Nehéz erről beszélni, írni, szólni. Jancsó Miklós január 31-ikei halála, mely 92. életévében érte a valaha élő egyik legkiemelkedőbb, kétszeres Kossuth-díjas, Balázs Béla-díjas magyar szerzői filmes művészt, az egész országot felkavarta. Egy korszaknak lett vége ezzel, és mi – ahogy sokan mások – nem mehetünk el szó nélkül e mellett. Engedjétek meg, hogy ebben az összefoglaló cikkben emlékezzünk meg Jancsó Miklós életművéről.

A művész 1921-ben született Vácon, és bár azt hinnénk, hogy a magyar modernizmust talán leginkább meghatározó életmű stílusjegyeinek markáns kialakulása a filmkészítés iránti korai érdeklődésből ered, ez nincs így. Jancsó Miklós ugyanis a gimnázium befejezése után a pécsi jogi egyetemre iratkozott be, diplomát pedig ebből a tudományágból 1944-ben, Kolozsváron szerzett. Azonban ezen a területen munkát nem végzett (pedig bejelentkezett az ügyvédi kamarába), hanem Budapestre költözött és felvételt nyert a Filmművészeti Főiskola rendezői szakára, ahol 1951-ben fejezte be tanulmányait. Pénzszűkében diplomafilmje nem készülhetett el.

Kezdetben rövidfilmek születtek a keze alatt, majd 1958-ban, 37 éves korában elkészítette egészestés alkotását, A harangok Rómába mentek-et. A magyar modernizmus áramlatába azonban első igazán jelentős filmjével, az 1963-ban született Oldás és kötés-sel csatlakozott be, és az első olyan filmje, mely valamennyi „Jancsói” stílusjegyet magában hordozott, az 1964-es Így jöttem volt. A hetvenes években Olaszországban alkotott (A Pacifista; Magánbűnök, közerkölcsök), majd hazatért (Szörnyek évadja, Kék Duna keringő), a kilencvenes évek közepétől születtek a Kapa-Pepe-filmjei (Nekem lámpást adott a kezembe az Úr Pesten), itt beállításai már lerövidültek, az elidegenítő bóhóctréfa eszközeivel élt.

Jancsó alkotásai gyakran a nagyon egyénített, belső, szubjektív víziótól eltávolodva egy-egy történelmi kor, vagy világszemlélet parabolaszerű modelljét festik a vászonra (pl. Égi bárány, Még kér a nép, Szegénylegények). A hatvanas évek államosított és erős cenzúrával élő filmgyártásában többek között az ő filmjei voltak azok, melyek a „sorok közötti” olvasásra tanították befogadókat – a rendszer kritikája munkáiban ezért jelenik meg szimbolikus nyelven, összetéveszthetetlen stílusának kialakulása ehhez a „kényszerhez” (mely a dolgok egyértelmű kimondását tiltotta) is köthető.

Filmjeinek alakjai szimbolikusak, a témái a modernizmusban az elnyomás-áldozatszerep, manipulálás-kiszolgáltatottság köré csoportosulnak.  Ehhez kapcsolódnak az életművön végigvonuló emblematikus, gyakorta népi jegyekkel dolgozó motívumok is, mint például a hatalmat szimbolizáló ló/lovaglás, vagy a kiszolgáltatottságot megjelenítő mezítelenség. Összetéveszthetetlen stílusjegye, mely a magyar filmművészetben talán ilyen markáns módon még Tarr Béla sajátja, a hosszú beállítás. Akár több perces snittjei kiüresedett tereket ölelnek fel, melyben a szereplők modellszerűen, szigorú megkomponáltság szerint mozognak, a stilizált dialógusok is rendszerint a karakterek közötti viszonyok jelzői, vagy szimbolikusan értendők. Az Égi bárány után a beállításokban a kameramozgás egyre dinamikusabbá válik (főleg vízszintes síkon maradva), így a jelenetek nem egyszer bonyolult fahrt-sínrendszer felépítését követelték. Martin Scorsese pókhálóhoz hasonlította ezt a jellegű kamerakezelést. 

Alkotótársai közül Hernádi Gyula író kiemelendő, akivel a Jancsó az ötvenes években ismerkedett meg, amikor a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyárban dolgozott. Kezdettől fogva, egészen az író 2005-ös haláláig szoros baráti és munkaviszony volt köztük. Latinovits Zoltán három filmjében játszott (Oldás és kötés, Szegénylegények, Csend és kiáltás), de a színész és rendező között elmélyülő viták miatt a harmadik film után megszakadt a munkakapcsolat. Jancsó főszerepeit ezután leggyakrabban Kozák András, Madaras József és Cserhalmi György játszották. Kezdetben Somló Tamás operatőr ült a szerzői látásmódot filmre vivő kamera mögött, majd ezt a szerepet a Csend és kiáltástól Kende János vette át (kivétel: Fényes szelek).

