Már csak pár nap van hátra A majmok bolygója – Forradalom (Dawn of the Planet of the Apes, 2014) hazai bemutatójáig, úgyhogy ráhangolódásként áttekintjük a franchise múltját: honnan indult, és milyen úton ért el mai formájába. Az eredeti történet szülőatyja Pierre Boulle francia író volt 1963-ban, Arthur P. Jacobs amerikai producer azonban még a regény megjelenése előtt megvásárolta a könyv megfilmesítési jogait. Talán nem véletlen, hiszen az író egyik korábbi regényének filmes adaptációja hét Oscart zsebelt be pár évvel azt megelőzően. A Híd a Kwai folyón (The Bridge on the River Kwai, 1957) többek között a legjobb film és a legjobb adaptált forgatókönyv díját is elnyerte. Ennek ellenére Pierre Boulle nem volt ilyen optimista: A majmok bolygójáról azt gondolta, hogy a legrosszabb regény, amit valaha írt.

Az első adaptáció sok átírást megélt, Franklin J. Schaffner ötlete volt miután elfoglalta a rendezői széket, hogy a bolygón uralkodó majmokat helyezzék sokkal primitívebb társadalomba a high-tech helyett, így drasztikusan csökkentve a költségeket. A végleges költségvetés így is ötmillió dollárt meghaladó volt (az inflációt figyelembe véve, mai viszonylatra átszámítva mintegy 33 millió dollár), amely akkoriban soknak számított, de csak feleannyi volt, mint az azonos évben megjelent 2001 – Űrodüsszeiáé (2001: A Space Odyssey, 1968). Stanley Kubrick filmje egyébként érdekes módon szintén sci-fi űrutazással és majmokkal, ráadásul a címadó dátum 33 évvel később A majmok bolygója (Planet of the Apes, 1968) első feldolgozásának időpontja lett.

De visszatérve az eredetihez, a film hatalmas sikert aratott, és egész franchise-t indított el. A következő öt évben összesen négy folytatás készült, majd egy tévé- és egy rajzfilmsorozat. A majmok bolygója az úgynevezett soft sci-fi kategóriába sorolható, amelyet a rosszabb nyelvek a tudományosan pontatlan filmekre használnak. Valójában annyit jelent, hogy a hard sci-fivel ellentétben a soft sci-fiben az úgynevezett „puha tudományokon” van a hangsúly, azon belül is főként a társadalomtudományokon. Magyarul a fókusz nem a különböző találmányokon van, hanem a társadalmi változásokon. Ezt jól érzékelteti a 68-as Majmok bolygója, hiszen a majmok jövőbeli társadalma a miénknél sokkal primitívebb, és a hangsúly nem az időutazással odaérkező fejlettebb emberi társadalom kütyüin van, hanem a „mai” ember szembesülésén egy majmok által uralt társadalommal.

Ezért sikerült nagyon jóra a Schaffner által rendezett első rész, és ezért lett pocsék a Ted Post által rendezett folytatás, A majmok bolygója II. (Beneath the Planet of the Apes, 1970). A filmnek egyébként a siker ellenére megfelezték a büdzséjét, hála a csőd szélén álló 20th Century Foxnak. Postnak egyébként nem tetszett a forgatókönyv, de eleve azért választották őt, mert tévés rendezőként kevés pénzből és gyorsan tudott forgatni. A film az egyetlen olyan folytatás a sorozatban, ahol nincs nagyobb tér- vagy időbeli ugrás két rész között, tehát pontosan ott folytatódik, ahol az előző véget ért. Legnagyobb hibái közé sorolható, hogy a jövő primitív emberei mellett megjelenít egy fejlett, mutáns emberi társadalmat természetfeletti erőkkel. Az se segített a filmnek, hogy az első rész sztárja, Charlton Heston csak úgy vállalta el a filmet, ha a végén az egész bolygót felrobbantják és mindenki meghal, hogy ne kelljen több folytatásban szerepelnie. Ez rá is teszi a bélyegét a történetre: gyakorlatilag végig két baromi unszimpatikus társadalmat bámulunk, ahogy kiirtják egymást.

A sorozat aztán mégse ért véget, de a következő epizód, A majmok bolygója III. – A menekülés (Escape from the Planet of the Apes, 1971) javított a helyzeten. Gyakorlatilag az első rész fordítottja volt: ezúttal nem három ember utazott a jövőbe, egy majmok uralta társadalomba, hanem három fejlett majom utazott vissza a jelenünkbe, ahol az emberek uralkodnak. Ez a nagyon szimpla kifordítás azt jelentette, hogy minden kártyát kijátszhattak újra, ám mégsem tűnt ismétlésnek. Don Taylor rendezőnek nem volt más dolga, csak hogy leforgassa a remek forgatókönyvet.

A következő két részt J. Lee Thompson rendezte, akinek a neve már az első epizód kapcsán is felmerült. Egyenes folytatásai voltak a harmadiknak pár évet ugorva mindkétszer. A majmok bolygója IV. – A hódítás (Conquest of the Planet of the Apes, 1972) bemutatta, hogyan lázadnak fel a szolgasorba taszított emberszabásúak 1991-ben, A majmok bolygója V. – A csata (Battle for the Planet of the Apes, 1973) pedig az addigra társadalommá szilárdult majmok belső viszályaival foglalkozott, miközben a város romjaiban magukat meghúzó emberi társadalom utolsó hadjáratot indított ellenük. Ez a két film volt az is, amelyik Cézár karakterekét behozta, mint a majmok felkelésének és első társadalmának vezetője. Az eredeti filmszéria úgy ért véget, hogy majom és ember egyenlőként éltek egy jövőbeli utópisztikus társadalomban.

A majmok bolygója (Planet of the Apes, 1968) – 9/10
A majmok bolygója II. (Beneath the Planet of the Apes, 1970) – 5/10
A majmok bolygója III. – A menekülés (Escape from the Planet of the Apes, 1971) – 7/10
A majmok bolygója IV. – A hódítás (Conquest of the Planet of the Apes, 1972) – 6/10
A majmok bolygója V. – A csata (Battle for the Planet of the Apes, 1973) – 5/10

Szamár

A román új hullám kialakulását nagyjából az ezredfordulóra tehetjük: szinte a semmiből bukkant elő vagy legalábbis egy katasztrofális válságban tengődő filmiparból. Egyrészt Romániában a szerzői film hagyománya korántsem volt olyan kifejlett, mint más európai nemzetek mozgóképes történetében (pl. Magyarország, Lengyelország). Másrészt a keleti blokk rendszerváltása után a demokratikus közegbe frissen belecsöppenő ország filmiparát erős pénzügyi válság is terhelte, így a kortárs román filmművészet 2000-ben gyakorlatilag a nulláról kellett, hogy felhozza magát. Az ezredfordulón a hetedik művészet nemzeti berkeit kiépíteni kívánó nemzedék ügyét az intézményi rendszer sem könnyítette meg – a Román Nemzeti Filmalap nem látta szívesen az új hangnemüket próbálgató rendezőket, és a struktúrán kívülre szorította őket. Az ezredforduló román új hullámának húsz-harminc éves alkotói így rendre a kötött rendszeren kívülről érkeztek: a reklámfilmiparból, külföldről vagy akár teljesen más szakmából is. A filmművészet megújulását szorgalmazó hangjukat, pénzügyi támogatás hiányában low-budget alkotásokban kísérletezték ki, mely a kelet-európai filmes hagyományba (pl. magyar) belesimulván elkötelezte magát a társadalmi kérdések iránti érzékenység felé. Eltökélt művészeti törekvéseik és Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap (4 luni, 3 saptamâni si 2 zile, 2007) c. alkotásával elindított nemzetközi sikerük a kortárs román filmet az európai filmművészet egyik legismertebb irányzatává emelte.

