A képregényvilág a nyolcvanas évek óta egyre fokozódó tempóban vált mára Hollywood egyik legnagyobb kincsesbányájává. A megapicekkel párhuzamosan elterjedő képregényfilmek napjainkra már szinte egybeolvadtak a blockbuster fogalmával. Az elmúlt években egyre több képregény-adaptációval találkozhatunk a tíz legmagasabb bevételű produkció között. 2012-ben ez a szám már négy volt, idén pedig ez megismétlődhet, ugyanis A galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy, 2014) korai bevételei alapján sejthető, hogy felkerül az év végi tízes listára. A hatalmas nézettségekhez hozzájárul, hogy bár a képregényeket általában fiús dolognak tartjuk, egyre magasabb a női nézők aránya, márpedig a jegypénztáraknál elért sikerhez fontos, hogy egy film mind a négy kvadránsban jól teljesítsen (nők/férfiak, 25 alatt/felett).

A kilencedik művészet egyébként is rendkívül közel áll a mozihoz, hisz képek sorozatával mesél el történetet, amelyek csak a fejünkben állnak össze folyamatos mozgássá, akárcsak a filmek másodpercenkénti huszonnégy képkockája. A képregényfilmek száma mégis csak az utóbbi években kezdett megsokasodni, amiben nagy szerepet játszik a Marvel. Bár a DC már korábban felismerte a lehetőséget a vászonra vitt képregényhősökben, az ezredforduló óta mégis mindössze kilenc filmet hoztak össze, míg a Marvel összesen harmincnégyet. Ez azért is érdekes, mert 2000 előtt ez a szám még 15-5 volt a DC javára, azóta azonban már a harmadrangú Dark Horse Comics is beelőzte Batmanéket a maga tíz filmjével. A Marvel évi 3-4 filmet kitermelő stratégiáját ráadásul még azzal se lehet vádolni, hogy a mennyiség a minőség rovására menne. Ha összevetjük a legutolsó öt produkciójukat a DC ugyanennyi termésével, a Marvel mind a Metacritic (62 vs. 52), az IMDb (7,5 vs. 6,8) és a Rotten Tomatoes (73% vs. 49%) átlagértékelésével felülmúlja a nagy riválist.

Nem véletlen, hogy ilyen tempó mellett kénytelen a Marvel újabb és újabb képregényhősökhöz nyúlni, márpedig egy idő után kifogynak a közismert figurákból. Legutóbbi mozijuk, A galaxis őrzői is egy kevésbé ismert képregény adaptációja, ám nem is kell túlzottan nevesnek lennie ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésünk egy olyan film, ahol többek között egy beszélő mosómedve menti meg a világot. A rendezői székbe az a James Gunn ült, aki bár a filmkészítés szinte összes területén megfordult már, direktori rezüméje eddig meglehetősen sovány volt.  Gunn pályáját Lloyd Kaufman szárnyai alatt kezdte az egyik leghíresebb trashfilmstúdiónál, a Trománál, amelyet valóságos kultusz övez. Bár a gyártási oldalról nézve a szennyfilmek igencsak távol állnak a blockbusterektől, befogadói stratégiájuk mégis nagyon hasonló: mindkettő az attrakciós mozi elvén működik. A trashfilmek népes tábora, az exploitation ugyanis azzal próbál nézőket csalogatni, hogy azoknak az alantas szükségleteit kielégíti, így gyakran alkalmaz extrém erőszakot és szexet, amelyek olykor a narrációt is megtörik. A megapicek szintén zsigeri élvezeteket nyújtó mutatványokra épülnek, ám esetükben ez főként a látványelemek halmozásában merül ki. (A posztklasszikus hollywoodi film és a trash kapcsolatáról itt olvashattok egy remek esszét.)

James Gunn tehát mindig szoros kapcsolatot ápolt az attrakciós mozival, nem ez azonban az egyetlen átívelő motívum a karrierjén. Miután elhagyta a Troma stúdiót, amelynek leghíresebb karaktere a Toxikus Bosszúálló névre hallgató lúzerből lett szuperhős, megírta saját sztoriját egy csapat a világ megmentésére törekvő balfékről, az Elbaltázott szuperhősöket (The Specials, 2000). Az inkompetens hős motívuma azóta is rendszeresen felbukkan filmjeiben: erről szól második rendezése is, a Super (2010), de ide sorolható tulajdonképpen az általa írt Scooby-Doo – A nagy csapat (Scooby-Doo, 2002) és folytatása is. A galaxis őrzői továbbviszi ezt a hagyományt, így Gunnra is igaz, hogy tulajdonképpen mindig ugyanazt a filmet készíti el; valamint hogy Kaufman önéletrajzi regénye, amelyet vele együtt írt, a Mindent, amit tudnom kell a filmkészítésről, a Toxikus Bosszúállóból tanultam címe rá hatványozottan igaz.

A galaxis őrzői, amellett, hogy rengeteg hasonlóságot mutat a Csillagok háborújával (erről bővebben a Szélesvászon blog cikkében olvashattok), cselekménye összefoglalása leginkább a Transformersére (2007) rímel. Akad ugyanis egy ember főhősünk, akinek meg kell szereznie egy kockát gömböt, mielőtt az a gonosz robotok földönkívüliek kezébe kerül, akik el akarják vele pusztítani a Földet Nova bolygót, szerencsére azonban főhősünk segítségére lesz pár a jó oldalon harcoló robot földönkívüli. Persze a premisszát leszámítva többnyire különböző filmeket kapunk. A prológustól eltekintve A galaxis őrzői végig az űrben vagy más bolygókon játszódik. Az Űrlord becenévre hallgató főhősünket (Chris Pratt) még gyerekkorában elragadták a Földről idegen lények. 28 évvel később már galaktikus csirkefogóként látjuk újra, aki főként tolvajlásból él. Hasonlóan lecsúszott figurák Mordály, a mosómedve (a hangját Bradley Cooper adja) és Groot, egy humanoid növény is (Vin Diesel tolmácsolásában). Ők és egy bérgyilkosnak képzett földönkívüli nő, valamint egy izomagyú, benga állat összeállnak, hogy megszerezzék a különleges erővel rendelkező gömböt a gonosz elől, ki-ki a maga önző céljából. A csapat balfék azonban hamarosan rájön, hogy sokkal nagyobb tétje van a dolognak: a világ megmentése; hőssé kell tehát válniuk.