Cannes-ban, a leghíresebb nemzetközi filmfesztiválon Jancsó Miklóst ötször jelölték díjra, 1972-ben nyert is a Még kér a nép-pel. Más külföldi fesztiválsikerek (pl. Velence, Karlovy Vary, Montréal) mellett itthon is több rangos díjjal jutalmazták munkásságát: Balázs Béla-díjas, kétszer kapott Kossuth-díjat, Budapest díszpolgára és a Magyar Mozgókép Mestere is.

Ám életműve, nagysága és vitathatatlan hatása a magyar és a nemzetközi filmművészetre egyaránt – nem írható le egy rövid cikkben, talán a monográfiaírók is küzdenek művészetének tényleges és teljes körű összefoglalásával. Egy biztos, az európai modernizmus másik képviselőjének, Godard Kiffuladásig c. filmjének egyik idézetét Jancsó Miklós életművére is vonatkoztathatjuk: „halhatatlanná vált, azután meghalt”. Isten nyugosztalja a Mestert!

PanAma

Nagy nehezen a nyugati szél végre hozzánk is elfújta a Mr. Banks megmentése című filmet, amely a Mary Poppins elkészültének nehézkes körülményeit mutatja be. Rögtön leszögezném, hogy ellentétben szinte az összes kritikussal, én nem foglalkoznék túl sokat a film történelmi hitelességével. Bármekkora lódítások és torzítások vannak benne, még mindig szinte vágatlan dokumentumfilmnek minősül a szintén a Disneytől érkező Naomi Campbell-testű, fákkal beszélgető Pocahontashoz képest (és adjunk hálát a Nagy Egérnek, hogy ez csak vicc). Igen, P. L. Travers nem szerette a filmet, Walt Disney pedig valószínűleg rasszista volt, de ez a film nem erről szól. Vegyétek úgy, hogy ez az alkotás a kiskanál cukor a tények keserű orvossága mellé.

Márpedig még ez által a film által bemutatott tények is elég keserűek:  A később P. L. Travers néven ismertté vált Helen Lyndon Goff egész életére kihatással volt, hogy az egyébként jópofa, örökké vidám apja, Travers Goff alkoholista volt. Ez a háttértörténet, amit az előzetes nem is hirdet igazán, a film velős részét képezi. Az idősebb Goffot Colin Farrell játssza, akinek ugyan távolról sem ez a legkiemelkedőbb alakítása, viszont meglepően jó partnere a gyerekszínészeknek. Emma Thompson pedig, akiről tudjuk, milyen imádnivaló tud lenni, itt hatalmasat alakítva játssza el a kimért, sótlan, sznob írónőt, aki mégis kedvelhető a maga elesett módján. Meggyőződésem, hogy Amy Adams elég középszerű Amerikai botrányos szereplése helyett őt kellett volna Oscarra jelölni. Természetesen a Disney-stábot játszó, főleg sorozatokból ismerős színészek (Bradley Whitford, Paul Giamatti, B. J. Novak, Jason Schwartzman) is jól játszanak, de az ő figuráik nagyrészt kimerülnek abban, hogy nagyon kedvesek, szerethetőek, és amerikai természetességükkel és lazaságukkal messze állnak a felsőosztálybeli angol sznobériát képviselő P. L. Traverstől.

Ugyan első ránézésre a Tom Hanks által alakított Walt Disney is csupán egy kedves, cuki "mindenki nagybácsija", azonban a film szerintem legérdekesebb pillanatai azok, amikor e mögött a szintén valós/valószerű személyiség mögött felsejlik a kiváló üzleti érzékkel bíró vállalatalapító figurája is. Nekem, bevallom, régóta furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy a hollywoodi hírességek perszónája mennyire igazi és mennyire konstruált. Azt hiszem, hogy ez a film segített ennek megértésében; persze, az öreg Disney valahol tényleg egy aranyos fickó lehetett, ám ennek az egyéniségnek a felnagyítása és fenntartása tudatos, kiszámított választás volt a részéről. (Úgy hiszem, hogy ilyen döntések állhatnak Jennifer "JenLaw" Lawrence cserfessége és Tommy Lee Jones mogorvasága mögött is.)

Ennek a filmnek sok erénye van: a zseniális plakát és színészi játék mellett nekem jól esett újra hallani a kedvenc dalaimat (Érdekesség: magának Disneynek is az Etesd a madarakat c. dal volt a kedvence, ezt játszották a temetésén is.), és bizony, a végére még egy könnycseppet is elmorzsoltam a moziban. Persze, nem egy abszolút szuperkallifradzsilisztikexpialidózus alkotás, de ha a drogos-orgiás Wall Street farkasa után inkább a bennetek élő gyereknek akartok kedvezni, csípjétek el a Mr. Banks megmentését!