Egy évvel a fent említett kiváló film után készült el Corneliu Porumboiu Rendészet, nyelvészet (Politist, adjectiv, 2009) c. műve, mely a hitelességet fokozó dokumentarista stílussal ötvözi a társadalmi elkötelezettséget – kár, hogy emiatt az azonosulást biztosító lélektani ábrázolás sérül. Pedig a film története ezt jócskán motiválná.

Cristi, a kisvárosi fiatal rendőr azt a megbízást kapja, hogy egy gimnazista beköpése alapján kövessen egy fiút, akit dílerkedéssel gyanúsítanak. A férfi nap nap után a srác nyomába ered, aki valóban elszív a barátaival néhány füves cigit a suli nagyszünetében, de Cristi jelentési alapján nem árusítja a drogot. A rendőr pontosan tudja, hogy a kábítószerrel való visszaélést a törvény szigorúan bünteti, de lelkiismereti okokból nem akarja sittre vágni a fiatalkora révén tetteinek következményeit felmérni képtelen gimnazistát. Pláne, mivel Cristi úgy gondolja, hogy Európa többi országához hasonlóan Romániában is enyhülni fog a könnyű drogokhoz való hozzáállás. Erről azonban felettese másképp vélekedik…

A történet a rendőrségi nyomozás és bűntett szerepeletetésének ellenére teljességgel mellőzi a pergő ritmust és az akciójeleneteknek még a lehetőségét is. A film szembeszökően lassú, a bűnügyet a társadalmi kérdésekkel hozza kapcsolatba, és az ehhez kellő hitelességet a stílussal teszi markánssá. A Rendészet, nyelvészet így a – Magyarországon a hetvenes években Budapesti Iskola révén irányzattá vált – dokumentarista hagyományhoz kapcsolódik. Porumboiu alkotása számtalan hosszú beállítást, a követőjelenetekben kézi kamerát alkalmaz, a helyszínek natúrok, amiképp a szereplők is – plasztikusan beleolvadnak a kortárs Románia piszkosszürke hétköznapjaiba.

A társadalmi elkötelezettség a Rendészet, nyelvészetben azonban nem csak kortársi közegben konkretizálódik (a könnyű drogokat érintő kérdésekben), hanem az állandó rendőri követés/jelentéskészítés által a rendszerváltás előtti időkre is utal. Cristi nem csupán napjaink rendőre, hanem a kommunista rezsim ügynökének reflexiója is, aki lelkiismeretében ugyanúgy megküzd a fennálló hatalom szabályaival, mint A mások életének lehallgatója. A problémák maradtak, a rendszer külseje változott csupán.

Kár, hogy a Rendészet, nyelvészet esetében a történet lélektani vetülete a dokumentarista hitelesség miatt jelentősen sérül. Láthatnánk a rendszer és a rendőrszakma egyént megkeserítő voltát, de ehhez több szó vagy legalább több közelkép kéne. Poromboiu azonban objektív látásmóddal távolságot tart (premier plán szinte egyáltalán nincs a filmben), nagy csöndekkel és már-már idegtépően elhúzott jelenetekkel (mint a szinte funkció nélkül bemutatott hosszú evések vagy a főnök irodájának előterében való várakozás) helyezi bele a sztorit a valós élet és a kommunizmus árnyékában vergődő kocsonyaország közegébe. Emiatt a filozofikusság/lélektaniság lehetőségét előkészítetlenül felvető, az értelmezőszótár különböző cikkelyeit (lelkiismeret, erkölcs, etikett) felolvasó irodajelenet is csak a levegőben lóg, a film végére szorítva.

A Rendészet, nyelvészet tehát a társadalmi érzékenység által motivált dokumentarista stílus javára áldozza fel a lélektaniság lehetőségét, noha történetében jócskán felveti ennek lehetőségét – hiszen a központi igazság vs. törvény konfliktus a fiatal rendőr alakjában jön létre. 

6/10

PanAma

Szerkesztőségünk több tagja skandinávfilm-rajongó, köztük én is, ám ami engem a leginkább izgat a jobbnál jobb alkotások között, az bizony a skandináv krimi jelensége, így ezen toplistás írásunk nem is szól másról, mint az északi borzongásról.

A skandináv krimik ugyanis előszeretettel egyensúlyoznak a thriller és a krimi határmezsgyéjén, folyamatos izgalomban tartva ezzel a nézőt. Az északi alkotók kihasználják hazájuk földrajzi adottságait, és már az északi táj látványától is didergünk, hol van még a gyilkosság? Mert hát ezek a krimik sosem szólnak egyszerű ékszerlopásokról, itt bizony hullák fekszenek minden bokorban, és a megoldás sem olyan kézenfekvő, amit a kis szürke agysejtek pillanatok alatt felfednek.

Tehát van nekünk északi tájunk és véres gyilkosságunk bonyolult megoldással, de a skandináv krimi képlete mégsem ilyen egyszerű. Vannak még kihagyhatatlan elemek! Először is a társadalomkritika, majd nem árt, ha hideg, nagy mélységélességben fényképezett felvételeket tartalmaz a film, ezzel teremtve meg a vérontás rideg helyszínét. Meg aztán kell egy szellemileg sérült, sok esetben gyerekkori traumát átélt gyilkos és egy hasonlóan elfuserált nyomozó, aki gyakran az alkoholba menekül magánélete elől. Merthogy az sem valami fényes…

Ám ne felejtsük el megemlíteni, hogy ezen filmek 90%-a adaptáció. Olyan sztárírók munkáit filmesítik meg, mint Jo Nesbø vagy Jussi Adler-Olsen, hogy Stieg Larsson híres-neves Millenium-trilógiájáról már ne is beszéljünk. Külön műfajt tudhat magáénak a skandináv krimi, amelyet a skandináv noir / nordic (azaz északi) noir elnevezés illet, utalva ezzel természetesen a noir műfajára/stílusára. Az ilyen írásokra mind jellemző a szikár, lényegre törő fogalmazás, a realisztikusság és a negatív főhősök – amelyek egyaránt a jó adaptációk ismérvei is. Hihetetlen kritikával mesélnek a skandináv írók hazájukról, felszínre hoznak olyan dolgokat, amiket eddig a csendes Észak megtartott magának. A gyilkosság, a multikulti, a bürokrácia, az alkoholizmus és az erőszak bizony a jóléti államok problémái is, mert az ember, az mindenhol ember.

De az általánosítások helyett nézzük, milyen kiváló filmeket kaptunk Északról!

