidékein játszódik, ahol állati törvények uralkodnak. A drogkartellek és a rend őrei hasonló brutalitással járnak el egymás ellen folytatott háborújukban. Olyannyira egyformák, hogy gyakran megkülönböztetni se lehet a bűnözőket az igazságszolgáltatóktól; a határ teljesen elmosódik, és nem bízhat az ember az egyenruhában sem. Ilyen helyen él a fiatal címszereplő, Heli, a várostól tisztes távolságban, egy sivatagos részen fekvő hajlékban családjával: apjával, tizenkét éves húgával, feleségével és kisbabájukkal.

Mondani se kell, nem veti fel a pénz őket, de azért boldogulnak. Heli jó munkásemberként keresi meg a mindennapi betevőt, messze távol tartva magát mind a bűntől, mind a bűnüldözéstől. Az élete mégis felfordul, amikor húga megismerkedik egy nála sokkal idősebb rendőrtanonc fiúval. A srác megpróbálja elcsábítani a lányt és rávenni, hogy szökjenek meg együtt, és kezdjenek új életet. Mivel őt se veti fel a pénz, ezt két zsák ellopott kokain értékesítésével akarja véghezvinni, Heli azonban rálel a drogra, és megszabadul tőle. Az eredeti tulajdonos ellenben szeretné visszakapni azt, és megmutatni, miért nem érdemes lopni tőlük.

Ez akár egy izgalmas bűnügyi thriller szinopszisa is lehetne, az Heli azonban nem dolgozik műfaji sablonokkal, ehelyett az események jellege és bemutatásának fojtogató naturalizmusa miatt lesz igazán sokkoló. Nem az érzelmileg manipuláló elemeket halmozza; visszafogott zenehasználat és lassú jelenetek jellemzik. Sokan mégis hatásvadászattal vádolják a filmet, és ez az erőszak szintúgy naturalista ábrázolása miatt van. Az Heli ugyanis nem szégyenlősködi el a brutális jeleneteket, nem érzékeltet vagy sejtet, hanem mindent megmutat. Pont ettől lesz őszinte, és kerüli el az álszenteskedést, a valóság bemutatásához ugyanis elkerülhetetlen a rossz oldalnak az ismertetése. Márpedig Amat Escalante filmje valós problémákkal foglalkozik, és szinte mindennapos eseményeket dolgoz fel.

Heli szegénységgel folytatott szélmalomharca, küzdelme családja épségéért; a rendőri korrupció; valamint a kegyetlen megtorlások és üzenetküldések egytől egyig részei a mexikói realitásnak. Az Heli őszinte és felkavaró film, ami azt mutatja be, hogy a legnagyobb áldozatai a drogháborúnak maguk a civilek. Escalante letisztult rendezése méltán érdemelte ki 2013-ban a legjobb rendezőnek járó díjat Cannes-ban.  A film mindazonáltal csak olyanoknak ajánlott, akinek van gyomra a világban található szörnyűségekhez: kegyetlen, durva, de remek alkotás.  

8/10

Szamár

Volker Schlöndorff neve a mai átlagnéző számára talán nem jelent sokat, ő azonban a német újfilm egyik meghatározó alakja volt a hatvanas és hetvenes években. A mozgalom, amelyet főként a francia modernizmus inspirált, az európai művészfilmes új hullámok között viszonylag későn jelentkezett, de ahogy a modern film népszerűsége hanyatlott, és felváltotta a posztmodern, úgy a német újfilm is tulajdonképpen véget ért a nyolcvanas években. A modernista szerzők előtt három út állt a korszak lecsengése után: vagy abbahagyták a filmezést (erre példa Bresson); vagy folytatták, amit addig, viszont így elvesztették a közönségüket (lásd: Godard); vagy pedig megpróbálhattak alkalmazkodni az új trendekhez. Ez az utolsó opció azt jelentette, hogy elmozdultak a kommerciális filmezés felé, úgynevezett középfajú művészfilmeket vagy más néven szerzői közönségfilmeket gyártva. Schlöndorff maga is ezt az irányt választotta, és még mindig alkot, a legújabb filmje pedig (Godardéval ellentétben) el is jutott a hazai mozikba. Az utolsó éjszaka Párizsban (Diplomatie, 2014) mától látható nálunk.

