A Mocsok (Filth) az egyik legbetegebb és legmocskosabb, tabukat sárba tipró film, amelyhez eddig szerencsém volt, de annyira minőségi anyag, hogy nálam mindenképpen 2013 legjobbja. A történet alapjául szolgáló regényt az az Irvine Welsh írta, aki a Trainspottingot jegyzi, és hangulatra is hasonlít erre a húszéves klasszikusra. A Skóciához kötődő sztorinak (legalább) három mélységi szintje van, melyek szépen lassan nyílnak meg a néző előtt.

A felszín egy bipoláris, rasszista, erőszakos, drogfüggő zsaruról szól, aki minden aljas trükköt bevet azért, hogy megszerezze az áhított vezetőnyomozói előléptetést. Ámokfutásában sorban döngeti a tabukat, melyeket a filmek általában messziről kerülni szoktak. A főhőst az egyre jobban ismert, skót származású James McAvoy játssza, aki eddig is villogtatta tehetségét (például Az utolsó skót királyban vagy az X-Men: Az elsőkben), de itteni játéka a legnagyobbakkal teszi egy lapra. A szélsőséges érzelmek és elmebaj olyan széles skáláját mutatja be abszolút hitelesen, és sötét humorral telten, hogy néha azon gondolkozik az ember, hogy amit lát, azon illik-e egyáltalán nevetni, illetve nézzen-e körül ismerősei körében a mentális szétesés jeleit kutatva.

Ahogy haladunk előre, egyre beljebb húz ez a beteg világ, és megnyílnak az őrület sötét bugyrai, amiben az a legdurvább, hogy ezt csak a főszereplő (és képzelt-valós orvosa) érzi, környezetében senki nem látja, illetve ha látja is, nem próbál meg segíteni a teljes összeomlás határán egyensúlyozó (anti)hősünknek. Lassan egyértelművé válik, hogy az előléptetésért való küzdelem is csak önmaga egybentartásának eszköze. Szerencsétlen Robbo tévképzeteitől és paranoiáitól hajtva olyan konspirációs hálót sző, amellyel kollégáit, szeretőit és kevés barátját is elidegeníti magától. (A harmadik szintet a pontozás után fejtem ki, mert ez adja meg az általam gondolt teljes értelmezést, és ezért tele van spoilerekkel.)

Két dolog még, ami bástyázza a film hangulatát. Az egyik a filmzene, amely egy rakás jó, régi sláger feldolgozása, és hasonló szinten van a Ponyvaregény válogatásával. Ritka alkalom, hogy az ember egy összeállításban hallja a Radiohead: Creep skót dudás verzióját, Darude Sandstormját és Tom Jones: Dr Love modernizált változatát. (Egy Green Day: Basket Case még elfért volna valahol…) A másik hangulatelem a velős beszólások, melyekből egy csokornyi itt is elolvasható. A polkorrektség csírája is hiányzik belőlük, de megállnák a helyüket akár Tarantino legjobb filmjeiben.

A film végén bedobott, az elmebaj legvégső stádiumát jelképező szál kicsit erőltetett, nem illik a történet addigi folyásához. Lehetett volna ennél erősebb csavar is, de ettől eltekintve nagyon koherens alkotás.

Összegzés: A Mocsok nézhető sötét vígjátékként, egy ember teljes mentális szétesését bemutató drámaként vagy akár tabukat döntögető drog-trip filmként is. Nem egyszernézős, akinek bejön ez a stílus, pár héten belül újra meg fogja nézni. Bár borzasztóan kemény témáról szól, nem tudok elképzelni más tálalást, amelyben egy ember teljes összeomlása (annak minden tanulságával) ilyen könnyen nézhető, és – bár rosszul hangzik – ennyire szórakoztató lenne. Korántsem ajánlott viszont mindenkinek. Aki nem szereti a tabukon túli világot, az explicit jeleneteket, és úgy általában nem akar „mocskos” lenni, az ne nézze meg. Mindenki más legalább kétszer…

9/10

A következőket csak az olvassa, aki látta, erős spoilereket tartalmaz!

Wancass

Ezennel beállok a sorba, és írásommal szaporítom azoknak a kritikáknak a számát, melyek A törvény nevében (True Detective) című sorozat erényeiről szeretnének szólni, azzal a kikötéssel, hogy megpróbálom elkerülni a spoilerezés okozta kellemetlenségeket.

Mostanában nemigen lehetett kikerülni a sorozatról szóló dicshimnuszokat, melyek Matthew McConaughey szenzációs alakítását és a sztori magával ragadó atmoszféráját ajnározták. Egyébként joggal!

A cselekmény Dél-Louisiana mocsaras vidékén játszódik, és körülbelül ugyanaz az alapszituáció, mint a Twin Peaksben. Megöltek egy lányt (bár itt nem szimpla vízihulla van zsákba tekerve, hanem körítésnek még van egy leégett mező, agancsok és különböző sátánimádó, okkultista kellékek), és ki kéne nyomozni, hogy tulajdonképpen mi is történt. A két egymással teljesen ellentétes személyiségű nyomozó pedig hamar elérkezik ahhoz a megállapításhoz, hogy ez nem egy szimpla bűnügy, hanem a nyomok valami sokkal sötétebbhez és megdöbbentőbbhöz vezetnek.