A dán:

Mikkel Nørgaard: Nyomtalanul (Kvinden i buret, 2013): Nemrég írtunk kritikát erről a filmről, így most csak annyit tennék hozzá, hogy alig várom a folytatást!

A svéd:

A Millennium-trilógia:

• Niels Arden Oplev: A tetovált lány (Män som hatar kvinnor, 2009)
• Daniel Alfredson: A lány, aki a tűzzel játszik (Flickan som lekte med elden, 2009)
• Daniel Alfredson: A kártyavár összedől (Luftslottet som sprängdes, 2009)

Stieg Larsson méltán híres klasszikusát elkészítették mozifilmekként, majd egy évvel később, 2010-ben hatrészes minisorozatként is kiadták. A sorozat nem sokban tér el a filmektől, viszont így gazdagodtunk jó pár élvezetes perccel, amiért a rajongóknak érdemes megnéznie a tévés változatot is.

Közhelyes, ám igaz, hogy A tetovált lány az alfája és ómegája a skandináv krimiknek, így mindenféleképpen érdemes összebarátkozni vele. Bár sajnos hangsúlyoznom kell, hogy az első részhez képest A lány, aki a tűzzel játszik már kevésbé sikerült, érződik a rendezőváltás rajta, ugyanakkor Daniel Alfredson becsületére váljon, hogy a trilógia befejezésére összeszedte magát, és A kártyavár összedől méltó zárása a Milleniumnak. Annyi bizonyos, hogy Noomi Rapace alakítását sosem fogjuk elfelejteni.

A norvég:

Morten Tyldum: Fejvadászok (Hodejegerne, 2011): Erről a remek Nesbø-adaptációról is beszámoltunk már korábban, így hát maradjunk csupán a megemlítésénél. Ami viszont fontos hír, hogy Nesbø másik nagysikerű regényét, a Hóembert most már biztos, hogy megfilmesítik, a rendezői székbe pedig nem más, mint a Suszter, szabó, baka, kém (Tinker Tailor Soldier Spy, 2011) rendezője, Tomas Alfredson ül.

Az izlandi:

Baltasar Kormákur: Vérvonal (Mýrin, 2006): Kormákur neve egyet jelent a minőségi borzongással, nem vagyunk ezzel másképp a Vérvonal esetében sem. A film Izland nem éppen idilli oldalát mutatja be Arnaldur Indriason krimiíró regénye alapján, egy különösen véres gyilkossággal a középpontban. A film rendkívül erőteljes képi világgal rendelkezik köszönhetően a tehetséges operatőrnek, Bergsteinn Björgúlfssonnak, aki egyébként a Lovak és emberek, Izland Oscar-díjra jelölt filmjének fényképezéséért is felelős (és amelyet a magyar közönség a Titanic Filmfesztiválon láthatott). Egyszóval a Vérvonal esetében minden összeállt egy jó film elkészítéséhez: rendező, író és operatőr – a legjobbak közül. 

A koprodukció:

Hans Rosenfeldt: A híd (Bron/Broen, 2011–): A svéd–dán sorozat a Malmőt és Koppenhágát összekötő Øresund-hídról kapta a nevét, ugyanis az első évad egy, a híd közepén talált hullával veszi kezdetét, és így a nyomozás természetesen a svéd és a dán rendőrségre egyaránt tartozik. Így kerül egy csapatba Saga Norén (Sofia Helin), az Asperger-szindróma tüneteit produkáló, antiszociális nyomozónő és Martin Rohde (Kim Bodnia), a magánéleti problémákkal küzdő dán rendőr. A sorozat jelenleg a második évadnál tart, de felmerült a folytatás lehetősége is.

Minőségi felhozatal, tessék válogatni! 

kockás

A démonhorror alműfaj nagyjából évi tíz-tizenöt filmet termel ki Az ördögűző (The Exorcist, 1973) sikere óta szinte töretlenül. Ezzel az egyik legnépszerűbb horrorszubzsáner napjainkban, és a popularitása negyven év távlatából sem látszik megingani. Mi több, a tavalyi év tíz legnépszerűbb legalább tízezer szavazattal rendelkező horrorfilmjéből az IMDb-n összesen öt darab (tehát a fele) tartozik ehhez a tematikához, beleértve az év legjobban értékelt horrorát, a Démonok közöttet (The Conjuring, 2013), amelyről itt írtunk korábban. A film rendezője, James Wan egyike az ezredforduló után felbukkant prominens horrorguruknak. A Fűrésszel (Saw, 2004) lett híres, manapság azonban teljesen elhatárolódik az explicit erőszak-ábrázolástól. A rémisztgetés nagymestere lett, és 2007 óta elkészült öt filmjéből négy szellemtörténet.

A Fűrész óta azonban elvesztette újító szerepét Wan: hozzáállása a műfajhoz inkább a klasszikus struktúrák és klisék regurgulázásában merül ki. Az Insidious (2010) például a nagysikerű Poltergeist – Kopogó szellemnek (Poltergeist, 1982) sötétebb tónusú újragondolása, de a Démonok közöttel is a ’80-as évek filmjeit idézi. Mégis erős atmoszférateremtő képessége az egyik leghatásosabb horrorrendezők közé emeli James Want. Egészen más stratégiával áll hozzá a műfajhoz azonban Scott Derrickson, aki mindig új fogásokat keres az elnyűtt démontematikán. Rögtön bemutatkozó filmje, az Ördögűzés Emily Rose üdvéért (The Exorcism of Emily Rose, 2005) egy tárgyalótermi dráma keresztezése egy ördögűzős filmmel. A trendet hét évre rá folytatta a remekül sikerült Sinisterrel (2012), ahol sorozatgyilkosthriller-elemekkel dobta fel a klasszikus kísértethorrort. Idén már harmadjára tér vissza a démonokhoz, most épp rendőrségi krimibe csomagolva: itt a Távozz tőlem, Sátán! (Deliver Us from Evil, 2014).

Eric Bana és Joel McHale két New York-i zsarut alakítanak, akik különös bűntények sorozatába ütköznek, amelyek valami folytán összekapcsolódnak, és Bana karakterének legnagyobb szkepticizmusa ellenére paranormális  magyarázat után kiáltanak. McHale ugyanazt a cinikus poéngyáros szerepet hozza, mint a Balfékekben (Community, 2009–), annyi különbséggel, hogy itt kicsit izmosabb. Mindazonáltal neki csak az expozícióban van funkciója, és a film közepétől felváltja őt Edgar Ramirez, aki egy papot alakít. És ha egy pap feltűnik egy horrorfilmben, akkor kell lennie egy kötelező ördögűzésnek is: ettől most se kímél meg minket Scott Derrickson. De amikor már azt hihetné az ember, hogy az Ördögűző óta nem látott ilyen hátborzongató ördögűzés-nagyjelenetet, a rendező hirtelen lerombolja az egész atmoszférát, amikor nevetséges módon elkezdi bömböltetni a Break On Through-t a The Doorstól.