Aki találkozott már James Gunn korábbi filmjeivel, az tudja, hogy még egy elem elengedhetetlen a műveiből, a humor jelenléte. A galaxis őrzői is ökörködés, a szónak legjobb értelmében. A film erőssége, hogy néhány elfuserált blockbustertársával ellentétben nem veszi magát komolyan. Nem is szabad, mert a cselekmény természetesen itt is tele van óriási kráterekkel, lehetetlenségekkel és értelmetlenségekkel (például, hogy egy Walkman, a fülhallgatóval és kazettával együtt simán kibír 28 évet bármiféle károsodás nélkül aktív használat mellett). Az úgynevezett suspension of disbelief, vagyis a hitetlenség felfüggesztése elengedhetetlen a film élvezetéhez, de ez egyáltalán nem nehéz, mivel Gunn tökéletesre lőtte be a poénadagolást. A galaxis őrzői egy pillanatra se lesz túl komoly, még a legfeszültebb pillanatokat is feloldja a rendező a narratívára egy-egy taktikusan ledobott humorbombával. A komikus elemek szállításában segít a tévében is szitkomban szereplő Chris Pratt, valamint a remekül megírt karakterek, a Mordály–Groot–Drax hármas, akik közül szinte lehetetlen kedvencet választani.

James Gunn könnyed, szórakoztató, rendkívül gördülékeny filmet rendezett, amely méltán koronázza meg eddigi karrierjét. A galaxis őrzői messze nem a legeredetibb, legintellektuálisabb moziélmény, amit idén láthatunk, de még így is kimagaslik az átlagos blockbusterek halmazából remek elemeinek köszönhetően. James Gunn maga pedig a szennyből emelkedett fel, napjainkra elérve a mainstream Hollywood csúcsára, hogy a Toxikus Bosszúálló tanításait felhasználva győzedelmeskedjen a rossz blockbusterek ellen, ezzel megmentve a multiplexek birodalmát. Így pedig, ha nem is az egész univerzum, de legalább a mozigalaxis őrzőjévé vált.

Megjegyzés: mivel Marvel-filmről van szó, most is érdemes kivárni a stáblista végét.

7/10

Szamár

Bár lecsúsztunk mindkét film premierjéről, érdemes nem elmenni szótlanul kedvenc kismozink és forgalmazónk, a Cirko legújabb bemutatói mellett. Annál is inkább, mivel még mindkettőt adják, ráadásul bár merőben különböző művekről van szó, mégis fellelhető valamiféle kapcsolat köztük. Lássuk tehát miről maradt le az, aki nem járt az utóbbi hetekben a Cirko-Gejzír moziban.

Róma körül (Sacro GRA, 2013)

Gianfranco Rosi rendezése az első dokumentumfilm, amely megnyerte az Arany Oroszlánt Velencében. Ez azért is nagy szám, mert az említett esemény a világ legöregebb nemzetközi filmfesztiválja, tavaly pedig már 70. alkalommal tartották meg. A Róma körül emellett tizenöt év után az első olasz film, amely elnyerte a díjat. Rosi rendezése a Rómát körülvevő autópálya, a nagy körgyűrű (Grande Raccordo Anulare – röviden GRA) mentén élő legkülönbözőbb figurákat követi. A számos karakter között mindenféle előfordul: van itt a pálmák rovarfertőzöttségét vizsgáló tudós, ingatlanügynök, mentős, panellakó, prostituált, fotónovella-színész (kiderül, hogy még mindig nagy népszerűségnek örvend Olaszországban az Antonioni és Fellini által már az ’50-es években, A fehér sejkben (Lo sceicco bianco, 1952) kiparodizált fényképregény). A felhozatal bár nagyon színes, egyaránt rendkívül széttartó is. A körgyűrű csak laza kapcsolatot alkot a szereplők között, igaz többjük életében nem meghatározó az autópálya jelenléte.

Rosi úgy figyeli meg őket, mint egy természetfilmes. Nem lép interakcióba velük, gyakran még ott sincs a kamera mögött. A karakterek nagy része mindazonáltal bár érdekes, egyik se igazán izgalmas, viszont konkrétan unalmas vagy kibontatlan is akad köztük. A film itt azzal hibázik, hogy túl sokat markol: túl sok a karakter, és van köztük olyan, aki teljesen elsikkad, mások meg bár jobban előtérbe kerülnek, mégsem ismerjük őket meg teljesen. Rengeteg olyan érdekes koncepciót alkalmaz, amelyek önálló dokumentumfilmként is megállnák a helyüket kibontva, mint a panellakásokat az ablakon kívülről, krán segítségével megfigyelő epizódok vagy a körgyűrű kurváit bemutató részek. Azáltal, hogy mindezt belesűríti egy filmbe a rendező, hiába színesíti a produkciót, egyúttal felületessé is teszi. Összecsapottsággal mindazonáltal nem lehet vádolni, Rosi ugyanis két egész évet töltött a forgatással.

6/10

Carmina megoldja (Carmina o revienta, 2012)

Paco León játékfilmje Spanyolország egy szegényebb térségébe kalauzol el minket, ahol Carmina, egy testes, ötven körüli asszony él családjával. A pénz ugyan nem veti fel őket, a balszerencse annál inkább. A kellemetlen szituációkat azonban, amelyekbe rendszeresen keveredik a család, Carmina egytől-egyig megoldja talpraesettségével. A film végig dokumentarista stílust alkalmaz, ami nem csak az operatőri munkában merül ki, hanem a szereplők számos alkalommal konkrétan a kamerába beszélnek interjúszerűen, ezzel megtörve az elbeszélést. Ezek a részek rendkívüli módon lelassítják a cselekményt, és bár a film mindössze hetven perc, mégsem történik túl sok minden benne. Carmina személye – aki néha már Divine-t juttathatja eszünkbe, nemcsak testalkatával, de hasonlóan undorító is tud lenni, mint ahogy azt pár jelenetben megmutatja – azonban elég érdekes ahhoz, hogy fenntartsa a néző figyelmét.

A film jóllehet még így is lagymatag, és a teljes középszerűségtől csak a végső csavar menti meg, amely után mégis jóízűen állunk fel a moziszékből. A Hitchcock utolsó filmjére rímelő befejező képkockát egy Tom Clancy-idézet követ, miszerint a fikció és a valóság között az a különbség, hogy a fikciónak muszáj, hogy értelme legyen. És bár Carmina és családja, ha Olaszországban élne, akár a Róma körül egy szegmensébe is simán elmehetne, a film befejezése lesz az, ami megtöri ezt a kapcsolatot. A Carmina megoldja ugyanis nem dokumentál, történetet mesél, de a cselekmény célja csak a legvégén derül ki. Paco León elsőfilmes azonban különösen nagy figyelmet fordított a valóság és a fikció összemosására: több karakter is az őt játszó színészről van elnevezve, köztük Carminával. Az áldokumentumfilmnek egyébként azóta már egy folytatása is készült, reméljük, egyszer ez is elér hozzánk, mivel bár a Carmina megoldja nem lenyűgöző erejű, azért élvezhető mozi.