7,5/10

 Saccperkb 

Andrew Niccol 2011-ben, a Lopott idő-vel már nem minden előzmény nélkül nyúlt a sci-fi műfajához, hiszen 1997-ben ő volt az írója és rendezője a Gattacának. Később sem távolodott el a tudományos-fantasztikus történetektől: legújabb filmje, A burok egy inváziós alien-film alappal dolgozik, noha az inkább csak keret egy Meyer-féle tiniromantika ábrázolásához. A szerelmes száltól a Lopott idő sem menekült meg, de szerencsére ezen alkotás szorosabban kötődik a sci-fihez, és bár számos ponton elhasal a hollywoodi klisék miatt, azért egy nézhető popcornfilm lett.

Az idő pénz. Will Salas világában ez a mondás szó szerint igaz: az emberek karjában születésüktől fogva egy zölden világító óra ketyeg, ami 25 éves korukban megkezdi a visszaszámlálást. Nincs öregedés, ám mindenkinek idővel kell fizetnie, legyen szó lakbérről, vagy egy csésze kávéról. A társadalmi szakadék azonban óriási, Will Salas időzónájában, a gettóban az emberek napról napra élnek (ha valakinek lejár az ideje – azaz kifogy a vagyonából – azonnal meghal), míg a gazdagok – persze élesen szeparálva a pórnéptől - halhatatlanságukat töltik, kizsákmányolván a szegényeket. Salas egy este megmenti egy időmilliomos életét, aki hálából nekiad egy évszázadot. A gyanús esetre felfigyelnek az Időrendészek és az időközben a gazdagok negyedébe távozó Salast hamarosan gyilkosság vádjával körözik. A férfi azonban foglyul ejti egy időmilliomos lányát, és őrült hajsza veszi kezdetét, ahol már nemcsak a menekülők élete, hanem a társadalmi egyenlőtlenség kisimítása is a tét.

A idő pénzként való azonosítása egy kiváló forgatókönyv-lehetőséget biztosított az alkotók számára, amivel Andrew Niccol (aki írta is a Lopott időt) zömében élt is. A sci-fi-közeg életszerű felfestése pillanatok alatt megtörténik, alig kezdődik el a film, és mi máris otthonosan érezzük magunkat az alkotás világában. Az időproblematika alapját a párbeszédek humoros fordulataiban is kihasználták, például, amikor egy kéregető kislány odafutott Salashoz: „Hé, van egy perced?”. Ezektől eltekintve azonban a dialógusok nem egyszer súlyos banalitásba fulladnak bele.

Amiképp a cselekmény is. Az idő szorításából persze egy pörgős kalandnarratíva alakul ki, de a klisés fordulatok (mint a Salas és a Percvadász előre lejátszott párbaja) és a sablonos karakterek egy előre kiszámítható történet genezisét hordozzák magukban. Salas-nak már az apja is egy modern kori Robin Hood volt, nyilvánvaló, hogy ő is folytatja a családi hagyományt – személyisége kezdettől fogva ebbe az archetípusba kereteződik be. Segíti a szegényeket, és bukásra ítéli a gazdagokat, ehhez pedig minden eszközt bevet. Így a Lopott idő a kortárs sci-fikben markánssá váló társadalmi szegregáció témájával is kiemelten foglalkozik (vö. Elysium, Upside Down).

Aztán Salas kiegészül a dekoratív Sylvia karakterével: egy – szintén már százszor elmondott – Bonnie és Clyde sztori veszi kezdetét, bankrablásokkal díszítve. A sémákra alapozván Niccol nem is tesz semmit hozzá a szerelemhez, vagy a karakterekhez, minden súlytalan pózként, automatikusan működik a vásznon, emiatt a történet fokozatosan eltávolodik az életszerűségtől. Ezzel a színészek sem nagyon tudtak mit kezdeni – kivétel nélkül modorosan, természetellenesen mozognak a vásznon. Külön kiemelném a Percvadász bűnözőt alakító Alex Pettyfert, akinek minden felbukkanásától ökölbe szorult a kezem, annyira ripacskodott.

A sematikus történeten és karaktereken a forgatókönyv indokolatlan logikai ugrásai sem segítenek (amiket a pergő ritmus sem fed el): számos cselekményelem megmagyarázatlanul marad, vagy nem egyértelműen következik az azt megelőzőből (például hogy jutottak vissza a szerelmesek újra a gazdagnegyedbe, aztán hova tűnt az idejük?). Még szerencse, hogy a gyakorta stilizáltan bevilágított képi világ sokat dob a Lopott időn.