A film során egyébként több ponton felcsendülnek a legendás együttes nótái, valamiért ugyanis ez a démonok kedvenc bandája, mert minden paranormális eseménynél felbukkan legalább utalás szinten Jim Morrison együttese. Ez csak azért baj, mert mindeközben – ellentétben mondjuk Sam Raimi nagyszerű horrorvígjátékával, a Pokolba taszítvával (Drag Me to Hell, 2009) – a Távozz tőlem, Sátán! megpróbálja komolyan venni magát. A nyomozás szál ettől függetlenül egész tisztességes, és számos libabőrözős momentumot tálal nekünk Derrickson, de ahogy azt tőle már megszokhattuk, rengeteg olcsó ijesztgetést is közbeékel, ezúttal azonban fele olyan kreatívakat, mint a Sinisterben. Emellett most se menekülünk meg a „valós események által ihletve” felirattól. Ahogy a Démonok között Ed és Lorraine Warren paranormális nyomozók életének egy epizódját dolgozza fel, ezt a filmet Ralph Sarchie pályája ihlette, aki egy New York-i rendőrből lett démonológus visszavonulása után, és tapasztalatairól 2001-ben könyvet is írt. A hármas egyébként személyesen is ismerte egymást.  

Hiába a „valós események” és Scott Derrickson revizionista felfogása, ez nem menti meg a filmet számos hibájától, ami a Sinister után inkább visszalépés a rendező pályáján. A legnagyobb probléma, hogy a filmnek sikerül szinte az összes létező szék közé esnie: se nem elég félelmetes, se nem elég vicces, se nem elég érdekfeszítő. A Távozz tőlem, Sátán! nézhető, de közel sem felejthetetlen démonhorror lett, és a The Doors-rajongóknak ugyan mindenképp ajánlott, mások azonban ügyelve közelítsenek. 

6/10

Szamár

Tíz évvel Chan-wook Park Cannes-ban (zsűri nagydíja) és a közönség köreiben is hatalmas sikereket arató, dél-koreai kultthrillere után Spike Lee valami megfoghatatlan oknál fogva úgy gondolta, hogy lehetetlenbe fog, és 2013-ban leforgatja az Oldboy (Oldeuboi, 2003) amerikai remake-jét. A cím és nagy vonalakban a történet is azonos, a színvonal viszont – cseppet sem meglepő módon – egyáltalán nem.

Az amerikai verzió az eredeti sztorit hazai közegbe importálja, és teljesen Hollywood-kompatibilissé teszi: ezáltal el is veszik az ázsiai klasszikust igazán naggyá tevő stilizált jelleg, és egy nagyon lapos, állandóan önmaga paródiájába forduló, Z kategóriás akciófilm jön létre. A történet főhősét, Joe-t ugyanúgy a kislánya születésnapján, rejtélyes oknál fogva elrabolják, és hosszú évekig tartják bezárva egy szobában, ahol egyetlen kapcsolatát a külvilággal egy televízió jelenti. A férfi ebből tudja meg, hogy felesége brutális gyilkosság áldozata lett, és a bűntettel őt gyanúsítja a rendőrség. Érthetetlen raboskodása azonban húsz év után véget ér: fogva tartói váratlanul szabadon engedik. A férfi elindul, hogy kiderítse, ki záratta be és milyen oknál fogva. Haragosának pedig pontosan ez a célja – azt akarja, hogy Joe szembenézzen múltjának démonaival, és rádöbbenjen, mit vétett ellene. Az elmebeteg játék tétje a férfi időközben felcseperedett lánya lesz.

A 2013-as Oldboy legnagyobb problémája nem abban rejlik, hogy szolgamód próbálná követni a dél-koreai előd történetét, és emiatt bátortalan másolata lenne csupán az extravagáns eredetinek. A forgatókönyvírók számos változtatást eszközöltek az eredeti sztorin, ami igazából javára írható a remake-próbálkozásnak. A baj az – ezúttal sajnos pejoratív értelemben használatos – hollywoodi csomagolásban van: a mimetikus művészetet tudatosan elutasító és erős stilizációval dolgozó ázsiai filmhagyományon érlelődött eredeti pedig ezt teljesen ledobja magáról. (Gondoljunk csak a hangyás látomásokr, vagy a már-már táncszerűre komponált explicit erőszak-ábrázolásokra.) A realitás talajához foggal-körömmel ragaszkodó amerikai produkció változtatásai ezért pont azt vették ki az Oldboyból, ami azt kiemelkedővé tette.

Az eredetileg teljesen átlagos (kissé részeges) férfi főhőst egy eleve utálatos gennyládává formálták, aminek fő oka, hogy motiválni akarták a húszéves fogságot, hiszen Hollywoodban mindennek oka kell, hogy legyen. Ezért a beillesztett étterem-szekvencia és a már-már ízléstelenségig fokozott karakterábrázolás. Csakhogy emiatt a nézőben kevésbé indul el az az abszurditásba hajló kérdésfolyam, hogy MIÉRT jár a büntetés. Valahogy evidens, hogy egy ilyen alak valaha elkövetett valami borzalmat. Ráadásul a 2013-as Oldboy kiveszi a hipnózisos szálat, és tiszta érzelmi motivációval helyettesíti (a lány pl. megmentési kényszerben szenved), ami túl átlátszóan simul bele az amerikai forgatókönyvek kettős motivációs rendszerébe („A küldetés végrehajtása és a nő megszerzése!”). A végső bűn teljes egymásra vonatkoztatása sem szerencsés – bár dicséretes törekvéssel változtat az eredeti film zárlatán, de túl szájbarágósan vonja felelősségre a főhőst.

A szerencsétlen forgatókönyv-átalakításon a film többi pontja sem segít. Az új Oldboy vizuális világa végképp lemond a thriller expresszív vagy stilizációba hajló stílusvonzásáról. A film jelenetei pöpecül bevilágítottak, de a csillivilli képek akár egy musicalben is szerepelhetnének. Hol ebben az alkotói virtuozitás?  Ezen kívül az ázsiai filmkultúrában teljesen megszokott, eltúlzott erőszak-szekvenciák az amerikai verzió realista világábrázolásából rettentően kiugranak. A kung-fu itt csak béna ugrabugrának fest. Ráadásul még színészi alakítások is fertelmesek: külön kiemelendő ebből a szempontból a főszereplő Josh Brolin (akivel mondjuk én még egy jó filmet sem láttam), és párja, az antagonista Sharlto Copley. Mentségükre szóljon, a végtelenül butára megírt dialógusok sem segítenek rajtuk.

Szóval kedves Spike Lee, ha egy film eleve is ütött (pláne ha kultfilmmé is vált), nem érdemes próbálkozni az újraforgatásával, mert az eleve nagyon jó viszonylatában borzasztó nehéz mérvadót alkotni. De még elfogadhatót is. Pláne ha az ázsiai ételekből akarunk hot dogot főzni…

3/10

PanAma

Idén még egy francia életrajzi filmet tekinthetünk meg a mozikban. A Grace – Monaco csillaga (Grace of Monaco, 2014) mellett a pár éve elhunyt francia divattervező, Yves Saint Laurent életéről készült alkotást is láthatjuk már a vásznon, és a két említett filmhez csatlakozik még augusztusban A közös szenvedély (United Passions, 2014), amely a divatrajongóknak kevésbé, viszont a foci-őrülteknek annál inkább érdekes lesz, hiszen a FIFA megalapításának történetét dolgozza fel. Viszont a divat és az haute couture rajongóinak most itt van az Yves Saint Laurent, amelyből megismerhetik egy fiatal tehetség felemelkedését és sajnálatos bukását (már ami a magánéletet illeti).