6/10

Szamár

Az új ausztrál feltörekvő rendezőtehetség, David Michôd a kiforratlan, de biztató, nálunk a CineFesten bemutatott Animal Kingdom (2010) után végre idén újra jelentkezett. Az új filmjét, az Országúti bosszút (The Rover, 2014) Cannes-ban mutatták először be, méghozzá versenyen kívül, egy éjféli vetítés keretében. Ez azért fontos, ugyanis ebben a „szekcióban” rendszerint az elborultabb produkciókat mutatják be. Egy hete már nálunk is adják, és aki már látta, megérti, miről van szó. Ahogy a rendező előző filmje, ez is kőkeményre sikeredett, jóllehet sokkal elemelkedettebb. A vér és agresszió mindazonáltal nem hiányzik belőle.

Egy posztapokaliptikus Ausztráliában vagyunk, tíz évvel az összeomlás után, ahogy az a film eleji feliratból kiderül. Emberek alig vannak, és a maradékuk is állati törvények szerint él. Ami az Animal Kingdomban még egy szegregált kisközösség volt, az az Országúti bosszú disztópikus jövőképében az egyedüli fennmaradt létforma. Ha jó a fantáziánk, akár folytatásnak is tekinthető a film, legalábbis magának a világnak mindenképp továbbvitele. Ebben az univerzumban él főszereplőnk, Eric (Guy Pearce alakítja, aki már a rendező előző filmjében is felbukkant, igaz itteni figurája sokkal keményebb). Eric épp egy lepukkant karaokebárban tengeti az idejét, amikor becsapódik mögötte három bandita egy platós terepjáróval egy gyilkosság helyszínéről menekülve, ahol otthagyták negyedik társukat. A fennakadt járgányból kikecmergő bűnözők, hogy kereket oldjanak, jobb ötlet híján elkötik főhősünk autóját.

Mint később kiderül: ez nem volt jó ötlet. Eric a nyomukba ered, és mérges. Hogy miért olyan fontos neki az autó, az egészen a film végéig nem derül ki, és bár a karakter megértéséhez kulcsfontosságú lesz, a sztori szempontjából majdhogynem mindegy is. A lényeg, hogy elindul visszaszerezni a tragacsot, és mindenkit letarol, aki az útjába áll. Bosszúhadjáratán pedig elkíséri a negyedik, meglehetősen féleszű bandita (Robert Pattinson által alakítva), akit társai otthagytak az eredeti bűntény helyszínén elvérezni. Pattinson egyébként, aki mintha csak a Twilight-szériában nyújtott teljesítményét próbálná lemosni magáról, idén Cannes-ban két művel is szerepelt. Az itt említett mellékszerepe mellett Cronenberg új filmjében, a Térkép a csillagokhoz-ban (Maps to the Stars, 2014) is felbukkan. Az Országúti bosszúban ugyan kicsivel több mint meggyőző színészi játékot produkál, de mégis Pearce az, aki elviszi a pálmát.

David Michôd filmje hangulatvilágát, cselekményét és karaktereit tekintve egyébként leginkább Cormac McCarthy regényeit juttathatja eszünkbe. Sőt, az Országúti bosszú egyenesen olyan, mintha az író két megfilmesített kötetének, Az útnak (The Road, 2009) és a Nem vénnek való vidéknek (No Country for Old Men, 2007) lenne a keveréke, nemcsak történeti elemek szintjén, de stílusát tekintve is. Hasonlóan szikár és erőszakos, egy csipetnyi filozófiával meghintve. Mindehhez pedig remek helyszínként szolgál az úgynevezett Outback, az Ausztrália nagy részét borító félsivatag, amely igazi kincsesbánya a szigetország filmeseinek. A költői táj már magában is szép lenne, de a Michôd és stábja által megkomponált képek nem egyszerűen látványosak, hanem szemet gyönyörködtetőek. Az Országúti bosszú olyan noir, ahol maga a táj, a környezet, a világ a femme fatale: az viszi bele hősünket az események lefelé tartó spiráljába, amely ritkán ér véget happy enddel.

A film egyetlen hibája a már az Animal Kingdomban is használt hatásmechanizmus túljátszása. Mostanra már tiszta, hogy Michôd imád váratlanul lepuffantgatni embereket, és ezt az új filmjében járatja igazán csúcsra. A számos üzenetet (az élet egy szempillantás alatt véget érhet; senki sincs biztonságban) azonban csak a sokkeffekt tudja a fejünkbe verni, ez pedig csak az első pár alkalomkor működik. Utána már csak mint elcsépelt hatáselem van jelen, és ettől az egész film leül, és kiszámítható lesz. Az Országúti bosszú összességében még így is pozitív mű marad, de egyértelmű, hogy Michôdnak még fel kell nőnie mint rendező. Gyermeki kísérletező attitűdje remek invenciókat szül, de meg kell tanulnia takarékosabban bánni eszköztárával, hogy igazán átütő filmeket produkáljon.

7/10

Szamár

Nem, ez nem a két D-s, scary és spooky Addams családról fog szólni. Ez a kritika az első amerikai politikusdinasztiáról, a John és John Quincy Adams által képviselt Adams család életéről szóló három alkotást veszi górcső alá.

Be kell valljam, hogy az egyik gyengém a történelmi politikai film: ezek azok a filmek, amelyekben a történelmet nem a háborúkon, vagy, horribile dictu, flancos szoknyákba öltöztetett nők szemszögén keresztül ismerjük meg, hanem a politikusokén, azokén az emberekén, akik valójában formálták a történelmet. Tavalyelőtt lenyűgözött a Lincoln, a maga halk szavú, de végtelenségig manipulatív elnökével, de ugyanúgy emiatt az aspektus miatt szerettem én Aaron Sorkin egyik gyengébb filmjét, a Charlie Wilson háborúját is. Egyszerűen élvezem nézni a valóban nagyformátumú, ravasz emberek elmejátékait, amelyek végül a történelmet alakítják. Olyanok ezek a filmek, mint a Trónok harca, csak kevesebb bennük a közepes CGI.

Nem véletlen, hogy az első film, amelyről szólni kívánok, igazából egy HBO-s minisorozat, a John Adams. Ez a film a második amerikai elnök teljes politikai karrierjét lefedi, kezdve attól, hogy 1770-ben ő védte a bostoni mészárlást elkövető brit katonákat, a függetlenségi nyilatkozat kiverekedésén keresztül, európai körútjain át egészen 1826. július negyedikén bekövetkezett haláláig. A sorozatot az a Tom Hooper készítette, akinek a 2012-es A nyomorultakat és A király beszédét köszönhetjük. Meg is látszik a keze az alkotáson: a briliáns színészi játékot (a címszereplő Paul Giamatti mellett Laura Linney, David Morse és Tom Wilkinson nyújtanak felejthetetlen alakításokat) kőkemény monológok és a kor minden mocskát szenvtelenül megmutató kamera segíti. A sorozat set designja már előrevetíti a három évvel később érkező Trónok harca precizitását, viszont hiányzik belőle a cselekmény folyását gyakran nehézkessé tevő indokolatlan szexjelenetek garmadája. Természetesen azonban ez nem jelenti azt, hogy a romantika is hiányozna a filmből: John és feleségének, Abigailnek a szerelme az egyik legőszintébb, legkedvesebb románc, amelyet valaha celluloidra vettek, főleg úgy, hogy már a film kezdetén hat éve házasságban élnek. A minisorozatot én abszolút zseniálisnak tartom, szerintem mind a tizenkét (rekord!) Emmy-díját megérdemelte.