Schlöndorff már nem először nyúl második világháborús/náci témához. Legfrissebb rendezése 1944. augusztus 24-én játszódik, a németek által megszállt Franciaországban. Németország ekkorra már vesztésre állt, és ezzel többnyire ők is tisztában voltak, azonban mielőtt a szövetséges erők felszabadíthatták volna Párizst, Hitler egy utolsó nagy dobásra készült. A kancellár parancsára a németek ugyanis aláaknázták a fény városát, hogy távozásukkor a tölteteket élesítve csak romokat hagyjanak maguk mögött. Az egyetlen ember, aki az akciót megakadályozhatta, az Dietrich von Choltitz tábornok, Párizs német kormányzója, neki azonban esze ágában sem állt ellenszegülnie a Führernek. Az utolsó esélye a városnak így Raoul Nordling svéd diplomata maradt: de vajon sikerül-e időben meggyőznie a német tábornokot, mielőtt lángba borul a város?

Nos, ez egy tipikus esete azoknak a suspense-szituációknak, amelyeket a történelem maga spoilerez el, így nem árulok el nagy titkot: Párizs megmenekül. Bár végig tudjuk mi lesz a film vége, és ez vonatkozik minden történelmi filmre, mégis végigizguljuk az egészet. Költőien úgyis fogalmazhatnánk, hogy nem a cél a lényeg, hanem az utazás; persze itt többről van szó. Elég csak azokra a hollywoodi fikciókra gondolni, ahol a happy end már messziről kiszagolható, és rájövünk, hogy a feszültségkeltés egy olyan mesterség, amely már rég nem függ a végkimenetel kétesélyűségétől. Legtöbbször ugyanis a negatív befejezés csak mintegy látszatopció van jelen – de ha a szituáció elég kiélezett, annak ellenére lerágjuk a körmünket, hogy valójában tudjuk, nincs igazi tét. A történelmi filmeknél ez kicsit kettős dolog: a tét nagyon is igazi volt ott és abban az időben, a jövő komfortjából azonban már nem beszélhetünk róla. A kérdés: vajon elég izgalmasra tudja szőni Schlöndorff ezt a történetet, úgy hogy elfeledkezzünk a többlettudásunkról?

A felvezetésben már írtam, hogy a német rendező az utóbbi időben a populáris elbeszélésformák felé nyitott. Ebben a filmjében ez egészen radikálisan értelmezendő, Az utolsó éjszaka Párizsban ugyanis nem csupán a népszerű narratív eszközökkel mesél el valós eseményt, hanem konkrétan eltorzítja azt a dramatizáció kedvéért. A történelmi hűség beáldozása a dráma érdekében bevett szokás hollywoodi filmekben, ez a német–francia koprodukció pedig egyértelműen ezt a mintát követi. Itt akár csúnyán meg is bukhatna a film, ha Schlöndorff nem rendelkezne a legfinomabb eszköztárral, amellyel ezt a történelmi fikciót felvázolja. A rendező ugyanis remekül dolgozik a néző érzelmi manipulálására kifejlesztett kellékekkel, és a film eléri azt, amit akar: leköt és szórakoztat.

Bár Az utolsó éjszaka Párizsban háborús film, sok harci jelenetet mégsem látunk, sőt, a cselekmény nagy része egy irodában játszódik. A háború valódi eldöntőit mutatja be: akik egy íróasztal mögül dirigálnak, és az emberi életekre csak mint puszta adatra tekintenek. Itt sem a csatatéren dől el milliók sorsa, hanem egy tárgyalóteremben, ahol két ember beszélget. Persze ez filmes szinten annyit jelent, hogy kamaradrámával van dolgunk, ami azért sem meglepő, mert a film színdarabból lett adaptálva. A hátránya egy ilyen műnek, hogy csak akkor működik, ha remekek a színészek, és nagyon jól megírt a dialógus. Az utolsó éjszaka Párizsban mindkét pontnak eleget tesz, így ha történelmi hűségről nem is beszélhetünk, legalább nem feleslegesen áldozták be azt. Izgalmas és érdekes mozi, amely még akár randifilmnek is elmegy, Schlöndorff ugyanis kiváló ódával tiszteleg a szerelem városának.