A törvény nevében történetszövésének sajátossága, hogy a sztori két szálon fut. A jelenben, 2012-ben meséli el a két nyomozó, Rust Cohle (Matthew McConaughey) és Martin Hart (Woody Harrelson) az 1995-ben kipattanó ügy részleteit két őket méregető rendőrnek és az eléjük diszkréten beállított kamerának. Így az ő emlékezéseikkel elevenedik fel a múltbeli ügy, melynek részletei azonban igencsak lassan bontakoznak ki. Azonban ezekkel a flashbackekkel szépen, fokozatosan eljutunk a jelen állapotok megértéséhez, ahhoz, hogy Rustnak miért is lett életunt arca és hatalmas harcsabajsza, és hogy az egykori legjobb barátok miért nem állnak kapcsolatban egymással hosszú évek óta. A flashbackek az 1995-től 2002-ig tartó nyomozás idejét ölelik fel, amikor is törés ment végbe a két főhős viszonyában és addigi életében, ami miatt a korábbi állapotok tarthatatlanná váltak. Azonban a múlt és a jelen egybeolvad, és a két főhős újra kétszemélyes csapattá verbuválódva akarja megoldani a múltbeli megoldatlan rejtélyt.

A sztori tulajdonképpen a bűnügyi sorozatok műfaji sémáira épít a történetszövésben. Nic Pizzolatto, a sorozat forgatókönyvírója ezt külön ki is hangsúlyozta, hogy mindenképpen olyat szeretett volna alkotni, amiben a műfaj hagyományos elemei keverednek valami nagyon újjal és abszurddal, amivel kitűnik a CSI és az effajta tucatsorozatok tömegéből.

Ez az újdonság a bravúros atmoszféra és a nagyon erős karakterek megteremtésében áll. Az ügyről már a kezdetek kezdetén kiderül, hogy sokkal szövevényesebb és sötétebb szálak állnak a hátterében, mint általában. Sátánizmus, okkultizmus, különböző vallási szimbólumok, pedofília, drogok – ez akár sok is lehetne, és kiverhetné a biztosítékot, azonban itt olyan lassan és természetesen van adagolva, hogy a sorozat világa hamar hihetővé válik és magába szippant. Hamar rájövünk, hogy a jelen elbeszélései sokszor merőben eltérnek a múlt valós eseményeitől, és ezek a további kimondatlan rejtélyekkel karöltve feszültséggel és vibrálással teli hangulati szférát teremtenek. A mocsaras táj, a leromlott szociális környezet, az alkohol és a drogok vegyítve a gyilkosságok (mert több is van!) tényével igencsak sötét képet nyújtanak. Ez képi szinten is megjelenik, a színek általában szürkés árnyalatúak és hátborzongatóan pontosan megkomponáltak, melyekben a táj dominál az egyén felett. Ez is a sorozatbeli kiszolgáltatottságot és baljóslatot tükrözi, ahogyan a kimérten haladó történet is. Ennek a vidéknek a romlottsága, állottsága kitűnően megjelenik a lassú jelenetek folyamában, így pont úgy érezzük magunkat, mint a főhősünk, Rust, akit magával húzott a mélybe a fojtogató közeg.

A karakterek szintjén adott a kezdetleges séma – a két, egymás világképének teljesen ellentmondó detektív, akik azonban mélyen elhivatottak a munkájuknak. Az újdonság itt abban rejlik, hogy Nic Pizzolatto mer tulajdonképpen két antihőst megtenni a történet mozgatórugójának. Rust Cohle (Matthew McConoughey) megy át a legelőnytelenebb változáson a történetben, azonban lecsúszott jelenvalójában is képes a mély filozófiai és metafizikai eszmefuttatásokra (bár nem nagyon értem hogyan, mivel saját elmondása szerint az elmúlt tíz évet részegen töltötte), és ezek a monológok jelentik tulajdonképpen a sorozatbeli hangulat magját. Furcsák, hátborzongatóak, akár Rust, akiről sokáig azt is feltételezzük, hogy ő követte el a gyilkosságokat. Martin Hart (Woody Harrelson) pedig az indulatok agresszív levezetésének és az asszony megcsalásának a mestere, azonban még mindig sokkal szociálisabb lény, mint Rust, ezért általában a munkahelyi balhékat (mert azokból is van egy pár) ő viszi el a hátán. Az ő kettősükből teremtődik meg a feszültségnek egy újabb síkja, mivel viszonyuk igen ingatag és legtöbbször nem túl bizalmas, ami viszont egy ilyen munkához szükséges lenne.

Összegezvén, A törvény nevében minden rétegében a feszült, izgalmas és légkörében egyedi történet alá dolgozik kiváló színészekkel, hangulatos dallamokkal és babonázóan szép képi világgal. Éppen ezért érdemes ezt választani a pörgős, ám semmi gondolati síkkal nem rendelkező „nyomozós sorozatok” helyett.

9/10

kerítésléc

Ha bárki azt hitte volna, hogy a vámpírmitológiából már nem lehet több vért kifacsarni, tévedett: Jim Jarmusch legújabb alkotása, a Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive) sajátos szerzői hangon szólaltatja meg az elmúlt pár év durván felhype-olt fantasytematikáját, és persze ki is fordítja a műfajt.

Adam (Tom Hiddleston) és Eve (Tilda Swinton) többszáz éves vámpírok, akik ugyan házasok, de a világ két különböző pontján tengetik éjszakai életüket. Adam Detroit kihalt külvárosában burkolódzik magányba és zenélésbe, míg Eve a marokkói Tangerben él, ám a férfin eluralkodó depresszív hangulat miatt elhatározza, hogy hozzá költözik. A szerelmespár nyugodt idilljét azonban felkavarja Eve felelőtlen vámpírhúgának felbukkanása, aminek Adam korántsem örül. A gyermeteg Ava (Mia Wasikowska) idegesítő jelenlétén túl a váratlan látogatásnak más negatív hozadéka is van: a fiatal vámpír bajba sodorja az egyetlen emberi lényt, akivel Adam jó kapcsolatot ápol.