A második alkotás, nos, annak remeksége kicsit nehezebben meghatározható. Tekintve, hogy egy történelmi-politikai musicalről van szó. Igen, az 1776 című 1972-es filmben John Adams, Thomas Jefferson és Benjamin Franklin énekelve vitáznak arról, hogy pontosan hogy is nézzen ki a függetlenségi nyilatkozat. Bár a film alapvetően humoros hangvételű (érdemes megnézni az alábbi dalt, amelyet Richard Henry Lee, a nyilatkozat tervezetének benyújtója énekel, John Adams és Ben Franklin kíséretével), azonban néha hátborzongatóan mászik be a filmbe a háború borzalma (főleg Washington jelentésleveleivel), és a legtöbb vitajelenet szövegét korabeli jegyzőkönyvekből és levelekből állították össze. Persze, sok gyenge pontja is van a filmnek, ráadásul pont azok a részek, amelyek az előzőben olyan remekül működtek: itt John és Abigail szerelme olyan vontatott, szentimentális és unalmas, hogy legszívesebben áttekerné az ember. Ennek ellenére az 1776 az egyik bűnös szenvedélyem, főleg bizarr műfaji keveredésének hála. 

Az utolsó film abból a szempontból kakukktojás ezek között az alkotások között, hogy ebben az Adams család csak mellékszereplőként jelenik meg. Ráadásul csak az egyikük, John Quincy, akit az utánozhatatlan Sir Anthony Hopkins alakít Steven Spielberg 1997-es Amistad című eposzában. A film a címadó rabszolgakereskedő hajó „rakományának” perét mutatja be, ahol az afrikaiak azért küzdenek, hogy visszamehessenek nyugat-afrikai otthonukba. John Quincy Adams csupán a legfelső bíróságon képviseli őket, odáig a mindig (na jó, drámákban mindig) kiváló Matthew McConnaughey által játszott számító zugügyvéd, Roger Sherman Baldwin a védőjük. Talán már ebből látszik, hogy milyen páratlan is a film szereposztása, az előbbiek mellett olyan színészek jelennek meg a filmben, mint Morgan Freeman, Stellan Skarsgård vagy a 12 év rabszolgaságban fantasztikusan játszó Chiwetel Ejiofor. Ennek ellenére, be kell valljam, hogy ez a film tetszett a legkevésbé a három közül. Ugyan a történetmesélése gördülékeny, az atlanti átkelés bemutatása hátborzongató, azonban hiányzik belőle az a katartikus élmény, amely naggyá tette Spielberget.

Azonban remélem, hogy ezzel a triplakritikával sikerült felhívnom néhány hozzám hasonló történelemrajongó figyelmét erre a három filmre.

Tom Hooper: John Adams (2008): 8/10
Peter H. Hunt: 1776 (1972): 7/10
Steven Spielberg: Amistad (1997): 6/10

Saccperkb

Körülbelül egy hete írtunk egy ír rendező zenés filmjéről, amely a független produkciók szembenállását tematizálja a főáramlatbelivel. Most ismét ez lesz a téma, de ezúttal nem John Carney új filmjéről lesz szó, a Szerelemre hangszerelvéről (Begin Again, 2013), hanem egy másik a napokban a mozikba kerülő alkotásról, a Lenny Abrahamson által rendezett Frankről (2014). A két rendező hasonló pályával rendelkezik: mindketten kritikailag jól teljesítő, de Írországon kívül alig ismert filmekkel kezdték. De míg Carney hét éve berobbant az Egyszerrel (Once, 2006), Abrahamsonnak eddig még nem jött az átütő siker. Mindazonáltal előző filmjével már találkozhattak a magyar nézők: a Mit tettél, Richard? (What Richard Did, 2012) a 20. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában szerepelt. Jóllehet ez a műve több emberhez eljutott, hatalmas nézői sikert mégse hozott. Arra viszont elegendő volt, hogy megszerezze Michael Fassbendert következő filmjéhez, aki nem csak remek színész, de jól eladható név is. Így jött létre a Frank.

A címmel ellentétben a film valódi főszereplője Jon, akit Domhnall Gleeson játszik (aki még nem ismerné, a nagyszerű ír színész, Brendan Gleeson fia – érdemes rá odafigyelni). Jon mindenáron zenész szeretne lenni, de nem megy neki a legjobban a dolog. Egy nap azonban egy kiejthetetlen nevű együttes érkezik a szülővárosába, amelynek egyik tagja öngyilkossági kísérletet követ el. Billentyűs hiányában az esti fellépés előtt felkérik Jont, hogy ugorjon be játszani, bár a srác egy számukat se ismeri. Itt ismerkedik meg a főszereplő a banda enigmatikus frontemberével, Frankkel (Michael Fassbender), aki óriási papírmasé fejet hord a nap huszonnégy órájában. A koncert pocsékul sikerül, Jonnak viszont felajánlják, hogy csatlakozzon a bandához, akik éppen egy világ háta mögötti ír településre tartanak felvenni legújabb lemezüket. A srácot annyira rabul ejti a frontember személye, hogy azonnal belemegy a dologba. Márpedig a Donnie Darko (2001) óta tudjuk, hogy a Frank nevet viselő maszkba bújt egyének nem jelenetek túl sok jót.

A bevezetőben úgy nyitottam, hogy a film a független produkciók szembenállását tematizálja a főáramlatbelivel. Ha szigorúak vagyunk, ez nem teljesen igaz, hiszen a Frank még radikálisabb John Carney filmjénél. A papírmasé-Fassbender által vezetett banda ugyanis magával az indie-vel is szemben áll: kimondottan underground zenét játszanak. Innen indul a film egyik főkonfliktusa, ugyanis Jon egyértelműen a populáris dallamok felé vonzódik. Ő híres akar lenni, az együttesnek azonban ez nem vágya. A banda a legváltozatosabb különcökből áll: nem hazudik az egyik karakter, amikor azt állítja, hogy még Frank a legnormálisabb köztük. Későbbi ismertségük azonban pont ebből a különcségből fakad, Jon ugyanis társai tudta nélkül minden velük történt eseményt posztol a különböző közösségi oldalakra valóságshow-t csinálva az életükből. Frankből és együtteséből nemsokára internetes mém lesz.