7/10

Szamár

Senki sem tökéletes, amivel nyilván mindenki tisztában is van: furcsa szokások, ízlésficamok… Úgyhogy mi, a KinoGlaz szerkesztősége elérkezettnek látjuk az időt, hogy bevalljuk legféltettebb titkainkat, és megosszuk kedves Olvasóinkkal, melyek azok a filmek, amelyeket eddig nem mertünk felvállalni. Jöjjenek hát a „bűnös élvezetek” egy rendhagyó top3 keretében!

kockás:

Sanjay Gadhvi: Dhoom:2 (2006): Ha egyszer rákattan az ember Bollywood filmremekeire, onnantól kezdve nincs megállás. Nekem ez az ámokfutás bizony a Dhoom:2-vel kezdődött, és azóta is előkerül minden házibulin a Crazy Kiya Re. Egyedül Shah Rukh hiányzik a filmből. 

Steve Barron: Csúcsfejek (Coneheads, 1993): Ahelyett, hogy a cikilistát folytatnám a bollywoodi gyöngyszemekkel, jöjjön egy amerikai vígjáték a ’90-es évek elejéről. Egyszerűen imádom a Csúcsfejeket, valószínűleg a nosztalgia miatt.

Will Gluck: Pompomsrácok (Fired Up, 2009): Gáz, nem gáz, én imádom a gimis filmeket. Na, hát a Pompomsrácok egy tipikus amerikai gimis film szexi csajokkal, utánuk koslató izmos kosaras fiúkkal és fárasztó humorral, ami miatt egy percig sem unatkozunk. Én legalább is biztos nem, ahányszor csak láttam, mindig könnyesre nevettem magamat a főszereplő fiúk szerencsétlenkedésein és lazának szánt beszólásain. 

Saccperkb:

Esküszöm nektek, kedves Olvasók, az eddigi legnehezebb feladat volt leszűkíteni az általam szeretett ciki filmek listáját a top3-ra. Végül ezek lettek azok, amiket felvállaltam:

Mark L. Lester: Kommandó (Commando, 1985): Minden jó guilty pleasure listán ott van egy AHNOLD!-film. Egyrészt, mert bármilyen gagyi filmeket is csinált, Schwarzenegger a király. Vagyis a kormányzó. A volt kormányzó. Én még nem találkoztam emberrel, aki nem szeretett volna tőle legalább egy filmet. Én a Kommandót választottam, mert ez a legtisztább Schwarzi-film; benne van minden, ami egy ilyenbe kell, és semmi több. Vannak béna egysorosok („Sully, emlékszel, mikor azt mondtam, hogy téged öllek meg utoljára? Hazudtam.”), logikátlan lövöldözések és verekedések, fizikát megkérdőjelező jelenetek (repülős ugrás, hogy csak egyet említsünk). A mai napig leköt, ha a Film+ műsorra tűzi.

Simon Wincer: Krokodil Dundee Los Angelesben (Crocodile Dundee in Los Angeles, 2001): Gyengém ez a film. A végtelenségig idézhető párbeszédek és a legegyszerűbb (de nem altáji) komikum annyira szórakoztatóvá teszi ezt a Rotten Tomatoes-on 11%-os filmet, hogy én, szembe menve az árral, mindenkinek csak ajánlani tudom.

Farah Khan: Om Shanti Om (2007): Magamat ismerve kellett egy bollywoodi film a listára. És minden bollywoodi ökörség közt az Om Shanti Om a legjobb. Eleve benne van az isteni Shah Rukh Khan, aki Jack Lemmon, Brad Pitt és George Clooney egybegyúrva, és olyan karizmatikus, hogy bármilyen érzelmet fejez ki, rögtön átérzed a helyzetét. Másrészt, van benne egy táncjelenet, ahol ott van az összes kedvenc bollywoodi sztárom. He, Ram, azt hiszem, meg is nézem megint.

Wancass:

Jeff Schaffer: Euro túra (EuroTrip, 2004): Az egyik kedvenc vígjátékom ez az alapvetően puki-böfi hollywoodi agymenés, amely egy európai túrán keresztül mutatja be, hogy milyenek az európaiak, pontosabban hogy az amerikaiak milyennek gondolják őket. (Merthogy Párizs gyakorlatilag Berlin külvárosa, illetve Amszterdamban minden süti füves és minden ház Vandersexx bordéy, igaz?) Matt Damon széttetovált vendégszereplésével és a legjobb vígjátékos filmzenével (Scotty Doesn't Know), a legviccesebb és legönkritikusabb amcsi vígjáték evör. Persze emellett viszonylag alul van értékelve és be van dobva az Amerikai pite-klónok közé, tehát maximálisan bűnös élvezetnek számít.