Szerzői filmről sosem könnyű írni, hiszen ez esetben nincsenek meg a kritikus számára a jó bázishatárokat biztosító műfaji keretek – mondhatnánk, egy művészfilmest leginkább saját maga kontextusában lehet vizsgálni. Ez esetben pedig egy szerzői stílus vagy tetszik valakinek, vagy nem – nekem Jarmusché nagyon,  szóval nem tudok eltekinteni a szubjektív vélemény befolyásoló hatásától: a Halhatatlan szeretők beszippantott, mint két tűhegyes szemfog az artériákból ömlő testnedvet.

A film cselekménye fricskaszerűen eltekint a középpontban álló misztikum akciólehetőségeitől, amelyekkel például a Vámpírakadémia vagy True Blood sorozat élt. A vámpírok itt nem üldözéses jelenetekben menekülő vagy épp vadászó fantasztikus ösztönlények, hanem személyes drámákkal küzdő, kiforrott személyiségek – akiket ráadásul kivételes színészgárda jelenít meg a vásznon. A Halhatatlan szeretők ritmusa így Jarmuschhoz mérten, de cseppet sem idegtépően csordogál: a modernizmus tempóját idéző jelenetekben a hétköznapi drámák fantasztikumba ágyazott plasztikus mása elevenedik meg. Az expozíció hihetetlenül elnyújtott, funkciója leginkább a vámpíréletmód közelhozása és ezáltal emberivé tétele a néző számára, míg a film fordulatát jelentő váratlan vendég érkezése és zavaró jelenléte pillanatok alatt zajlik le. A Halhatatlan szeretők – mondhatni – a csúcspontok előkészítésének, majd kihagyásának filmje, ritmusában az évszázadokba fagyott vámpírlét átélhető monotonitása érződik.

Jarmusch alkotása a teljesen hétköznapinak ábrázolt életmód mentén persze humorosan utal a mitológia számos elemére – a vámpírok magas életkora miatt minduntalan felbukkannak olyan kulturális gagek, amelyek által a néző időről időre kortárs vagy épp évszázadokra visszanyúló „áhá”-élményt élhet át. Így tudjuk meg, hogy Adam depresszióra hajlamos, romantikus kedélyállapota Shelley és Byron hatására alakult ki, akikkel „anno együtt lógott”, és ha Marlowe – aki a pár közös vámpírismerőse – korábban találkozott volna vele, bizonyára róla mintázza Hamlet merengő karakterét.

További kiemelendő pont a film sajátos – és többször visszatérő – képi megoldása (mely a trailerben is látható): a rendező számos jelenetet köröző mozgásra fűzött fel. Felbukkan a főcím égboltot fényképező képében, majd a bakelitlemez forgásában és az erre átvitt, szereplőket felülről vevő, körbeforduló és lefelé haladó kameraállásban. Ez a sajátos, szinte már motivikusan visszaköszönő mozgás – a fantasztikus látvány mellett – a Halhatatlan szeretők tudatmódosított/mámoros jellegét fokozza (amely expliciten a vérivás pillanatában jelenik meg), miközben a vámpírélet önmagába záródó, végtelen körforgását jelképezi.

Jarmusch ismét megörvendeztetett minket egy álomgyári műfajt lebontó szerzői alkotással: ahogy a Hervadó virágok kapcsán is írtam, aki szereti a rendező munkásságát, semmiképpen ne hagyja ki ezt sem (sőt!), aki pedig nyitott az absztrakcióra és a mainstreamtől eltávolodó mozgóképes művekre, annak itt az ideje megismerkedni ezzel a stílussal! A Halhatatlan szeretők jó kezdés!

9/10

A film premier előtt április 12-én (szombaton) látható a Titanic Filmfesztiválon, az Urániában és a Puskin moziban. Hazai bemutatója április 17.

PanAma

Még mindig zajlik a Titanic, mi pedig ismét két versenyfilmet veszünk górcső alá, amelyek bár a felszínen merőben különböznek, közelebbről vizsgálva talán mégis hordoznak közös vonásokat.

Apacsok (Les Apaches, r.: Thierry de Peretti, 2013)

Korzika a köztudatban leginkább, mint kedvelt turisztikai célpont van jelen. A gyönyörű szigetről annyit kell tudni, hogy bár nagy részben korzikaiak lakják, akiknek saját nyelvük van, egy rövid perióduson kívül (1755 és 1769 között) sosem volt önálló nemzet, a 18. század második fele óta pedig Franciaországhoz tartozik. A bevándorlók száma mindazonáltal nem csekély: ők nagyrészt franciák, de egy viszonylag nagyobb marokkói kisebbség is él Korzikán, valamint olaszok, portugálok és egyebek. Igazi olvasztótégely tehát a sziget, afféle mini-Amerika, és ennek velejárója az etnikai konfliktusok jelenléte is.

Az Apacsok mégsem erre az etnikai feszültségre van kiélezve: sokkal inkább a pénztelen szigetlakók és a burzsoá turisták konfliktusára. Arra az ellentétre, amely a többnyire Franciaországból érkező, a nyaralóikban pöffeszkedő, szigeten élősködő felső középosztály és a nyomorban élő helyiek között húzódik. Nem véletlenül hirdeti már a film trailere: „Korzika, ahogy még soha nem láttad”. Ebbe a mocsokba ereszkedünk le, egy csoport helyi fiatalt követve, szembesülve azzal, hogyan teszi a kapitalista kizsákmányolás őket barbárokká. A cím is egy ilyen elállatiasodott közösségre utal, az Apacsok ugyanis egy 20. század elején tevékenykedő rablóbanda volt Párizsban, amitől a burzsoá középosztály különösen tartott.