Bár a bevezetőben hozzá hasonlítottam, Lenny Abrahamson filmje nem retró hangulatú, romantikus feel-good mozi, mint a Szerelemre hangszerelve. A Frank az agyament poénok mögött elrejtve véresen aktuális és mai témákról beszél, így a közösségi média mint a személyiségzavarok és mentális betegségek kiváltója vagy tükre. A papírmasémaszk úgy rejti el Fassbender arcát, mint az alapértelmezett Facebook-profilkép: csak egy érzelemmentes szellemkép, amely mögött bármi megbújhat. Jon a skála ellenkező pontján helyezkedik el, ő az, aki mindent megoszt magáról, és persze úgy színezi ki a kibertérben az életét, ahogy csak szeretné. Az ő „profilképe” napról napra cserélődik, de ugyanúgy hazugság, akárcsak az üres papírmaséfej.

A Frank őrült vígjátéknak indul, az utolsó harmadában azonban nem nevetünk sokat. A karakterek tragikus sorsa egy ideig a komédia szolgálatában áll: mi is csak röhögünk a szerencsétlenkedéseiken, akár az internetes mémeken. Időközben azonban megszeretjük Franket; a papírmasé mögé bújt keresztrejtvény minket is rabul ejt. De a megfejtés a karakteréhez sokkal drámaibb, mint arra a néző számítana. Bár a film melankolikusan zár, ez egy cseppet se vesz el az értékéből. A poénokkal nyer meg minket, de a lezárás teszi felejthetetlenné Abrahamson legújabb rendezését. Ha pedig azt hinné valaki, hogy a végig maszkot viselő Franket bárki eljátszhatta volna, Michael Fassbender kiváló színészi alakításával erre is rácáfol. Nemcsak hangja segítségével formálja meg remekül az ír-német színész a valós személy által inspirált figurát (a filmet a 2010-ben elhunyt komikus, Chris Sievey élete ihlette, akinek a színpadi alteregója volt Frank Sidebottom), de testjátéka is nagyszerű. A Frank nem mindennapi film: rendkívül szórakoztató, rendkívül mély és rendkívül fura.

9/10

Szamár

A 300 (2007) ostoba, történelemhamisító cselekménye és látványorgiája, és az ezzel szemben az egyik legkiválóbb szuperhősfilm, a Watchmen: Az őrzők (Watchmen, 2009) által ismertté vált Zack Snyder 2011-ben olyan filmet rendezett, amelyet valószínűleg pironkodó szégyenérzet közepette a mai napig igyekszik letagadni. Egyébként nem kis sikerrel – a rendezőt nagyra tartó rajongótábor kisebb szemrebbenéssel ugyan, de elsiklik az Álomháború (Sucker Punch) nevezetű valami fölött, amely a pehelykönnyű bugyutaságának köszönhetően gyorsan eltűnt a süllyesztőben.

A filmes látványvilág megteremtésében eleve nagyon jártas rendezőt – ahogy ezt a fenti példákon is láthatjuk (a 300 piszkos-sárgás árnyalatai mára már emblematikussá váltak) – az Álomháború esetében teljesen elragadta a maradéktalan hatáskeltés vágya, és ezért mindent a vizualitásnak rendelt alá. A forgatókönyv – már ha lehet annak nevezni ezt a történetmorzsákkal operáló furcsaságot – csak a felszínen próbálkozik bárminemű cselekményvezetéssel, karakterábrázolással pedig szinte semennyire. A film főhőse Baby Doll (már eleve milyen ez a nomen est omen?!?!), akit anyja halála után gonosz mostohaapja elmegyógyintézetbe zárat, hogy megszabaduljon tőle. A szőke tinilány azonban a zord intézmény falai között szövetségesekre lel – további négy lány személyében –, akikkel együtt merül bele különböző fantazmagóriákba, hogy meneküljön a nyomasztó és zord valóság elől. Az amazoncsapat álomháborúba kezd a képzelet világában, céljuk pedig nem más, mint a túlélés és a szabadság kivívása.

Lássuk a hibákat. Bár az Álomháború látványvilága valóban lenyűgöző, a történet olyan szinten egy nagy nulla, hogy a fenti pár sorban már túl sokat is mondtam. Az első komoly probléma a teljesen érdektelen – a vizualitásba viszont valóban plasztikusan illeszkedő – papírmasékarakterek. Ugyan a film kétségtelenül átmegy a Bechdel-teszten (hiszen a főszereplői mind nők, sőt, a férfiak zömében undorító férgekként kerülnek ábrázolásra), de ettől még siralmas képet fest a középpontba állított „gyengébb nemről”, mert azokat végtelenül egysíkúnak ábrázolja. A lányok a főhősi szintre emelés ellenére is megmaradnak a vászon személyiség nélküli vizuális díszeiként: szépek, hosszú combúak és szexin harcolnak. Néha pedig buta dialógusokat folytatnak egymással.

A „karakterek” gyengeségéhez még hozzájön az önmagát ismételgető történet: az elmegyógyintézet kuplerájjá alakított fantáziájában küldetésenként (mely egy-egy misztikus tárgy megszerzéséhez kötődik) újabb álomrétegek jönnek létre, ahol a lányok ténylegesen harcolnak. Ugyan ezek a helyszínek erősen variálódnak: zombi-náci hadsereg, sárkány vagy épp tükörarcú robotok ellen folyik a harc, de a végkimenetel rendszerint hasonló, így a cselekmény kínosan ismételgeti magát, és emiatt – szemkápráztató kaszabolásszekvenciák és látvány ide vagy oda – unalmas lesz. Ezen a hangulatos soundtrack sem dob sokat, az Álomháború random összeválogatott, és egymáshoz valamennyire kapcsolódó videoklipek és számítógépes játékok pályáinak sorozata. Márpedig ez utóbbi igazi interakcióval élvezhető, külső nézőként nem annyira. Arról nem is beszélve, hogy a – steampunk filmekre jellemző – látványos kor- és stíluskeveredés a stilizációt kevésbé kedvelők számára nagyon zavaró lehet (pl. egy középkori várostromban mit keresnek gépfegyverek?).

Mindent egybevetve az Álomháború nagyon gyenge történettel, de tagadhatatlanul vagány látványvilággal dolgozó alkotás, amely ráadásul a dekoratív, ám bugyuta nőkép miatt inkább a férfi közönséget célozza meg, noha őket meg vérig sértheti az „erősebbik nem” durva kritikájával. Snydernek meg illene már újra a Watchmen minőségében alkotnia.

3/10

PanAma

John Carney ír rendező 2007-ben lett ismert, miután megjelent az általa írt és rendezett Egyszer (Once, 2006). Carney világéletében alacsony költségvetéses indie-filmekben utazott, amelyeknek a kritikai fogadtatása bár nem volt rossz, mégis szinte alig jutottak el a nézőkhöz. Az Egyszer aztán mindent megváltoztatott: bejárta a világot, rendszeres visszatérő volt a kritikusok évi top 10-es listáin, és még Steven Spielberg is az egyik kedvenc filmjének tartotta a 2007-es évben. Az amerikai bemutató után a főcímdal, a Falling Slowly elnyerte az Oscart, és onnantól nem volt megállás: minden rádió ezt játszotta. A nagy siker után az ember azt gondolta volna, hogy a zenészből lett rendező pályája hatalmas fordulatot vesz, ehhez azonban még további hét évet kellett várni. Most viszont itt van első hollywoodi filmje, a Szerelemre hangszerelve (Begin Again, 2013).