Paul W. S. Anderson: Mortal Kombat (1995): Az azonos nevű játék alapján gyártott filmben még az akkor nagyon menőnek számító Christopher Lambert is szerepelt, mégis általában csak félve merem említeni bárkinek, hogy imádom ezt a filmet. Igazi kocka mulatság, amelyet csak az tud értékelni igazán, aki ronggyá játszotta legalább egyik részét a brutális, kivégzős, nindzsás, sci-fi és fantasy elemekkel erősen megtűzdelt, játék kuriózumnak számító bunyómaratonnak. (Finish him!)

Gerry Lively: Sárkányok börtöne 3. (Dungeons & Dragons: The Book of Vile Darkness, 2012): Gondolkodtam, hogy a magyar hangalámondásos A jedi visszatért betegyem-e harmadiknak, de nem lenne fair, mert itt az alapanyag jó, csak a zord férfi hang gáz kicsit Leia hercegnő alá (is). Így maradtam egy másik nagy kockaságnál, mely egy szerepjátékos csemege. Egy gonosz jellemű kalandozócsapat sárkánygyilkolásban, falufeldúlásban és trezsőrvadászatban dúskáló, D&D-s varázslatokkal telepakolt kalandját izgulhatjuk végig. Aki tudja, mire való a húszoldalú dobókocka, annak szerintem ugyanúgy be fog jönni, mint nekem (az IMDb 4.4 ellenére). 

Nem túl nagy elvárásoktól fűtve ültem be a Sin City második részére, amely az Ölni tudnál érte alcímre hallgat (Sin City: A Dame to Kill For, 2014). Félreértés ne essék, az elsőt tényleg szerettem. Eredeti volt és tökös. Gyanúm sajnos beigazolódott, ugyanez nem mondható el a második részről, így sajnos a film a teljesen fölöslegesen elkészített folytatások sorába helyezhető. A képi világ még mindig nagyon lehengerlő, ellenben a sztori elég béna, a párbeszédek pedig igencsak suták. A sztárszínészek természetesen hozzák a szokott szintet, azonban alakításuk fényén csúnya foltot hagy a jelenetek, a részletek és főleg a dramaturgia furcsa megkomponáltsága, melyet leginkább a „gagyi” jelzővel tudnék körbeírni.

E mibenlétének taglalására igyekszem vállalkozni. Ami legelőször szemet szúrt, az a teljesen képtelen, semmitmondó monológok. Gondolok itt például az első részben ötletesen megírt marvi eszmefuttatásokra, melyeknek itt már semmilyen lényegi mondandója, szerepe nem maradt. Szegény Marv így olyanokról fecseg, mint például hogy „honnan kerülhetett a dohány a cigijébe”, vagy hosszasan taglal valamit, aminek valószínűleg az lenne a szerepe, hogy lássuk, szegény mennyire kiégett ebben a bűnös városban, azonban helyette csak egy fel-alá locsogó embert látunk. Ekkor jutott eszembe a Valami Amerika (2002) ide vonatkozó része, amikor a filmbeli film, a Bűnös város Kovács Lajosa ül műmártír fejjel egy búzamező közepén, és azt szajkózza, hogy „ez egy bűnös hely, ez egy bűnös város”. Sajnos ugyanezt a műviséget éreztem itt is, és így, ahogyan a magyar film e kitűnő részénél, itt is hasonlóan felnevettem. A különbség, hogy a Valami Amerikában ez volt a rendező célja, itt viszont komolyan gondolták.

Eva Green kiköpött femme fatale, azonban sajnos egyik végzet asszonyának a szájából nem hallhatott az ember ennyire gagyi mondatokat. Így szinte bizonyossá válik, hogy a férfiakat valószínűleg nem a rábeszélőképessége győzhette meg, hanem az, hogy szinte az egész filmben pucér. Ugyanakkor az ő alakjához kapcsolódnak a legszembetűnőbb bakik. Ő az az ember, aki a legnagyobb vérontás és gyepálás kezdetén mindig anyaszült meztelen (vagy egy teljesen fölösleges, átlátszó köntösben áll), majd valahogy a köntös alá mindig bekúszik egy melltartó.