Thierry de Peretti filmjében azonban a fiatalok nem ehhez hasonló, megszervezett bűnözőkommuna tagjai. Minden cselekvésük spontán, meggondolatlan és véletlenszerű. Csak úgy belesodródnak az eseményekbe, ami végül fatális brutalitáshoz vezet. A francia rendező pedig remekül mutatja be ezt a céltalan sodródást: az egyedüli ambíciókkal rendelkező karakter, egy lány, a vendéglátáson keresztül látja az egyetlen kiutat a szegénységből, és mikor kérdőre vonja barátját, amiért az nem csinál semmit, azt a választ kapja a fiataltól, hogy inkább meghalna. Az Apacsok végig teljesen érzelemmentes és hideg marad, a történet lezárásaként pedig bár nem kapunk elvárt feloldást, az utolsó jelenet mégis feledhetetlen lesz. A film április 10-én még látható az Urániában.  

8/10

A hosszú út hazafelé (Eve Dönüş: Sarıkamış 1915, r.: Alphan Eşeli, 2013)

Alphan Eşeli bemutatkozó filmje az I. világháború idején zajló sarıkamışi csata után veszi fel a fonalat, ahol is hét embert követünk, akik próbálnak hazajutni a csata után a zord török télben. A csatában mintegy 90 000 oszmán veszett oda, sokan viszont, bár az oroszoktól megmenekültek, a hideg, kietlen vidék áldozataivá váltak. Amikor hőseinknek nem a fagyos hóban kell menetelniük, akkor a háborúban felégetett faluk menedékében szállnak meg, ahol az összes elemózsiájuk egy zsák mag. A hosszú út hazafelé tulajdonképpen ugyanarról szól, mint az Apacsok: hogyan teszik a körülmények az embert barbárrá. Azonban a török film sokkal direktebb módon teszi mindezt, itt ugyanis szó szerint a túlélés a cél, nem opció többé a tengődés.

A filmben azt látjuk, ahogy a háborús környezetben felbomlanak a normál civilizáció szabályai és szép lassan a kollektív társadalomtudatot szétbombázza az egyéni túlélési ösztön. A történet bár eleinte komótosan lépked, akárcsak hőseink a térdig érő hóban, de amikor már-már elszenderülne a néző, hirtelen gyomron vág minket a film. Mindehhez Víg Mihály atmoszférikus zenéje – ami merőben eltér Tarr Bélával való munkáitól – remek kísérőt ad. A színészek hiteles alakításához pedig az is hozzájárult, hogy a filmet a valódi török télben forgatták, Kelet-Anatóliában. A hófödte táj egyszerre gyönyörű és halálos, akárcsak egy film noirból előlépett femme fatale.

A hosszú út hazafelé egyetlen hibája mindössze a szájbarágós epilógus, amely feleslegesen magyarázza az egyik negatívként pozícionálódó karakter motivációját, kvázi felmentve őt tettei alól. Valójában az ezt követő zárókép éppen elegendő lett volna magában is a hatásos lezáráshoz. A film a Puskinban még egyszer megtekinthető április 11-én.

8/10

Szamár

Folytatjuk a Titanic fesztiválos sorozatunkat (korábbi cikkek itt), ezúttal két filmmel. Ami a közös bennük, hogy mindkettő skandináv, versenyfilm és valamilyen érdekes mesélési technikával beszél komoly témákról.

Vakon (Blind, r.: Eskil Vogt, 2013)

Egy írónő megvakul szinte az egyik napról a másikra, majd visszavonul az otthona magányába, elzárkózva mindenkitől. Egyetlen kapcsolata a világgal a férje és a saját fantáziája, ugyanis napjait a laptopjába merülve tölti, amelyen rendszeresen történeteket sző. Az elképzelt jelenetei életre kelnek a filmben, ráadásul folyamatosan változnak is, ahogy az írónő visszatöröl vagy átír dolgokat. Az egyik pillanatban még egy kávézóban vagyunk, majd egy ellensnitt után már egy buszon ülnek szereplőink. De nem az írói fantázia az egyetlen, amivel eljátszadozik a film.

A főszereplőnek, Ingridnek hivatásából adódóan fantáziálnia kellett, de most hogy vak lett, már életvitelszerűen kell űznie a dolgot. Emlékeire és maradék érzékeire hagyatkozva kell elképzelnie a körülötte lévő világot. Hasonlóan, ahogy egy író felépít magában egy képzeletbeli valóságot, neki látás híján kell felépítenie a létező valóságot. Így a film három narratív szinten mozog: az írói fantáziáén, a vak percepcióén és a valódi létezőén. A különböző szintek között a rendező anélkül ugrál, hogy bármiféleképp jelezné nekünk, hogy éppen melyiken vagyunk, ezáltal elmosva teljesen a vonalat képzelt és valós közt.

A norvég film további erőssége, hogy olyan szituációkat is bemutat a vakléttel kapcsolatban, amelyek kimondottan komikusak, és ez az enyhe intellektuális humor lesz az, ami igazán emberközelivé hozza a drámát is. Aki el szeretné csípni, még április 9-én megteheti az Urániában.

8/10

Az osztálytalálkozó (Återträffen, r.: Anna Odell, 2013)

Anna Odellnek szörnyű volt az élete középiskolában: ha épp nem szóban bántalmazták akkor tudomást se vettek létezéséről. Azóta húsz év telt el, belőle művész lett, de a húszéves osztálytalálkozóra senki se hívta el. A negyvenéves nő ezért elképzelte, hogy mit mondott volna a néhai osztálytársainak, ha mégis meghívják. Ez a film első fele: egy film, ahol Anna Odell saját magát játssza, ahogy konfrontálódik régi sérelmezőivel egy osztálytalálkozón. Itt azonban nincs vége a történetnek. A második félben Anna végiglátogatja volt osztálytársait, hogy megmutassa nekik az elkészült filmet, és kikérje a véleményüket. Ők viszont nem tudják Anna igazi célját, az egész egy művészi projekt, amelynek a célja néhai osztálytársai reakcióinak rögzítése. Ez a bizonyos projekt pedig valójában maga Az osztálytalálkozó, amelyben nemcsak Anna Odell alakítja saját magát, de néhány volt osztálytársa is.