©2013 Killifish Productions, Inc. Photo Credit: Andrew Schwartz

A történet egy lecsúszott zenei producert, Dant (Mark Ruffalo) és egy feltörekvő énekest, Grettát (Keira Knightley) követi.  Mindkettejük magánéleti gondokkal küzd: Dan már hét éve nem szerződtetett le egy zenészt se, feleségétől elhidegülten, alkoholba fojtva bánatait él, míg Gretta nemrégiben szakított gyerekkori szerelmével, aki miután egy filmszerepnek köszönhetően rocksztárrá vált, megcsalta a lányt. A seggfej expasit egyébként a Maroon 5 énekese, Adam Levine játssza remekül. De visszatérve Danre és Grettára: ahogy annak lennie kell, a két személy találkozik, és látszólag a megoldást nyújtják egymás problémáira. Mivel azonban mindketten le vannak gatyásodva, eldöntik, hogy ahelyett, hogy stúdiót bérelnének, a szabadban, New York különböző helyszínein fogják rögzíteni a lány által írt dalokból készülő debütalbumot.

A sztori a rövid szinopszisát tekintve kísértetiesen hasonlít Carney első nagy sikerére, az Egyszerre: ismét egy nő és egy férfi találkozásáról szó, akik mindketten szerelmi csalódáson vannak túl (a rendező egész pályája alatt jellemző a párkapcsolati probléma motívum); ismét amatőr zenészek dobnak össze összeharácsolt bandával semmi pénzből egy albumot. De még a különböző fordulatok, események és végkifejlet is egyezik, így elmondható, hogy az ír szinte szó szerint a korábbi filmjét forgatta újra. Amiben eltér a Szerelemre hangszerelve, hogy ezúttal Carney nem minimálköltségvetésből dolgozott, amatőr színészekkel, rengeteget improvizálva. Új filmje igazi hollywoodi produkció kidolgozott forgatókönyvvel és híres színészekkel. A rendezőnek mindazonáltal sikerült kompromisszumot kötnie: bár lényegesen érződnek az amerikai hatások, a film mégsem úszik teljesen az álomgyár kliséiben.

Ami miatt mégis kvázi ellentmond önmagának a Szerelemre hangszerelve, az pont az előállítás körülményeiben bekövetkezett változás. Az Egyszer cselekménye egyenesen párhuzamba állítható volt a film megszületésének szituációjával, vagyis hasonlóan amatőr, gerillamódon lett létrehozva, akárcsak a szereplők által összerittyentett zseniális album. Dublin utcáin például engedély nélkül forgattak, a távolból, lesifotós módon, a színészeket belehelyezve a valós közegbe. A járókelők maguk lettek a statiszták. Ez történik az új filmje cselekményében is: mivel nincs pénze a szereplőknek profi stúdióra, ezért mindenféle engedély nélkül az utcán kezdik rögzíteni első lemezüket. A Szerelemre hangszerelve mögött azonban már szakavatott stáb van, így az Egyszerben látott önreflexív dimenzió egyszer és mindenkor megszűnik.

Persze ez nem hibája a filmnek: Carney új alkotása megmutatja, hogy milyen lett volna az Egyszer, ha több pénz áll a rendelkezésére. És bár a profizmus által elveszti korábbi naiv varázsát (amely hozzájárult a nagy sikerhez), rengeteg új dimenziót nyer. Az írnek ráadásul még így is sikerült egy csöppnyi amatőrséget belecsempésznie a produkcióba, ugyanis Keira Knightley korábban nem elsősorban az ének tudásáról volt híres. Márpedig ha a producereknek hinni lehet, a filmben hallható hang valóban az övé, bármiféle jelentős számítógépes alteráció nélkül. Hasonlóan pedig Adam Levine-nek is kevés tapasztalata van színészkedés terén, mégis mindketten nagyszerűen oldták meg az eléjük került feladatot.

©2013 Killifish Productions, Inc. Photo Credit: Andrew Schwartz

A Szerelemre hangszerelve magyar címe bár sok férfit elijeszthet, a film sosem fullad nyálba vagy giccsbe. Remek nyári randimozi lett, ugyanannyi szívvel, amit már John Carney előző nagy sikere is hordozott. És bár egyenként hallgatva egyik dal sem olyan felejthetetlen benne, mint a Falling Slowly, a számok összessége átlagban mégis felülmúlja az Egyszer hanglemezét. A Szerelemre hangszerelvében az ír rendező megmutatja, hogy még mindig a romantikus zenés filmek nagymestere. Most már az egyszeri sikerrel se lehet megvádolni, immáron ugyanis megcsinálta Kétszer.

8/10

Szamár

Cikksorozatunk elért az utolsó részéhez, legalábbis egy darabig, amíg nem jön új Majmok bolygója film. Megnéztük honnan indult el (1. rész), hová kárhozott (2. rész), és hogyan támadt fel (3. rész) a legendás franchise. Most pedig itt van a legújabb epizód, méghozzá Matt Reeves rendezésében: itt A majmok bolygója – Forradalom (Dawn of the Planet of the Apes, 2014). Ezúttal a stúdió nem játszott akkora zsákbamacskát, Reevesről a Cloverfield (2008) óta tudjuk, hogy képes megbirkózni hasonló filmekkel. 170 millió dolláros költségvetésével pedig minden idők legdrágább Majmok-filmje lett.

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző részben abbamaradt. Az emberekre halálos majomvírus vészesen terjed: az emberiség 90%-a odaveszik a pestisben. Ez egy újabb olyan változtatás, amellyel lyukat töm be az új széria az eredetivel szemben. Mindig is kérdés volt, hogy tudja bedönteni pár lázadó majom az emberi társadalmat, tekintve, hogy az emberiség rengeteg fegyverrel és óriási hadsereggel rendelkezik. A Forradalom válasza: a majmoknak nem kell leigáznia az embereket, megteszi helyettük azt a saját maguk által létrehozott vírus. Az emberiség veszte így ugyancsak önnön hibájából ered, de sokkalta valószerűbb úton következik be a végzet.

Persze az emberek nem halnak teljesen ki, de épp eléggé összeomlik a társadalmuk, hogy a majmok felvegyék velük a kesztyűt. A Forradalom pár évvel a Lázadás után játszódik: Cézárból király lett, és távol az emberektől, az erdőben létrehozott majomkolóniában éli mindennapjait, boldogan, egységben, a „majom nem öl majmot” tanokat követve. Időközben még meg is házasodott, és született két gyereke. A gondok ott kezdődnek, hogy felbukkan az erdőben pár ember. Kiderül, hogy a közeli gát miatt jöttek ide, hogy új áramforrást találjanak a város romjai között megbújt civilizáció maradványainak. Cézár segíteni szeretne az embereknek, de az előző részből is ismert, sebhelyes arcú kísérleti majom, Koba helyette inkább háborút akar, és mindenre képes, hogy ezt elérje.