Az ilyen apróságok mellett számos más (nem szándékosan elhelyezett) humorforrást fedeztem még fel. A filmbeli szereplők fájdalomküszöbe jóval magasabb, mint az enyém, a sebek hipergyorsasággal gyógyulnak (ezalatt értem azt, hogy ha az ember szeme egyik nap még undorítóan ki van lőve, a másik nap már igézően tud vele kacsintani). Hartigan (Bruce Willis) szelleme visszatér még bölcsességeket mondani, mint Magdi néni a Barátok köztben, a szexi sztriptíztáncosnő pedig részegen tántorog és lődözik, és ez talán csak annak nem tetszik, akinek ellőtte a piás üvegét. A legszörnyűbb viszont az volt, ahogyan Roark szenátor időnként halott fiára fájdalmasan visszarévedt. Ez történhetett flashbackkel vagy még direktebb módon. Ilyenkor mindig szomorúan (vagy épp bosszúszomjas fejjel) tekintett a fiát ábrázoló képre. Ezzel egy időben pedig sajnos mindig iszonyúan felröhögtem. Először azt gondoltam, kellemetlen ember vagyok, és elrontom más szórakozását, de hamar konstatáltam, hogy bizony nem csak én tartom nevetségesnek a sárga trutyifejű, gonoszan néző, bekeretezett arcképet.

Összegezve az élményt, leírom, mit érzek. A mozijegy árát nem sajnálom, egy fárasztó nap után jól esett kikapcsolni az agyamat, jókat röhögtem néha, és volt pár jó kaszabolós rész. Véleményt pedig csak olyan filmről lehet alkotni, amit az ember saját maga látott, így mindenképpen ajánlom a második rész megnézését. Az is lehet, hogy nektek talán tetszik!

4/10

kerítésléc

Amikor Pixar- vagy Dreamworks-filmek stáblistáját böngésszük, feltűnhet, hogy legtöbbjüknek két rendezője van. Ez azért van, mert az élőszereplős filmekhez képest a számítógépes animációk direktorai sokkal több feladatra kiterjedő munkakörrel bírnak, amit egy ember nehezen lát el. Ezzel szemben az élőszereplős művek esetében kifejezetten ritkaságnak számít, hogy egy produkciónak két rendezője legyen. Amikor ez mégis előfordul, három lehetőség áll fel leggyakrabban: egyszeri kollaboráció (mint Antonioni és Wim Wenders esetében), rokoni kapcsolat (gondoljunk a Coen-fivérekre vagy a Wachowski-testvérekre) vagy ritkán házastársi viszony (ilyen Jonathan Dayton és Valerie Faris rendezők). Néha persze az is előfordul, hogy szimpla baráti kapcsolat alakul hosszútávú alkotói együttműködéssé, mint ahogy az Phil Lord és Christopher Miller esetében is történt, akik már negyedik közös filmjüket készítették el idén: ez a 22 Jump Street – A túlkoros osztag (22 Jump Street, 2014).

Lord és Miller még az egyetemen ismerkedtek össze, pályájukat pedig animátorokként kezdték, így egyáltalán nem volt szokatlan a közös munka. A Derült égből fasírt (Cloudy with a Chance of Meatballs, 2009) címre hallgató bemutatkozó rendezésük után azonban elkalandoztak az élőszereplős filmek világába is a 21 Jump Street – A kopasz osztaggal (21 Jump Street, 2012). Eddig úgy látszik, oda-vissza váltogatnak élő és animált közt, hiszen korábban ebben az évben jelentkeztek A Lego-kalanddal (The Lego Movie, 2014), most pedig végre hozzánk is elért a beépítettzsaru-vígjátékuk folytatása, a fentebb említett 22 Jump Street.