Ha elsőre bonyolultnak hangzik, az nem véletlen, ugyanis tényleg elég komplikált a képlet. A svéd rendezőnő ráadásul nem először csinál olyan művészi projektet, ahol a saját életét dramatizálja, fikcionálja és dokumentálja, 2009-ben például megrendezett öngyilkossági kísérletet követett el művészi célból. Az osztálytalálkozó is olyan fikciós mű, amely úgy táplálkozik a valóságból, hogy lehetetlen megmondani hol ér véget a valóság és hol kezdődik a képzelt. Anna Odell csak látszólag csinált kihelyezett, semleges nézőpontból kvázi dokumentarista önéletrajzi filmet, valójában azonban teljesen összemossa az objektív valóságot a szubjektumával. Úgy tekintünk kívülről a nőre, hogy közben végig az elméjén belül vagyunk.

Ennél a filmnél szintén el lehet mondani, hogy nem a narratív dimenziói teszik egyedül jóvá. Az iskolákban kialakuló hatalmi hierarchiák általi kiközösítés, valamint aktív vagy passzív bántalmazás olyan lelki sebeket okoz, amelyeket nem lehet húsz évvel később annyival eltusolni, hogy „gyerekek voltunk”. Anna Odell tökéletesen ragadja meg ezt a témát. Az osztálytalálkozó egyszerre elgondolkodtató, mert létező problémáról szól, és aggasztó, mert nem nyújt rá megoldást, csak azt mondja, beszélni kell róla. Április 11-én még megtekinthető a Puskinban.

9/10

Szamár

Destin Daniel Cretton nevét valószínűleg nem sokan hallották még, ami nem véletlen. A fiatal rendező bár már 2002 óta a pályán van, hosszú évekig mindössze rövidfilmeket rendezhetett. Az első áttörés 2009-ben jött, amikor Short Term 12 című kisfilmjét nemcsak beválogatták Sundance-re, de nyert is vele a nagynevű amerikai fesztiválon. Egy évre rá a történetből írt egészestés forgatókönyve szintén sikert aratott: ezúttal a Nicholl forgatókönyvírói ösztöndíj pályázatán, ahol évente öt elsőfilmes írót támogatnak. Üröm az örömben, hogy bár a program célja a fiatal írók segítése, mégis nagyon kevés nyertes könyvből készül valaha is film.

Cretton ugyanebbe a problémába esett, hiába volt egy díjnyertes rövidfilmje és forgatókönyve, képtelen volt elég támogatást szerezni terve megvalósításához. Megrendezte tehát egy másik művét. A magyar forgalmazásba nem került I Am Not a Hipster az első nagyjátékfilmje lett, ráadásul szintén bejutott Sundance-re. Ez lett végül az, ami hozzásegítette, hogy valódi szponzort találjon a már évek óta levegőben lévő projektjéhez, és így született meg négy évvel a rövidfilmje után az Átmeneti állomás.

A film középpontjában a Brie Larson által megformált Grace áll, egy fiatal nő, aki problémás tinédzserek számára fenntartott átmeneti nevelőotthon állandó dolgozója. Ez a két szó lesz a történet kulcsmotívuma: a mulandó és a maradandó. A nevelőotthon csak ideiglenes lakhatást biztosít a kamaszoknak, amíg az állam vagy a szüleik gondoskodnak az elhelyezésükről. Lehet ez pár nap, lehet több hónap, adott esetben akár évek. A gondozók egyetlen feladata tehát, hogy fenntartsák a rendet, minden más az államra és általuk alkalmazott pszichológusokra van bízva. Grace-nek jó darabig sikerül ez az érzelmi távolságtartás (ami nem csak munkájára, de párkapcsolatára is kivetül), egészen addig, amíg egy új lány nem érkezik: Jayden. Grace magára és saját múltjának démonaira ismer a lányban, ahhoz pedig hogy megmentse, túl kell lépnie a hatáskörét.

Destin Daniel Cretton filmjének erőssége a hiperrealisztikus érzelemábrázolás. A hawaii születésű férfi maga írja a történeteit, és írói vénája nagyon erősen érvényesül műveiben. Legyen az problémákkal küszködő felnőtt nő, visszahúzódó 18 éves néger srác vagy cinikus kamaszlány, Cretton tökéletesen helyezi magát a szerepükbe: kiváló emberismerő képességét rendkívül hiteles karakterrajzokon át kamatoztatja. Az Átmeneti állomás drámai dimenziója egyszerre húsbavágó, miközben hihetetlenül sima és gördülékeny. A rendező úgy ad át nehéz témákat, hogy azok könnyed, egyszerűen befogadható filmbe vannak csomagolva.

Bár Cretton az írói feladatokat hiba nélkül ellátja, rendezői munkája hagy kívánnivalót maga után. Az Átmeneti állomásból hiányoznak az érdekes plánok, a szép képek vagy bármiféle vizuálisan kényeztető megoldás. A premier plánok túlzott használatától az az érzése támad az embernek, hogy a rendező nincs tisztában azzal, hogy érzelmet nem csak arcközelivel lehet kifejezni. Mindez persze nem feltétlen hiba, sőt, érezhető mögötte egyfajta tudatosság: Destin Daniel Cretton bele akart mászni a szereplők képébe, akárcsak a nézőjébe a filmmel. Második nagyjátékfilmje nagyon biztató folytatása életművének.

A filmet nálunk a Titanic fesztiválon vetítik április 8-án és 12-én.