Az ifjú Yves tehetsége nagyon hamar megmutatkozott. Húszévesen már Christian Diornak dolgozott,1957-ben pedig - amikor Dior meghalt - ő vette át a híres francia divatház vezetését. Zsenialitását mi is rögtön a film elején egy műhelyjelenetben láthatjuk, mikor a szűkítő varrástechnika alkalmazása helyett egy nagy fehér masnival köti át a ruhát. Ám tehetsége kevésnek bizonyul, mikor felívelő karrierjét váratlanul megtöri az algír polgárháború. Próbál kibújni katonai kötelezettségei alól, de végül mégsem tudja elkerül a frontot, ahol szinte azonnal kórházba kerül idegösszeomlás miatt. Ezt követően pereskedésbe kezd a Dior-házzal (jogtalan elbocsátása miatt), melyet meg is nyer. A per során elnyert összegből megalapítja élettársával, Pierre Bergével az Yves Saint Laurent divatházat. Innentől viszont még rögösebb út következik Yves számára. Első önálló kollekciója nem arat osztatlan sikert, ami után alkotói válságba kerül. Állandó mániás depressziója mellé kokainfüggőség is társul, ez pedig folyamatos vitákat eredményez Pierrel. Az egyre inkább keserűségbe forduló cselekmény ellensúlyozására viszont láthatunk divattörténetileg kiemelkedő fontosságú pillanatokat is, például a Mondrian dress megtervezését (amely a filmben feltűnő többi ruhához hasonlóan eredeti YSL darab).

Tehát a dramaturgiát tekintve rendkívül sokrétű és hullámzó alkotás az Yves Saint Laurent, de ez a hangulatiságáról is elmondható. Az alkotás a nézőben is számos érzelmet megmozgat, és így azonosulást enged a karakterekkel. Talán épp a hiteles életrajz bemutatása teszi mindezt lehetővé, és hoz létre feszültséget a vásznon, ezért külön örvendetes, hogy az alkotók nem színezték ki fiktív elemekkel a történetet. Yves érzelmi hullámai mellett remekül ábrázolódik a ’60-as és ’70-es évek, tele valós történelmi eseményekkel és azzal az atmoszférával, ami ezen korszakokhoz társul.

Továbbá érdemes megfigyelni, hogyan változik a szexuális irányultság kérdése, párhuzamosan a film ritmikájával. Az eleinte lassú, már-már vontatott képsorok alatt a film is érzékelteti, hogy a fiatal zseni bizonytalan vagy legalábbis nem elfogadó saját nemi orientációját illetőlen (gondoljunk a gyönyörű modell, Victoire-hoz fűződő kapcsolatára). Ezt váltják a dinamikus és néha provokatív jelenetek, amelyekben Yves egyre inkább felvállalja szexualitását. Érdemes kiemelni a Saint Laurent-t megformáló színészt, Pierre Niney-t, aki nem csak azért volt kiváló választás, mert nagyon hasonlít az egykori tervezőre, hanem azért is, mert meglepően jól át tudta élni a szerepet - élvezet volt nézni a játékát.

Összességében azt mondhatom, hogy nemcsak azok számára lehet érdekes és izgalmas ez a film, akik érdeklődnek a divat iránt, hanem azok számára is, akik szeretnék lélektanilag megismerni egy zseniális művész életét.

8/10

honey.bunny

Ha megkérdezik, melyik a kedvenc filmed, kedves Olvasónk, biztos, hogy valami szuper nagyjátékfilm lesz a válaszod (vagy diplomatikusan kitérsz a kérdés elől, mondván, több is van). Akárhogy is, azt készpénznek veszem, hogy rövidfilmet nem fogsz választani. Pedig mennyi kihívás és kreativitás bújik meg a formában!

A többtekercses filmek óta aligha veszünk tudomást a mára már kistestvérré degradálódott rövidfilmekről, hacsak nem videoklipről vagy reklámokról van szó. Pedig a nagyok is kezdik valahol: a kisfilmek rengeteg lehetőséget rejtenek kezdő és gyakorlott filmesnek egyaránt, hiszen a történetet, a stílust és az üzenetet is sokkal kompaktabb formába kell belesűríteni. Nem lehetnek üresjáratok, felesleges elemek, a kisfilmek sokkal precízebb tervezést igényelnek ilyen szempontból, hiszen 20-30-40 percben kell megmutatni, hogy mire is képes az alkotó.

Szerencsére azért vannak olyan platformok, amelyek foglalkoznak a „kicsikkel” is. A Daazón például rengeteg hazai és nemzetközi film közül csemegézhetünk, de az Indavideón is jobbnál jobb magyar kisfilmekre bukkanhatunk. Viszont akik moziban szeretnék élvezni a rövideket, azoknak kiváló lehetőséget nyújt a Friss Hús (a Daazo rövidfilmes fesztiválja a Toldiban), a RövidZárlat (az ELTE-diplomafilmek premierje), a BuSho (Budapest Short Film Festival) vagy éppen a Tres Court Nemzetközi Filmfesztivál itthoni vetítései. Ezek az események minden évben jobbnál jobb kisfilmeket mutatnak be nekünk, éppen ezért nem érdemes lemaradni róluk.

A következő rövidfilmes eseményig pedig csemegézzünk az interneten fellelhető alkotásokból! Összeszedtük kedvenc rövidjeinket. 

kockás

Luke Scott: Loom (2012): A szerkesztőség nagy részével egyetemben, én is imádom a sci-fit. A Szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982) nekem is az egyik kedvencem, és nemcsak a Philip K. Dick iránti rajongásom miatt, hanem mert Ridley Scott lenyűgöző (vizuális) atmoszférát teremtett az író látomásához. Majd harminc év után Luke Scott, Ridley fia leforgatta a Loomot, amely ugyanezt a világot hozza vissza, és amely felfogható a Fejvadász előzményeként is. Giovanni Ribisi kiváló alakítást nyújt a rövidfilmben, de az igazi főszereplő mégiscsak a technika. Ez a film a látvánnyal diadalmaskodik, de hát egy jó sci-fi alapeleme a jövő látomásának képpé formálása. A Loom pedig ötösre vizsgázik belőle.

Saccperkb

Joe Nussbaum: George Lucas in Love (1999): Mi lenne, ha a huszadik század egyik legmeghatározóbb művét (nem mondtam, hogy a legjobb, anti-Star Wars-osok, ne szedjetek szét!) készítő író–rendezőről a Szerelmes Shakespeare stílusában mesélnénk? Hát ez a film. Nem elgondolkodtató, nem komoly, még csak nem is túl jó, de az egyik legcukibb és legkreatívabb kisfilm, amit valaha láttam. Ráadásul megnézhetjük, hogy nézett ki egyetemista korában a szép kislány a Mrs. Doubtfire-ből.