Az már az első részben is nyilvánvaló volt, hogy Schmidt (Jonah Hill) és Jenko (Channing Tatum) rendezői alteregók. Kapcsolatuk ugyanolyan törékeny és hullámvölgyekkel teli, akárcsak két filmkészítő kollaborációja. Mégis egyfajta módon kiegészítik egymást, és bár végigügyetlenkedték első élőszereplős bevetésüket, a végen mégis sikerrel jártak. A nézők szerették őket és a középkategóriás, 42 millió dolláros büdzsét is visszahozta a film, méghozzá négyszeresen. Ilyen első bevetés után nem volt kérdés, hogy jönnie kell egy folytatásnak. Bár a Derült égből fasírt sequeljének rendezéséből nem kért a Lord/Miller duó, ezúttal visszatértek a direktori székbe, hogy továbbgörgessék a ’80-as évek végi sorozatból adaptált titkosügynöksztorijukat. A két animátor tehát újra beépült az élőszereplős filmezés berkeibe.

A második részben sokkal jobban kidomborodik a rendőrpáros, valamint Lord és Miller helyzete közti párhuzam.  A film egy pocsék prológussal indít egy balul elsült misszióról, ami után azt hihetnénk, hogy egy feledhető másfél órára ültünk be a moziba. A párost azonban behívja az irodájába Hardy rendőrfőnök (Nick Offerman) – aki a való életben egy producernek felelne meg – és elmondja, hogy az a kísérletezgetés, ami a felvezetésben folyt, nem működik, és felsőbb utasításra (a stúdió) ugyanazt kell csinálniuk, mint az első alkalomkor. Nem hazudik, amikor azt mondja, ugyanazt: Jenkónak és Schmidtnek ismét be kell épülnie tanulók közé, hogy lebuktassák egy új drog terjesztőjét – csak ezúttal épp az egyetemen. Egy dolog vigasztalja a párost: megemelték az ügynökprogram büdzséjét, és egy pöpec új főhadiszállásra költöztek (az utca szemközti oldalára), Ice Cube karakterének pedig még egy jégkockairodára is telt.

A film innentől gyakorlatilag újrázza az első részben már felhasznált poénokat és sztorielemeket. A duónak azonban kétségeik támadnak a történet végkimenetele felől, és időközben Ice Cube is közli velük, hogy elfogyott a pénz. Jöhet tehát az újraírás – a hiteles lezárás azonban nem sikerül. Jenko már épp feladná a hivatását, hogy más álmokat kergessen, de Schmidt ráveszi, hogy álljanak össze utoljára, és fejezzék be rendesen az elcseszett küldetést. Az ezt követő siker persze csak egyet jelenthet: újabb folytatásokat. Lord és Miller pedig egy zárómontázsban gondoskodik róla, hogy Hollywood futószalag stratégiáját egy hasonló metódussal, egy elnyújtott és végletekig kiszipolyozott poénon keresztül parodizálja ki. Ami tehát az elején egy egyszerű bőrlehúzásnak indul, abból heves bőr le-felhúzogatás lesz, hogy a stáblistára egy hatalmas orgazmusba torkolljon. A 22 Jump Street így nemhogy tartja az előző rész színvonalát, de sikerül felülmúlnia azt. Méghozzá úgy, hogy nem csinált radikálisan mást, egyszerűen önmaga paródiájává vált. Phil Lord és Christopher Miller beépített ügynökökként rombolják le az álomgyár mítoszait, Hollywood saját kliséit használva fegyverként. 

8/10

Szamár

Nemrég írtunk a Cirko júliusi premiereiről pótlólag, most pedig itt a legújabb bemutatójuk, méghozzá egy olasz–szlovén koprodukció. A csodabogár (Zoran, il mio nipote scemo, 2013) Matteo Oleotto első rendezése, amivel tavaly a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon be is zsebelte egyrészt a FEDIC-díjat (a rövidítés az Olasz Filmklub-Föderációt takarja), másrészt a Nemzetközi Kritikusok Hete díját. Emellett Oleotto a legjobb elsőfilmes rendezőnek járó elismerést is megkapta az olasz Golden Globe-on. Bár ezek egyike se tartozik a legjelentősebb kitüntetések közé, azért az összesen 11 különböző fesztiválokon begyűjtött díjak és további nyolc jelölés azt mutatja, hogy a kritikusok igencsak szeretik. Most megpróbáljuk megfejteni, miért is.