7/10

Szamár

A magyar műfajfilm, ha nem is virágzik, de stabilan teljesít mind produkció-, mind nézőszámban. Idén már két film is átlépte a 100 000-es megtekintést a mozikban, és bár idáig úgy tűnik, hogy a Filmalap egyaránt támogat szerzői és tömegfilmes projekteket, a Coming out és a Megdönteni Hajnal Tímeát sikere akár ennek az egyensúlynak az elbillenéséhez is vezethet egy-két éven belül. Bár a közönségfilmek gazdaságilag jól teljesítenek, a kritikai fogadtatása a műveknek már nem annyira fényes. Továbbá elmondható az is, hogy amikor magyar műfajfilmről beszélünk, ez legtöbb esetben romantikus komédiát jelent. Az egyéb zsánerek pótolásával, amelyek meglehetősen alulreprezentáltak a magyar filmművészetben – mint a horror, thriller vagy a sci-fi –, általában az állami támogatási rendszeren kívül készülő filmek próbálkoznak. A legújabb ilyen kísérlet Novák Erik rendezőtől származik – a Fekete leves premiervetítésén jártunk.

A Fekete leves igazán különleges produkció, hiszen mindenki ingyen vállalta a munkát, a színészek közt azonban mégis találunk nagy neveket, szó szerint (Nagy Zsolt) és átvitt értelemben is (Szabó Simon). A többségük azért többnyire vagy keveset foglalkoztatott, vagy teljesen ismeretlen. Ilyen a film főszereplője, Perjes Zoltán is, aki meglepően hiteles alakítást nyújt. Ez talán nem is véletlen, hiszen a Fekete levesben mindenki a saját nevén szerepel, és tulajdonképpen magát alakítja, fiktív sztoriba belehelyezve. Megírt dialógus nincs, minden improvizált, aminek eredményeként feledhetetlen szövegek lesznek: ez mindenképp a film legerősebb pontja. Gondok azonban vannak rendesen.

A Fekete leves műfaját tekintve heistfilm: olyan gengszterfilm, ahol összeáll egy csapat, hogy elvégezzenek egy illegális melót meggazdagodás végett, majd az utolsó felvonásban rendszerint elbukik a banda. A makrostruktúrát szinte hibátlanul követi a film, az elvárt történeti állomások közé viszont rengeteg „üresjárat” ékelődik be, ahol tulajdonképpen áll a cselekmény, ráadásul ezek a funkciótlan jelenetek rendre nagyon elnyújtottak. Azt hozzá kell tenni, hogy a film olyannyira friss, hogy miután a Titanic fesztivál már egy korábbi stádiumánál rábólintott, Novák Erikék az április 4-i premierre épphogy befejeztek egy újabb kvázi nyersvágást, amiből már kidobtak húsz percet, de valljuk be: ráférne még legalább ugyanennyi rövidítés.

A dramaturgiai szempontokon kívül számos egyéb dolog rombolja a megítélést, mint konkrét jelenetek rosszul felvett hanggal, de az általánosságban is szörnyű hangkeverés, valamint a képminőség és fókuszproblémák. Ezek az ügyetlenkedések már csak azért is szomorúak, mert néhányat ezek közül talán vágással sem lehet megoldani. Összességében a hatás pedig olyan, mintha egy elsőéves egyetemista hosszúra nyúlt, ügyetlenkedő vizsgafilmjét néznénk. Hasonlóan kísérletező mind az érdekes beállítások – amelyek közül egyik-másik meglepően jól működik, mint az autókormányra rögzített kamera –, mind pedig a hiperaktív vágás által. Azonban minden hibája ellenére a film valahogy mégis működik.

A Fekete levesnek van egyfajta varázsa, amely épp ebből az amatőrségéből fakad. A sztori konfliktusa marha egyszerű: egy DJ összeszed egy tízmilliós tartozást egy kaszinóban, majd miután kap egy fülest egy pénzszállítóról, egy diliházban lévő haverja által összeverbuvál egy idiótákból álló csapatot, akik el is végzik a melót. A dolog örömére hatalmas bulit csapnak, de nem sokára rájönnek, hogy a rossz embert rabolták ki.  A film a karakterek által lesz élvezhető. A produkción látszik, hogy minden egyes stábtag szórakozásból vállalta a melót, ami így már nem is munka, hanem játék. Ez a naiv és lelkes hozzáállás a nézőre is kivetül, minket is bevon a film a játékba. A Fekete leves maga is egy heist lett: egy csapat idióta mosolyt rabol az arcunkra.

Értékelni felesleges lenne a filmet, hiszen még nincs kész, de ha a konkrétan élményromboló hibáit kijavítják, egy élvezetes és érdekes alkotás lehet. A Fekete leves jelenlegi állapotában megtekinthető még egyszer április 10-én a Titanic fesztiválon. 

Szamár

2009. január 1-jén hajnali két óra körül az oaklandi Fruitvale negyedbe befutó helyi HÉV-ről riasztás érkezik. Verekedés tört ki a szerelvényen. A rendőrség megérkezik az állomásra, eltávolítanak pár embert a vasúti kocsiról, akiknek vélhetően köze volt a dologhoz, és felsorakoztatják őket a fal mentén. Köztük van Oscar Grant, egy 22 éves afroamerikai férfi. Nemsokára a helyzet kaotikus lesz, előkerülnek a sokkoló pisztolyok, rengeteg utas kamerát ragad, Oscar megpróbál felállni, leteperik, az utasok ordibálnak, majd hirtelen durranás hallatszik, és fél másodpercig csend lesz. Oscar soha többé nem megy haza négyéves kislányához. A Fruitvale Station az ő utolsó napját mutatja be.

A fruitvale-i állomáson történt eseményeknek óriási visszhangja volt a helyi fekete közösségben, rengetegen tüntettek és igazságszolgáltatást követeltek. A rendező, Ryan Coogler maga is afrikai amerikai, mi több, oaklandi születésű. Egy kaliforniai filmiskola hallgatója volt, amikor értesült az eseményekről, és azonnal elhatározta, hogy vászonra akarja vinni a történetet. A szerencse is melléállt, ugyanis Forest Whitaker, aki később a film producere lett, már a korai szakaszban szárnya alá vette a fiatal egyetemistát. Coogler 2013-ban debütált a Sundance-en első rendezésével, mind a zsűri, mind a közönség fődíját elnyerte.