PanAma

Szirmai Márton: Szalontüdő (2006): A KVB (Közgáz Vizuális Brigád) kisfilmes alkotása Nagy Bandó András egy novelláját viszi filmre mérnöki pontossággal kiszámított dramaturgiával és finoman előkészített humorral, amit megspékel a szótlanságból fakadó univerzalitással is, hiszen mindent „tisztafilmesen”, képileg ábrázol. A kis magyar valóság plasztikus ábrázolásáról nem is beszélve: van itt talponálló büfé rikítóan rózsaszín málnaszörppel, üvegeken zenélő bácsival, lecsúszott(nak tűnő) alakokkal és persze a „nagyautós”, inges pocakossal, aki talán nem is annyira a társadalom mintapéldánya, mint azt magáról hiszi. De a Szalontüdő nem moralizál, inkább görbe tükröt mutat, amin jó magyar módra nevethetünk. 

A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (Hundraaringen som klev ut genom fönstret och försvann, 2013) a „svéd Rejtő Jenő-ként” számon tartott Jonas Jonasson azonos című és az egész világ hasfalát megrengető regénye alapján készült. A film a könyvhöz hasonlóan a kacifántos címben is fellelhető abszurditást emeli a cselekmény és a szórakoztatás fő szervezőelemévé – hallatlan sikerrel.

Allan Karlsson (Robert Gustafsson) két dolgot szeretett igazán egész életében: a robbantást és az italt. Mozgalmas múltja, és teljesen tiszta elméje ellenére öregek otthonában tengeti mindennapjait, ahol a századik születésnapja közeledtével nagyszabású zsúrt szerveznek neki. A kalandvágyó öregúr azonban nem kér az efféle mulatságból, és némi apróval a zsebében kimászik az ablakon. Buszjegyet vesz egy kihalt állomásig, és egy furcsa véletlen folytán egy pénzzel teli bőröndöt is eltulajdonít. Ennek következtében hamarosan egy vérszomjas gengszterbanda ered a nyomába, de szerencsére Allanhez jószívű és hozzá hasonlóan csodabogár segítők társulnak. Az abszurdabbnál abszurdabb kalandoknak azonban nem először részese a százéves ember, mondhatni: egész élete egy nagy kaland volt. Emlékeiben megelevenednek a huszadik század egyetemes történelmének nagy eseményei – egy egyszerű, de a jég hátán is megélő karakter szemszögéből. Így tudjuk meg, hogyan vett részt a bombamániás Allan a Manhattan Projectben, hogyan itta magát a sárga földig Truman elnökkel, és hogyan táncolt Sztálinnal.

A százéves ember… igazából a világ számára (ahogy erre sok kollégánál szintén láttam utalást) 1994-ben, a Forrest Gump által ismertté vált cselekményképletet lovagolja meg: az egyszerű, már-már együgyű, ám annál nagyobb magaslatokba törő „everyman” szemszögén keresztül mutatni be az egyetemest, jelen esetünkben a huszadik század történelmét. Csak Zemeckistől eltérően a svéd Felix Herngren inkább az Óvilágra koncentrál, és a nagysikerű amerikai produkcióban fellelhető naiv és befogadható életfilozófiát teljesen mellőzi. Az ebből fakadó hiátust pedig az eleve is nagyon markánsan jelen lévő fekete humor még abszurdabbá tételével tölti ki. Tulajdonképpen ez az, ami az egész filmet elviszi a hátán.

A százéves ember… a néző történelmi ismereteire alapozván a folytonos „áhá”-élményen túl jó posztmodern alkotás módjára teszi irónia (már-már gúny) tárgyává a múltat és a nemzeti sztereotípiákat (pl. az oroszt vagy a spanyolt). Ezeken túl finom vagy épp arcba csattanó humora bőségesen táplálkozik a karakterkomikumból, mint a harminc körül járó Benny mulya útkereséséből vagy a Blöffből már jól ismert, Alan Ford által alakított brit főgengszter szitkozódásaiból. Persze a legtöbb furcsa helyzetet maga a főhős, Allen motiválja, akit jó burleszkalakként egész életútján végigkísér az abszurdba forduló káosz és a sors bal keze. Ha a közelben van, bármi bármikor megtörténhet, felrobbanhat, még akár valakire rá is ülhet egy elefánt.

Felix Herngren jelenleg mozikban futó filmje ugyan nem lesz filmtörténeti mérföldkő, de az abszurd humor kedvelőinek szórakoztató esti kikapcsolódást nyújthat. Arról nem is beszélve, hogy A százéves ember… egy részét Magyarországon forgatták, ezért a szakembergárda egészen jelentős részét magyarok teszi ki – lehet nézni a stáblistát, hátha akad ismerős!

8/10

PanAma

Minden műfajnak megvannak a maga mesterei, vegyük például Michael Jacksont, akit nyilván mindenki a pop királyaként ismer, de van soulkirálynőnk is, Aretha Franklin személyében, Elvis pedig nemes egyszerűséggel „A király” sokak szemében. De, hogy filmes vizekre evezzünk, az egyik legnagyobb műfajmester nem más, mint Alfred Hitchcock, aki a thrillert keltette életre.

Hithcock munkáin pszichoanalitikusok és feministák egyaránt szívesen csámcsognak, és bár ezek a magasröptű viták érdekesek egy bizonyos pontig, valószínűleg nem sokat tesznek hozzá az élményhez, hisz egy jó thriller zsigeri alapon működik. Hithcock meg nagyon értett hozzá. A Manderley-ház asszonya (Rebecca, 1940), az Elbűvölve (Spellbound, 1945), a Hátsó ablak (Rear Window, 1954), a Psycho (Psycho, 1960) és a Madarak (The Birds, 1963) mind remekművek. Rendezőként mindig kereste a kihívásokat, így született a Kötél (Rope, 1948) is, amelyet egyetlen helyszínen forgatott, folyamatos, tízperces snittekben. De ne felejtsük el megemlíteni az Észak-északnyugatot (North by Norhtwest, 1959) vagy a Szédülést (Vertigo, 1958) sem, hisz mindkettő film végérvényesen beírta magát a filmtörténeti kalendáriumba „klasszikus” címkével. Hitchcock jelentőségét bizony nem lehet megkerülni.

Na de vizsgáljuk meg közelebbről, mi fán terem a thriller. A műfaj alapvető ismérve az a hatásmechanizmus, amellyel dolgozik, azaz a suspense. Ez a műfaj a kétség-, a bizonytalanságkeltésben a legerősebb, ami nem meglepő, tudván, ez a célja. Úgy operál az izgalom és a nézői többlettudás (én tudom, hogy bomba van az asztal alatt, de kedvenc szereplőm boldogan ücsörög mellette) eszközeivel, hogy egyrészről patakokban folyik az izzadság a tenyerünkből, másrészről legszívesebben végérvényesen beköltöznénk a mellettünk ülő ölébe. A thriller a félelem/izgalom archetipikus élményét idézi fel, azt, amikor nem is tudjuk igazán mitől félünk (az ismeretlentől, esetenként természetfelettitől), de mégis lúdbőrözik a hátunk. Belemászik a tudatunkba, és nem a fizikai fájdalomtól tartunk a leginkább, hanem a lelki sérüléstől. Ennek elérése érdekében pedig a thriller leggyakrabban bűnügyi témához nyúl (ezért soroljuk a kalandfilmek nagyformájába), és tart minket izgalomban, ahogyan ez a kultikus Psychóban is történt - noha ez már gyakran él a horror eszközével, a shocking-gal.