A történet „főhőse” a negyven körüli Paolo, aki egy igazi önző, bunkó, részeges vidéki suttyó. Egy ilyen személlyel talán nehéz azonosulni, mégis van a szakállas, mackós alkatú seggfejben valami szerethető. És mivel vígjátékot nézünk, még viccesek is az egocentrikus Paolo kreatív csínytevései, amelyekkel áthárítja ártatlan társaira saját tettei következményeit. Ami a legvonzóbb ugyanis ebben az elítélendő karakterben, az az önbizalma és talpraesettsége, amelyek segítségével érvényesíti az akaratát. Mindazonáltal Paolo így is lúzer: felesége elhagyta, egyedül él, és egy öregek otthonában dolgozik menzás bácsiként, összes szabadidejét a kocsmában töltve. De minden egy csapásra megváltozik, amikor egy távoli, ismeretlen rokona elhalálozik, és a felügyeletébe kerül annak unokája, a tizenöt éves Zoran. Paolo nem örül újdonsült apaszerepének, és minél hamarabb meg akar válni a félénk, szemüveges tinédzsertől, egészen addig, míg ki nem derül róla, hogy dartszseni. Ekkor azonban felcsillan az olasz férfi szeme, és elhatározza, hogy megtartja Zorant, a képességét kihasználva pedig meggazdagszik.

Innentől a film tipikus amerikai mintát követ. Egyrészről Paolónak rá kell jönnie, hogy a materiális igényeinél fontosabb az érzelmi űr betöltése az életében. Ezt eleinte a felesége visszaszerzésével próbálja megtenni, de rá kell jönnie, hogy gyerekkori szerelme már továbblépett. A valódi kulcs az érzelmi űr betöltéséhez természetesen Zoran lesz. Paolónak meg kell tanulnia a sráctól felelős szülőként viselkednie, hogy ne használja ki az embereket, míg Zorannak meg kell tanulnia kiállnia magáért, és bátornak lennie, akárcsak újdonsült gyámja. Rengeteg ilyen filmet láttunk már, elég csak olyan címekre gondolni, mint A sors kegyeltje (A Simple Twist of Fate, 1994), az Apafej (Big Daddy, 1999), az Egy fiúról (About a Boy, 2002), az Apja lánya (Jersey Girl, 2004), a Gyerekjáték (The Game Plan, 2007), de akár idesorolható a Kramer kontra Kramer (Kramer vs. Kramer, 1979) is. A váratlan jött apaszereppel való megbirkózás egy egész vaskos filmográfiával rendelkező visszatérő tematika vígjátékokban és drámákban.

Hogy mitől lesz akkor A csodabogár mégis különleges? Nos, nem attól, hogy az ismert struktúrához bármiféle eltérő módon állna hozzá. Nemhogy művészfilmes sallangokkal nem él, kifejezetten klasszikus sémára épülő szórakoztató film. Amitől jó lesz, az az autentikussága: nem próbálja az amerikai közeget lemásolni, hanem a hollywoodi mintát hiteles észak-olasz miliőbe helyezi. A karakterek rendkívül európaiak, ahogy az egész hangulat is, amit a film magából áraszt. A csodabogár továbbá nemcsak szórakoztató akar lenni, de az is. Bár néhány poén kicsit túlhasznált (mint Paolo nehéz megbirkózása a nevekkel), általában mégis remek humorral él Oleotto filmje. A csodabogár így olyanoknak is ajánlott, akik egyébként ódzkodnak az artmozik programjától: könnyed, szívmelengető vígjátékról van szó, amely ismert elemeket egyedi környezetben használ.

Megjegyzés: Aki a premierhéten megy el megtekinti a Cirko-Gejzír moziban a filmet, a 17:30-as vetítés előtt lehetősége van próbára tennie magát dartsban. Ha három próbálkozásból legalább egyszer eltalálja valaki a tábla közepét, ingyen mozizhat.  

8/10

Szamár

Kedd reggel szomorú hírre ébredhettünk. Robin Williams, Oscar-díjas színész, Amerika egyik legnagyobb komikusa 63 évesen véget vetett életének. Az ember, aki olyan vicces volt, hogy Steven Spielberg őt hívta fel esténként, hogy megnevettettesse, mikor a Schindler listájának forgatásától depressziós lett, nincs többé. A rendkívüli mókamester, aki még a roppant veszélyes gerincműtét előtt álló Christopher Reeve-et is felvidította, itt hagyott minket. A KinoGlaz csapata néma asztalra állás helyett ezzel a rövid összeállítással búcsúzik Kapitány, oh, kapitányomtól, Eufémia Tűzvoltétől, Dzsinnitől és Pán Pétertől. Az utánozhatatlan Robin Williamstől.