A legfontosabb tárgyalandó pont a valós eseményeket feldolgozó műveknél a realitáshoz való viszony. A Fruitvale állomáson történtek különösen problematikusak ilyen szempontból: hiába a sok felvétel, a mai napig rengeteg kérdés maradt, ezért nehéz megállapítani egy általános igazságot. A film realizmusát dicséri, hogy Ryan Coogler nem hozza meg helyettünk a döntést. Úgy komponálja meg a film klimaktikus jelenetét, hogy a néző ugyanolyan zavarban legyen, mi is történt valójában, akárcsak a helyszínen lévő emberek. Csak annyit látunk, amit a felvételekből is: ki és mit csinál, de a miértet már nem teszi mögé a rendező.

Legtöbb támadás a filmet nem is a nagyjelenete miatt érte, hanem az azt megelőző egy óráért, amely Oscar utolsó napját dramatizálja. Mivel a nagy része ezeknek az eseményeknek fikció, sokan kritizálták a filmet, amiért manipulatív módon megpróbálja jobb fényben feltüntetni az áldozatot, akinek az előélete azért közel sem makulátlan. Coogler persze itt se hallgat el dolgokat: megtudjuk, hogy Oscar börtönviselt, hogy megcsalta a barátnőjét, akitől lánya van, valamint hogy egyébként (volt) drogdíler. Ezeket a tényeket viszont rendszerint olyan jelenetekkel ellenpontozza, amelyek a történet emberi dimenzióját növelik, és a drámai hatást szolgálják. Mégsem lehet ezt elfogultságként vagy hatásvadászatként kezelni: van, hogy egy jeleneten belül mutatja meg Oscar jó és rossz oldalát.

A végeredmény realisztikus ábrázolás lesz: nem egy archetípust látunk, hanem hús-vér, hétköznapi karaktert a pozitívumaival és a csúfságaival egyaránt. A Fruitvale Station azáltal sokkol, hogy nem hazudik az arcunkba. A film nem vádirat, hanem egy megrázó esemény valósághű bemutatása. Ryan Coogler bemutatkozó műve nem véletlenül lett a tavalyi év egyik legelismertebb amerikai függetlenfilmje.

A filmet nálunk a Titanic fesztivál keretében vetítik április 6-án és 8-án.

8/10

Szamár

Az ír John Michael McDonaghnak nincs könnyű élete az öccse árnyékában élve: testvére, Martin McDonagh nem elég, hogy elismert színházi drámaíró, de eddigi két filmjével (Erőszakik valamint A hét pszichopata és a si-cu) igen magasra tette a mércét. A bátynak tehát nem volt egyszerű dolga, amikor maga is filmrendezésbe fogott 2011-ben. Debütáló filmje, A Guardista teljesen az öcsi stílusát idézte, de valahogy mégis kiforratlanabb volt. Az ígéretes, de tompa bemutatkozás után három évet kellett várni mire elkészült második rendezése, a Titanic Filmfesztivál nyitófilmje: a Kálvária.

A film főszerepében azt a Brendan Gleesont láthatjuk, aki már a testvérrel is dolgozott kétszer (az Erőszakik mellett Six Shooter című Oscart nyert rövidfilmjén, amivel Martin McDonagh felkerült a filmes térképre), és A Guardistában is a címszereplőt játszotta. Gleeson itt papot alakít egy vidéki ír kisvárosban, akit egy nap halálos fenyegetés ér gyóntatás közben: egy hete van, mielőtt megölnék. Hogy mi rosszat tett? Semmit, épp ezért kell neki meghalnia. A helyzet annyira abszurd, hogy adja magát egy újabb McDonagh testvérek-féle erőszakos fekete komédia, de bár a sötét humor kétségkívül jelen van, mégsem erre lesz kiélezve a hangsúly. Mi több, a Kálvária erősen elszakad a fiatal testvértől átvett stílustól: a drámaiság a korábbiaknál sokkal intenzívebb szerepet kap, és a filozófiai kérdések sincsenek többé két politikailag inkorrekt poén közé sunyin becsúsztatva, ehelyett közvetlen az arcunkba tolja a rendező.

A James atyát megfenyegető rejtélyes férfi hang elmondja, hogy hétévesen megerőszakolta egy pap, és így áll bosszút, azáltal, hogy elveszi egy hasonlóan vétlen életét az egyházi kommunából. James atyának tehát Jézussá kell lényegülnie, és meg kell bűnhődnie mások bűneiért. A film itt több ponton A vadászatot juttatja eszünkbe, és bár a Kálváriában nem vádolja senki a főhőst pedofíliával, mégis annak következményeként, ártatlanul kerül a kisvárosi közösség szó szerinti célkeresztjébe. A hónapokat itt napok váltják, de az események hasonlóan folynak le egészen olyan motívumokig, mint a kutya.

A pap halála kitűzött napja előtt végiglátogatja felekezete tagjait, akik egytől egyig beteges figurák, hol fizikailag (mint a végnapjait élő öregember), hol pedig mentális értelemben (például a depressziós üzletember, akinek rengeteg pénze van, de minden szerette elhagyta, még takarítónője is; vagy egy börtönben lévő fiatal, akit kannibalizmus miatt ítéltek el). Az egész egyfajta nyomozásként is felfogható, de a történetmorzsák puzzle-szerű összerakása olyannyira elmarad, hogy a végére akárki állhatna a pisztolycső másik oldalán. A kis epizódok viszont remekül szolgálnak arra, hogy morális kérdések tablóját állítsa fel a rendező, mint az öngyilkosság vagy az önvédelem helyessége.