Ám szerencsére Hitch bácsi után is akadtak olyan nagyszerű rendezők, akik képesek voltak életben tartani e sokak által oly kedvelt műfajt. David Fincher korai nagyjátékfilmjei ma már úgyanúgy klasszikusoknak számítanak, mint Hitchcock alkotásai. A Hetedik (Se7en, 1995), a Játsz/Ma (The Game, 1997) és a Harcosok klubja (Fight Club, 1999), mind olyan filmek, amelyek mellett egy valamire való thrillerrajongó nem mehet el szó nélkül. És mivel szerkesztőségünk igencsak kedveli a műfaj alkotásait, összeszedtük kedvenceinket egy top3 keretében.

kockás:

David Fincher: Hetedik (Se7en, 1995): Nincs mese, az egyik kedvenc filmem. Minden a helyén van, a lenyűgöző és egyben borzongató képi világ, a kellő brutalitás, a gondolkodós sztori és legfőképpen Kevin Spacey. A Hetedik bebizonyította az évek során, hogy nem véletlenül kultfilm.

Chan-wook Park: Vonzások (Stoker, 2013): Nem feltétlen a kedvencem, de úgy érzem itt a helye, hiszen alig kapott valamicske figyelmet, holott a tavalyi év (talán) egyik legjobb filmjéről van szó. Chan-wook Park első amerikai rendezése a színészi játékok miatt figyelemre méltó alkotás. Nicole Kidman, de legfőképpen Mia Wasikowska és Matthew Goode kettőse miatt a Vonzások felejthetetlen film.

Brad Anderson: A gépész (The Machinist, 2004): Nem sok filmen félek igazán, a legtöbben inkább elnevetem magamat, a CSI-on nevelkedett nemzedék tagja vagyok, akinek akármennyi vért tolhatnak az orra alá, különösebb reakció nélkül fogom elviselni. Viszont A gépésztől kirázott a hideg, és nem is tudtam egyszerre végignézni, olyannyira nyomasztó volt a számomra. Ez még nem tenné jó filmmé, de az már igen, hogy van mondandója, üzenete, és olyan elmejátékot játszik velünk, amilyenre csak nagyon kevés film képes. A Brad Anderson kedvéért csont soványra fogyott Christian Bale tehetségéhez pedig A gépész után kétség nem férhet, és nem csak a diéta miatt.

PanAma:

Stanley Kubrick: Ragyogás (The Shining, 1980): Sokan mondják, hogy Kubrick a tiszta – és pont emiatt már a destrukcióba hajló – műfaji törekvések atyja. A 2001: Űrodüsszeia  (2001: A Space Odyssey, 1968) a sci-fihez, a Ragyogás pedig Stephen King klasszikusán keresztül a thriller/horror zsáneréhez nyúl. Én már a könyvön is körmöt rágtam, de az azon számtalan ponton szerencsésen módosító filmen szabályosan reszkettem… Vérfolyam, balta, megmagyarázhatatlan, creepy pszichózis, amit egy hotel idéz elő. Ti mit tennétek, ha egy szerettetek támadna rátok, akiről azt hiszitek, ő fog megvédeni a bajban?

Lars von Trier: Dogville – A menedék (Dogville, 2003): Sokan kétkedve fogadták a dán „Dogma 95” egyik alapítójának már hollywoodi színészekkel forgatott kísérleti játékfilmjét, a színház és film határmezsgyéjén egyensúlyozó Dogville-t. Ez az alkotás az egyik kedvenc filmem: Trierhez mérten kíméletlenül fogalmazza meg az „emberi jóság” és a mikroközösségekben lappangó erőszakosság mibenlétét, miközben a ’30-as évek Amerikájának sötét titkokkal teli kis bányászfaluját egy teljesen átlátható raktárteremben modellezi.

Martin Scorsese: Taxisofőr (Taxi Driver, 1976): Scorsese klasszikusa még jóval a kommercializálódott rendezői pálya előtt foglal helyet, ehhez mérten játszadozik a szerzői jegyekkel és a műfaji destrukcióval – és Robert De Niróval, aki élete egyik legjobb alakítását nyújtja. A film pszichotikus főhőse a városban elburjánzott fertő ellen kíván fellépni, miközben folytonos álmatlansággal küzd (valószínűleg a Harcosok klubját is részben ez a mű ihlette). Csakhogy a férfinak rá kell döbbennie, hogy az erőszakra csak erőszakkal képes reagálni, így kétségbeesésében önjelölt igazságosztóként indul rendet tenni. A film zárójelenetei felejthetetlenek...

Wancass:

Christopher Nolan: Memento (2000): Az új Batman-trilógia rendezőjének második és szerintem legjobb filmje. A viszonylag egyszerű sztoriból a történetszál szétdarabolásával és részben visszafelé adagolásával elsőre kimondottan nehezen követhető, de a feszültséget végig fenntartó misztikus thrillert sikerült kihozni, melyben arra is választ kapunk, hogy mik lehetnek egy ember legmélyebb mozgatórugói. A film végén már mi is azt érezzük, hogy a főhőshöz hasonlóan elvesztettük rövid távú memóriánkat, így a feszültségfaktor elsöprővé válik.

Denis Villeneuve: Fogságban (Prisoners, 2013): Elgondolkodtam, melyik Hitchcock filmet tegyem a listámra, de rájöttem, hogy a műfaj nagyapjának alkotásai közül inkább a melodrámákat szeretem. Így egy nemrég látott thrillert vetem elő, amelynek története fiatal apaként különösen aktuális számomra. Milyen mélységekig tudna süllyedni egy ember, hogy lányát megtalálja, illetve mit művelne a vélt emberrablóval. Hátborzongató gyerekrablási történet, mely lassan hömpölygő, de nem kiszámítható, és a gyomor végig görcsben áll nézése közben. Az elmúlt évek egyik legjobbja.

Chan-wook Park: Oldboy (Oltuboi, 2003): Mostanában ha igazán borzongató thrillert akarok látni, akkor a koreai filmek között keresgélek. Egy top 10-es listát tudnék készíteni a súlyosabbnál súlyosabb távol-keleti darabokból (Mr. Vengeance – A bosszú ura, Lady Vengeance – A bosszú asszonya, A halál jele, Az üldöző stb.), de hely hiányában ezek közül csak egyet emelek ki: az Oldboyt. Ennyire beteg, agresszív és csavaros thrillert a Hetedik óta nem láttam, sőt talán azon is túlmutat. Már az alapsztori is erős, miszerint egy (látszólag) átlagos családapát elrabolnak a háza elől, és 15 évig egy szűk szobában tartják fogva, ahol egyetlen társa egy tévé. Az igazi adrenalinbomba kiszabadulása után kezdődik, amikor elindul a bosszúmisszió, de olyan fordulatokkal, amelyeket a legharcedzettebb thrillerveterán sem találna ki…

Saccperkb:

Christopher Nolan: A tökéletes trükk (Prestige, 2006): Egyrészt, ha egy listán kétszer szerepel Hugh Jackman és Nolan, akkor az már csak jó lehet. De komolyra fordítva a szót, vitába szállnék nagyrabecsült kollégámmal, mert szerintem meg ez Nolan legjobb filmje. Alighanem legjobban ez is fogalmazza meg a rendező szerzőiségét: a thriller műfaj remeke, benne az elmaradhatatlan nolani identitásválsággal és a szintén elmaradhatatlan Christian Bale-lel. Ja, és benne van Nikolai Tesla is, akit David Bowie alakít. Ennél jobb semmi sem lehet.