Köszönjük Neked a sok szép filmemléket!

Saccperkb:

Bruce Johnson-Dale McRaven: Egy úr az űrből (Mork & Mindy, 1978–1982): Az én rajongásom Robin Williams iránt kissrác koromban kezdődött, amikor az egyik tévécsatorna leadta ezt a rendkívül aranyos kis sorozatot Morkról, ET kicsit szőrösebb rokonáról, akit egy fiatal nő, Mindy fogad be. A  mai napig tudom, hogy rendes űrlények nanu-nanuval üdvözlik egymást, és legdicsőbb csatájuk az volt, mikor úgy elbújtak, hogy az ellenség hazament, mert nem talált senkit… Bocsássatok meg, de képtelen vagyok elhinni, hogy Mork az Orkról soha többé nem kéri Orsont, hogy jelentkezzen. 

PanAma:

Chris Colombus: A kétszáz éves ember (Bicentennial Man, 1999): Chris Colombus munkája valószínűleg mai napig a legjobban sikerült Asimov-adaptáció, noha én még sokat várok a robotika atyja műveinek celluloidra dolgozásától. A film – javarészt a nagyszerű alapnak köszönhetően – szépen tematizálja a humanoid lénnyé válás vágyát és annak kérdését, hogy az ember által teremtett mesterséges létformák mennyiben tekinthetők autonómnak. Mindezt személyes szinten. Robin Williams pedig nagyszerűen alakítja – a helyenként természetesen nagyon komikus – előbb a robotot, majd a kétszáz éves embert.

Szamár:

Mark Romanek: Sötétkamra (One Hour Photo, 2002): Robin Williamsre legtöbben talán a komikus szerepei miatt emlékeznek, de legalább olyan erős színész volt, ha drámáról volt szó (egyetlen Oscar-díját is egy ilyen alakításáért kapta meg). Az én választásom azért a Sötétkamrára esett, mert itt még ezen is továbblép, egy nagyon ritka és rideg oldalát megmutatva. Mark Romanek thrillerét mintha csak ráírták volna a színészre, úgy úszkál a magányos, szeretetre vágyó, megszállott őrült szerepében. Persze ez a film fele olyan erős nem lenne, ha nem tudnánk együtt érezni a főszereplő figurájával, de Williams olyan hitelesen formálja meg a karaktert, hogy ezzel egy pillanatra sincs gond. Hátborzongatóan jó alakítás.

RDorka:

Joe Johnston: Jumanji (1995): Ha meghallom Robin Williams nevét, ez az első film, ami az eszembe jut. Legalább ezerszer megnéztem kisgyerekként. Minden családi videónézéskor biztos, hogy ez is a lejátszott kazetták között szerepelt. Rengeteg jó emlékem fűződik ehhez a filmhez, de ott van még a Hook (Steven Spielberg, 1991)  vagy a Holt költők társasága (Peter Weir: Dead Poets Society, 1989) is, melyek  meghatározó részét képezték fiatalkoromnak. Elmondhatom, hogy én rajta nőttem fel, és rengeteget nevettem meg sírtam a filmjein, általuk váltam többé. Zseniális színész volt, minden filmjében helytállt.

Leilaaa:

Chris Colombus: Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van (Mrs. Doubtfire, 1993): Az egyik legötletesebb, legszórakoztatóbb példája annak, amikor egy férfi bizonyos célok elérése érdekében nőnek öltözik, és próbál úgy is viselkedni. Robin Williams karaktere Mrs. Tűzvoltének köszönhetően nemcsak külsőleg, de belsőleg is komoly változáson megy át, amely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy felismerje a család igazi értékét. Nőként és férfiként is roppant kínos és vicces szituációkat él meg. Szerintem a legbájosabb a dinófigurákkal való játszadozás, amikor megmutatkozik a felnőttben lévő gyermek, amelyet mint mindig, Williams ebben a filmben is elképesztően jól alakít.