Mindazonáltal, bár a Kálvária erősen reflektál a katolikus egyház pedofíliabotrányaira, mégsem ez lesz a történet kulcsmotívuma. A film sokkal inkább az emberi közöny kritikájaként fogalmazódik meg: James atyának nem azért kell bevégeznie, hogy jézusi figuraként feloldozza az emberiséget halálával, hanem mert saját magán is elterjedt az apátia fekélye. John Michael McDonagh második filmjével nem szakad el az ír gyökerektől, de már egy érett, komoly alkotást tesz le az asztalra.

A filmet nálunk a Titanic fesztiválon vetítik április 5-én és 12-én.

8/10

Szamár

Dyga Zsombor 2014-es, jelenleg mozikban futó filmje, a Couch Surf tulajdonképpen bátor próbálkozásnak könyvelhető el, kár, hogy megannyi ponton elhasal. A Magyar Filmszemlén többszöri sikereket (2003, 2010, 2011) elérő rendező – aki ezúttal a 10+2 epizódból álló nagyjátékfilm számos részének forgatókönyvéért is felel – eme alkotását kizárólag magánpénzekből, állami támogatás nélkül hozta létre, kortárs viszonylatban uzsonnapénznek számító 30 milliós büdzséből. Ezért persze hatalmas kalapemelés jár, mert a szűkös keretekhez képest mégis a vászonra került valami, még ha rozoga (kanapé)lábakon is.

A Couch Surf szkeccsfilm (lásd még: Kávé és cigaretta, Nekem Budapest). Azaz különböző rövid terjedelmű mozgóképes alkotásokat nagyjátékfilmmé fűző mű, melyben az epizódok csak lazán kapcsolódnak egymáshoz (pl. központi tematika vagy egy motívumkör szintjén), jelen esetben még ráadásul a rendező személye is valamennyi résznél azonos. Van tíz darab történetmesélő és két nonnarratív rövidfilmünk  (ez utóbbi kettő a Couch Surföt keretbe foglaló főcímek). Vannak kanapéink és embereink. Van itt házassági konfliktusból kifolyólag hálószoba-számkivetett férj, terápiás kezelésen résztvevő szorongós fazon, nőnapra készülő lúzer, a barátság határait feszegető kamasz édeshármas, sőt, még a pokol kapujában randevúzó párocska is. Kár, hogy a történetek sokszínűsége ezúttal a koherencia rovására megy, és emiatt a Couch Surf egysége értelmetlen darabjaira hullik.

Bár a film címe a divatos és olcsó hippi utazásmódra utal – miszerint bagóért, egy-két éjszakára kibéreljük ismeretlen helyiek kanapéját a drága hotelek helyett – a Couch Surf maximum néhány epizód hangulatában őrzi a terminus jelentését (például a Párizsban, a kültéri díványon éjszakázó prágai fiataloknál), pedig etimológiailag elhumorizál az alkotás elején felbukkanó főcímmel, mikor a dizájnos sárga betűk hátterében egy fakanapén trükköző deszkást látunk („Kanapészörfölés”). Egyébként a tíz történetmesélő epizódot mindössze a minduntalan felbukkanó – ám teljesen különböző – kanapék kötik össze, illetve megközelítőleg azonos filmidő. Ám sajnos a kanapé egyáltalán nem válik a film résztvevőjévé: lehetne az embereket szűk szituációba szorító kísérleti tér helye vagy szimbolikus tartalommal bíró motívum, de ilyenről szó sincs. A Moratóriumban még értelmezhető lenne a száműzöttség szigeteként vagy a Lecserélve epizódban a régi és az új élet szembeállásaként, de az alkotók kihajítják az ablakon a dívány másodlagos értelmének lehetőségét és egyszerű ülőalkalmatosságként használják. De miért? A nagyjátékfilm koherenciája így mondvacsinált lesz csupán – a 10+2 részt már semmi sem tartja össze, olyan, mintha egy rövidfilmfesztivál blokkjára ültünk volna be.

Bizonyos epizódok egyébként egészen jóra sikerültek, Dyga Zsombor ilyenkor megcsillogtatja műfajidézési készségeit. A Moratórium romkomhumora működőképes, a Folt hátán folt pszichothrilleres sztorija pedig valóban hátborzongató. Ezzel szemben néha olyan karcosságok érzékelhetőek, amelyek fölött nem lehet elsiklani – az Új osztás kamaszhármasa nagyon vizsgafilmszagú, pláne a félresikerülten hatásvadász utolsó kamerába-pillantással (de legalább a smink lenyűgöző volt), a Baj van a részeg tengerésszel epizód életszerűséget csak messziről ismerő dialógusai pedig a színészeket kellemetlen ripacsparádéra kényszerítik. Sajnos ez a baj – az egyébként zseniális alapötlettel dolgozó – Dramaturgia c. disztópiával is: a történet és a formanyelv bravúros, de a párbeszédek és a színészi alakítások ízetlenné teszik. Valamelyik epizódnál mindig kilóg a lóláb, emiatt még a vágyott laza egység is elbújik a kanapé alá.

Amennyire a történetmesélő epizódok széttagolttá és amatőrré teszik a film egészét, a végefőcím alatti záróképsor olyan egyszerű kézsuhintással bizonyítja be, hogy a Couch Surfben mégis van valami. Egy laboratóriumban, UV-fény alatt vizsgált kanapét látunk, amelyen a megannyi odafröccsentett élet nyoma világít ilyen-olyan foltokban. A nagyon pontosan megkreált UV-fényes látványvilágon, az ezekkel párhuzamot képező feliratokon és a hangulatos aláfestőzenén túl itt felbukkan az, amire másfél órán keresztül hiába vártunk: a motivika. A kanapé a szövet, amelyen a bemutatott életek nyomot hagynak. Micsoda kihagyott ziccer!

5/10

PanAma