Alfred Hitchcock: Észak-északnyugat (North by Northwest, 1959): Lehet, hogy nem fair a bevezető szövegben is magasztalt filmet írni, de az igazság az, hogy egyszerűen imádom ezt a filmet: zseniálisan keveri az izgalmat és a humort, a rejtélyt és a kalandot. Sokan az első akciófilmként tartják számon, és nem véletlen: a híres repülős jelenet előtt még a műfaj nagyjának számító Indiana Jones is tisztelgett. Cary Grant pedig alighanem élete alakítását nyújtja mint Roger Thornhill, a kalandba csöppenő reklámszakember.

Vince Gilligan: Totál szívás (Breaking Bad, 2008–2013): Az igazság az, hogy a thriller, a maga kifinomult feszültségteremtésével elköltözött a robbantós-rohangálós-4DX-es moziból a tévére, ahol nyugodtan van ideje kibontakozni, karaktert építeni, suspense-t építeni. És a tévés thrillerek legszebb példája a Breaking Bad. Aki nem hallott Walter White-ról, Jesse Pinkmanről és kristálymethfőző vállalkozásukról, az egy kő alatt töltötte az utóbbi éveket.

Leilaaaa:

Carl Tibbets: Retreat (2011): Cillian Murphy és Thandie Newton egy isten háta mögötti kis szigeten kerülnek a saját házuk karanténjába, mivel egy rejtélyes idegen szerint egy levegőben terjedő betegség megfertőzi egész Európát. Szuper film, az izoláltság és az információhiány okozta feszültség, a megbízhatatlanság és az őrület határán játszik.

Mike Figgis: Jéghideg otthon (Cold Creek Manor, 2003): Sharon Stone és Dennis Quaid a nagyvárostól messze fekvő álomotthona vérfagyasztó hellyé válik. Több fronton törnek rájuk, de nem sejtik, kitől kellene a legjobban tartaniuk. Klasszikusnak mondanám, amelyet évente elő lehet venni, és újból megnézni.

David Twohy: Pokoli édenkert (A Perfect Getaway, 2009): Steve Zahn és Milla Jovovich nászútja során vetődik fel a kérdés, hogy ki az a pszichopata házaspár az egzotikus túraösvényen, akik más párok gyilkolásával ünnepelnek. Nemcsak ők, mi is találgatunk, miközben a gyönyörű helyszínek között egyre több a zavaró/megtévesztő jel.

Kritikasorozatunk harmadik, záródarabjában elhagyjuk a mozit, és a televízió-képernyő felé fordulunk: témánk az HBO Films produkciója, a Válság a Wall Streeten (Too Big to Fail, 2011). (A magyar HBO sem a frappáns címadásairól híres.) A filmet Curtis Hanson (Szigorúan bizalmas) rendezte, míg a forgatókönyvet a Totál szívás egyik írója, Peter Gould jegyzi. A film tökéletesen illeszkedik az HBO valós kortárs eseményeken alapuló tévéfilmjeinek sorába, mint amilyen a Versenyben az elnökségért (Game Change, 2012) is volt egy évvel később. Szórakoztató, hiteles és érzékeny.

A Válság… a Bennfentesek főgonoszainak szemével meséli el ugyanazt a történetet – véletlenül sem tisztára mosva, de sokkal árnyaltabban, realisztikusabban, emberként ábrázolva őket. Ha jobban belegondolunk, nem is meglepő ez a megközelítés, hisz ha arra voltunk kíváncsiak, hogyan mutat New York New Yorkból, akkor mindig bizalommal fordulhattunk az HBO-hoz (Szex és New York, Angyalok Amerikában, Kergetjük az amerikai álmot, Csajok, Híradósok, Igaz szívvel). A főellenség Henry Paulson pénzügyminiszterből most azonosulási pont lesz, amiben William Hurt játéka sokat segít. Ha szőrös szívünk többre nem is engedi, de másfél órára elhisszük, hogy az amerikai pénzügyminiszter is ember, a mieinkhez hasonló jó és rossz tulajdonságokkal, problémákkal, jóakarattal, gyengeséggel.

A Válság… nagy előnye, hogy nem feltételezi eleve azt a nézőiről, hogy úgysem értenek semmit a pénzügyekhez (lásd Bennfentesek vagy akár A Wall Street farkasa). Mindössze két – a körülményekhez képest jól megírt – jelenetet pazarol a válság leegyszerűsített magyarázatára, ami bőségesen elég is bárkinek. Egyébként a párbeszédek üdítően valósnak hatnak, ám a film mégis végig érthető és követhető tud maradni. Külön jó pont, hogy a mű épp a téma által még elbírt humormennyiséggel operál.

Valahonnan innen ered a film nagyszerűsége. Fogja a valóságot – már amennyire ezt a tárgyalótermeken kívülről meg tudjuk ítélni – és görbe tükröt tart elé; de nem túl görbét. Nem kifiguráz, csak épp annyira ível a tükör, hogy az értő szem láthassa a fonákságokat. Érdemes kiemelni a Lehman és a koreaiak közti tárgyalásjelenetet, mely akár kiváló tanagyag is lehet tárgyalástechnika és interkulturális kommunikáció órákon. A szereplők hibát hibára halmoznak – úgy ebben a jelenetben, mint az egész film alatt –, de a Válság… nem magyarázza túl a rossz döntéseket, hanem legfeljebb finom humorral kiemeli őket. A Lehman vezérigazgatója még meg is dorgálja a tárgyalást vezető beosztottját, hogy ne legyen udvariatlan, majd teljesen szakmaiatlan módon saját maga nullázza le a tárgyalás addigi eredményeit.

A Krízisponthoz hasonlóan itt sem az akció, hanem a dialógus dominál, azonban ez a film sokkal több helyszínt használ, és a gépmozgás is sokkal lendületesebb. Emellett a Válság… sokkal nagyobb időintervallumot fog át, több szereplőt mozgat meg, és az egész alkotás eseménydúsabbnak, gyorsabbnak érződik.

Ez a film bár nem moziba készült, mégis jobban megállja helyét, mint két társa. Bár nem olyan információgazdag, mint a dokumentumfilm, mégis többet ad át; nem fektet annyit a karakterekbe, mint a Chandor-film, mégis ugyanannyira szórakoztat. De ez nem is tévé, ez HBO. Így ha valaki a válságról keres filmet, jobban teszi, ha itt kezdi a keresgélést.

8/10

• « 1. rész – a fikciós
• « 2. rész – a doksi

bM