A film másik újítása egyébként, hogy eltörli a kasztrendszert a majmok társadalmában. Többé nincsenek meg azok a leosztott szerepek, miszerint a gorillák katonák, az orangutánok az államvezetést látják el, a csimpánzok pedig az értelmiségiek. Cézár majomkolóniájában mindenki egyenlő. A Lázadás emellett bevezetett egy negyedik emberszabású fajtát is, a bonobót, amelyhez maga Koba is tartozik. Ám a majomtársadalom felépítésében bekövetkezett változásokkal nem ér véget az újdonságok sora. A Forradalom az első film a franchise-ban, amelyet teljes egészében 3D-ben vettek fel, így aki eredeti formájában szeretné megtekinteni, érdemes ezt a formátumot választania. Ennek ellenére elmondható, hogy a 3D-látvány csak néhány jelenetet tesz lélegzetelállítóvá, de a film nagy részében gyakorlatilag funkciótlan.

Emellett persze kijelenthető, hogy a Forradalom minden eddiginél jobban épít a látványra, és tény, hogy Majmok bolygója még nem nézett ki ilyen jól. A szem kényeztetése azonban nem váltja ki az elme kényeztetését: a lenyűgöző látvány és a remekül megkomponált akciójelenetek a tartalom kárára mennek. Inkább akciófilmet nézünk, mintsem sci-fit. Persze ha figyelembe vesszük, hogy még sosem adatott meg a technológia és/vagy a költségvetés, hogy ilyen monumentális Majmok készüljön, akkor megbocsájthatjuk a film blockbuster-esztétikáját. A Forradalom elvégre élvezetes megapic lett, és valószínűleg a legjobb nyári popcornmozi az évben. Nem fullad banalitásba, mint Burton filmje, egyszerűen csak kevesebbet vállal. Azt viszont remekül tálalja.

Végezetül egy apró megjegyzés: – és itt elértünk a cikksorozat címéhez – a szinkronban egy fontos dimenziója elveszik a filmeknek. Erről nem a fordítók tehetnek, hanem a magyar nyelv. A majom (monkey) ugyanis kifejezetten pejoratív jelző a fejlett főemlősökre használva, ezért ők rendszerint „simian”- vagy „ape”-ként hivatkoznak saját magukra. A simianra a magyar a majom és a majomszerű kifejezéseket használja, míg az ape leginkább emberszabásúnak fordítható, ám jóllehet ez két dolog miatt se működne a filmben: a majmok egyrészt sose hasonlítanák magukat az emberekhez, mivel pont hogy tőlük akarnak különbözni, valamint eleve négy szótaggal hosszabb, ami nem praktikus szinkronizálásnál. Így a magyar fordítás utóbbi esetben is a majom kifejezést használja, ezáltal azonban eltűnik a filmnek e fontos nyelvi rétege, ami sajnos az egész sorozatra érvényes.

Megjegyzés #2: Mivel az InterCom nem tudott megegyezni a Cinema Cityvel a forgalmazás feltételeiről, a bemutató ezekben a mozikban egyelőre késik. A filmet július 17-től összesen 44 helyen vetítik, Budapesten a Sugár, Corvin, Pólus, valamint a MiMozink Óbuda és Lurdy. A további helyszínekről például itt tájékozódhattok.

7/10

Szamár

A cikksorozatunk előző két részében végigvettük A majmok bolygóját elindító eredeti szériát, majd Tim Burton csalódást keltő feldolgozását. A Fox ezzel fel is adta volna egy jó darabig a majmos filmeket, ha nincs Rick Jaffa, aki 2006-ban kezdett el írni egy csimpánzról szóló forgatókönyvet a feleségével, majd félúton rájött, hogy ez az új A majmok bolygója. A Fox valószínűleg tanult Burton esetéből, miszerint a nagy név nem garancia a sikerre, és ezúttal Rupert Wyatt ülhetett a rendezői székbe. Wyatt mindössze egy egészestés filmet rendezett korábban, a Menekülők (The Escapist, 2008) ráadásul se nem nézőszámban, se kritikák tekintetében nem volt kimagasló. A brit rendező ennek ellenére nagyszerűen élt a megadatott lehetőséggel: A majmok bolygója – Lázadás (Rise of the Planet of the Apes, 2011) több lett, mint kellemes csalódás.

A Lázadás rebootolta az egész szériát, vagyis minden Tim Burton filmje által átélt atrocitást elfeledtet velünk. Az egész csak egy rossz álom volt, mint a Dallas (1978–1991) kilencedik évadja. Napjainkban vagyunk, és James Francót követjük, aki egy tudóst játszik, és épp az Alzheimer ellenszerét kutatja. Természetesen a gyógyszert kísérleti csimpánzokon kell tesztelni, de mivel nem egy állatvédést propagáló filmet nézünk, hanem egy sci-fit – a 28 nappal később (28 Days Later…, 2002) óta ráadásul tudjuk, hogy a majmokon végzett kísérletek és a sci-fi elemek ötvözéséből jó nem sülhet ki – így előre lehet sejteni, hova fog kilyukadni a dolog. A gyógyszertől átlagon felüli intelligenciája lesz az emberszabásúaknak, a projektet mindazonáltal leállítják, amikor az egyik kísérleti alany megszökik a ketrecéből és őrjöngeni kezd. Az állatot a többivel együtt elaltatásra ítélik, de Will (James Franco) a cég tudta nélkül megmenekít egy időközben született bébicsimpánzt, akit otthon kezd el neveli.

A csimpánz, akinek az anyja részt vett a gyógyszeres kezelésben terhesség közben, nemcsak hogy örökölte a szer hatásait, de az anyjánál is okosabb lesz. A majom a Cézár nevet kapja, ami nem csak üres tisztelgés az eredeti előtt, hanem előrejósolja a szerepét a filmben: ő vezeti majd az emberszabásúakat a lázadásnál és ő lesz a majmok társadalmának első királya. Ilyen szinten a film vehető tulajdonképpen A majmok bolygója IV. – A hódítás (Conquest of the Planet of the Apes, 1972) feldolgozásának, hiszen tulajdonképpen ugyanazt a történetet meséli el, bár lényeges módosításokkal.

A legnagyobb változás a Lázadásban, hogy míg a 2001-es Burton-film a science fantasy irányába nyit, Wyatt filmje pont az ellenkező irányba, a hard sci-fi felé mozdítja el az eredeti történetet. Méghozzá teszi ezt azáltal, hogy teljesen eltörni az időutazás motívumát. Az eredeti széria paradoxonja ugyanis, hogy a Cézár jövőbeli fejlett majmok kölyke, viszont az a bizonyos jövő saját maga által következik be, ugyanis ő vezeti a majmok lázadását a jelenben, amely során hatalomra törnek. Ráadásul az eredeti rege úgy szól, hogy eleve azért kerülnek szolgasorba az emberszabásúak, mert az összes háziállat – kutyák és macskák – egy pestis által elpusztul, és az emberek majmokkal pótolják őket. A Lázadásban állatokon végzett kísérletekre cserélődik a kiinduló motívum. Maga a beszédképesség is a gyógyszer hatása lesz, amely átrajzolja az állatok géntérképét.

Bár így is akadnak lyukak a történetben, lényegesen kevesebb van azonban, mint az eredeti filmekben, ez pedig abszolút pozitív változtatás. Burtonnel ellentétben, nem kuszálta még jobban össze a szálakat, hanem pont, hogy kibogozta azokat, eltávolítva számos csomót. A Lázadás egyébként is közelített a realitáshoz: az első A majmok bolygója-film lett, ahol a majmokat nem prosztetikus smink segítségével hozták létre, hanem számítógép által generáltak. Az élethűséget segítendő azonban digitális mozgásrögzítéssel felvett élő szereplők játsszák őket, ami körülbelül annyit tesz, hogy a színészekre a „smink” számítógéppel van applikálva. Cézárt az az Andy Serkis alakítja, aki híres motion capture szerepeiről, mint például A Gyűrűk Ura-filmek Gollamja. A majmok bolygója – Lázadás mindezekkel túllépte a „tisztességes reboot” kategóriát. Remek újragondolása az eredeti szériának.

8/10

Szamár

Cikksorozatunk előző részében végigvettük, hogy honnan indult el A majmok bolygója, most pedig ahogy egy jó folytatáshoz illik, pár évet ugrunk. Az eredeti széria sikere után még a ’70-es években készült még egy tévé- és egy rajzfilmsorozat, de ezek fejenként egy évadot éltek meg. Utána évtizedekig a levegőben lebegett egy remake lehetősége. 1988-ban Adam Rifkin rendezőt csatolták a projekthez, aki feldolgozás helyett folytatást szeretett volna rendezni, méghozzá az első részhez, semmisnek tekintve az azt követő négyet. A filmben a majom társadalom a Római Birodalomra hasonlított volna, és már majdnem el is kezdték forgatni, amikor új stúdióvezetők érkeztek a 20th Century Foxhoz, és kreatív nézeteltérések miatt több újraírást követően dobták a projektet. Ezután nem sokkal Peter Jackson próbálkozott egy reneszánszba ért emberszabású társadalommal, ahol az eredeti sorozat sztárja, Roddy McDowall (Cornelius, Cézár) játszott volna egy majom Leonardo da Vincit, de ez sem valósult meg.

1993-ban a Fox próbálta feléleszteni a projektet, és Oliver Stone is beszállt, mint producer. Stone behozta Terry Hayes írót, hogy készítse el a forgatókönyvet, amely afféle biblikus történet lett volna. Az elkészült könyvet A majmok visszatérése (Return of the Apes) névre keresztelték, és a 20th Century Fox akkori elnöke azt mondta róla, hogy az egyik legjobb forgatókönyv, amit valaha olvasott. A filmben Arnold Schwarzenegger játszotta volna a főszerepet, de miután több stúdióvezetőnek ismét kreatív gondja támadt, Hayest pedig kirúgták, mert nem írta bele az új változatba egyikük baseballozó majmos ötletét, a projekt végül nem valósult meg. Ezután felmerült Chris Columbus, majd James Cameron neve is mint rendező, és egy ponton már síelő majmokat teszteltek, de aztán nem lett a dologból semmi.

Egy új forgatókönyv 1999-ben felkeltette Tim Burton érdeklődését, aki leszerződött a filmhez. Burton nem folytatást vagy remake-et akart, hanem a világ teljes újragondolását. A forgatókönyv 200 millió dolláros költségvetést kívánt, de akárcsak az eredeti széria második részénél, most is megfelezte a pénzt a Fox, vagyis 100 millióból készülhetett el A majmok bolygója (Planet of the Apes, 2001). A stúdió nem csak pénzből, de időből se adott eleget, így az egészet rohamtempóban kellett elkészíteni. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a film óriási kritikai bukás legyen. Kevésszer fordul elő, hogy egy franchise-t a kritikusok buktassanak meg, márpedig Burton filmje jól teljesített a kasszáknál: 362 millióval az év kilencedik legmagasabb bevételű produkciója lett, és a legtöbbet hozó 20th Century Fox film 2001-ben. A negatív visszhang miatt azonban sose készült folytatás.

Az eredeti klasszikus sikere nagyban múlt a Charlton Heston által remekül megformált Taylor karakterén, aki a kezdettől lebilincselő figura. Erre valószínűleg a remake írói nem jöttek rá, mivel a Mark Wahlberg által játszott főhős egyszerűen egy seggfej, aki nemcsak hogy nem szerethető, igazi dimenziói sincsenek. Ott is hibázott az alkotói gárda, hogy tovább gyengített a tudományos vonalon. Egyrészt sokkal kisebb a hangsúly az emberszabású társadalom felépítésén, létezésén, működésén, valamint a fejlett ember azzal való reakcióba lépésén; a konkrét akció helyeződik előtérbe, és egyetlen tét, hogy Marky Mark hazajusson. Másrészt a „kemény tudományokat” is fantasyelemek váltják, mint az időutazó űrvihar, amely 3000 évvel dob előre vagy hátra, attól függően melyik oldalról keveredsz bele.

Az egyik legnagyobb felháborodást kiváltott momentum mégis a film vége. Itt már tanultak a ’68-as eredetitől, és rájöttek, hogy valami ütős képpel kell befejezni: Wahlberg karaktere, ahogy hazaér a Földre, nagy meglepetésére Lincoln szobra helyett a majmok gonosz hadvezére, Thade tábornok ücsörög a washingtoni emlékmű épületében márványba öntve. Rendőrautók lepik el a helyet, de a főhős legnagyobb rémületére egy csapat egyenruhás gorilla száll ki belőlük. A képek tényleg sokkolók, mindössze értelmük nincs. Burton azzal védekezett, hogy a folytatásnak kellett volna megmagyaráznia. A legkézenfekvőbb magyarázat persze, hogy Thade követte Leót (Wahlberg), csak valamiért a majmot korábban dobta ki az űrvihar. Persze ez sem magyarázza meg, hogy hogyan szabadult ki az űrhajó vezérlőjéből, ahova Leo bezárta, főleg, hogy az ajtók ujjlenyomat hatására nyílnak, a legénység pedig több ezer éve halott. De azt se, hogy hogyan vezette el a javíthatatlanul szétroncsolódott űrjárművet, amiből ráadásul Marky Mark az utolsó csepp üzemanyagot is kisajtolta, hogy megpörköljön pár csimpánzt. Az is örök kérdés marad, hogy a primitív technológiájú emberszabásúak, hogy törtek világuralomra a Földön.

4/10

Szamár