Bár vannak hiányosságai (nem is kevés), esti süppedésre és agykikapcsolásra tökéletesen alkalmas, súlytalan, pergő ritmusú akció-sci-fi a Lopott idő. És lehet, hogy a kérdésfelvetésén még utólag is tudunk gondolkodni.

6/10

A 2009-es angol thriller, A vizsga (Exam) egy újabb alkotással bővíti a lélektanilag kísérleti helyzeteket teremtő zárt-szituációs drámák sorát. A film a dialógusközpontúság ellenére is meglepően cselekményes: a történet egy izgalmas rejtvényfejtésre éleződik ki, de a valódi tét nem ebben rejlik.

Nyolc jelölt ül egy szobában, előttük papír és ceruza. Ők egy nagy gazdasági hatalommal bíró, ám annál titokzatosabb cég magas beosztású, nagy felelősséggel járó pozíciójára pályázó kiválasztottak. 80 percük van bizonyítani a rátermettségüket. A felügyelő közli az áthághatatlan szabályokat, majd kezdetét veszi a vizsga. Ám a papírok üresek, így a jelölteknek nem csak a teszt tétjét képező választ kell kitalálniuk, hanem az arra vonatkozó kérdést is. A stresszes helyzetben és az idő szorításában a hősök mindent megtesznek, hogy előrébb jussanak a vizsgán. Vajon kié lesz a kiemelt pozíció, amiért mások ölni tudnának?

A vizsga a századforduló után elterjedtté vált, Jean-Paul Sartre nevéhez köthető (aki utalásként a filmben is feltűnik, az egyik jelölt szólítja így a másikat) egzisztencialista drámák sorához kapcsolódik, melyek egy zárt tér helyzetére építik cselekményüket. A falak közé szorult különböző személyiségek ebben a kísérleti térben ütköznek, a kiélezett szituációk, a reakció-válaszreakció dramaturgiája rendszerint egy mélylélektani drámát fest a vászonra, melyben minden résztvevőről lehullik az álarc. A filmtörténet ilyen zseniális zárt-szituációs drámái többek között Bunuel Az öldöklő angyala, Lumet vagy Friedkin Tizenkét dühös embere, vagy Polanski Az öldöklés istene c. alkotása.

A vizsgában felvonultatott személyiségek ütköztetése rendkívül sokszínű árnyalatot mutat: 4 férfit és 4 nőt zárnak össze egy ablaktalan szobába, mindannyiuk szakmája és társadalmi helyzete más és más, a kulturális/nemzeti hovatartozásról nem is beszélve. Ám a film a személyiségek ütköztetését nem abból vezeti le, hogy ki honnan jött, hanem a determinációtól független lélektanból. Persze A vizsga – ahogy a Tizenkét dühös ember - sem mentes a rasszista/szexista vonatkozásoktól, de az, hogy kiből lesz narcisztikus hiperaktív, vagy éppen kínvallatást végrehajtó agresszív állat, nem bőrszíntől, vallástól vagy nemtől függ. Persze a pszichológus bedobása a képbe nagyszerű húzás volt.

A személyiségi álarcok lehullása ebben a zárt helyzetben is egy nagyon izgalmas, pergő ritmusú cselekménybe van ültetve. Bár a szituációk és a párbeszédek helyenként elég banálisak, egy percre sem unatkozunk, a főhősökkel együttműködve keressük a rejtély kulcsát, minden megoldási kísérletben a megmenekülés lehetőségét látva. Mert a falak minket is szorongatnak, akárcsak a bent rekedt jelölteket. Az alkotók a lélektaniságot és a rejtvényfejtő történetet még ráadásként egy sci-fis beütéssel is megspékelték (titokzatos járvány), ami leginkább csak a dialógusokban mutatkozik meg, de még sokrétűbbé teszi a cselekményt.

A bezárt világ nyomasztó mivoltát többé-kevésbé ízlésesen a képi világ is alátámasztja: a történetbe hitelesen illeszkedő, gyakorta változó, stilizált színáradatok különböző lelkiállapotokat jelölnek és a rejtély megoldásának állomásai is egyben. A film kezdő képsora pedig - mely apró, de már azonnal információkban gazdag megfigyelésekre összpontosító közelikből áll – egyenesen kiváló!

Aki szereti a hasonló típusú, zárt-szituációs drámákat és a pergő ritmusú, rejtély köré szerveződő thrillereket, az A vizsgát se hagyja ki! Szerintem egy méltatlanul mellőzött film.

8/10

PanAma

Az idei év első felében tovább folytatódik a nagy sikerű Puskin Klasszikusok sorozat. A mozi ezúttal két emblematikus rendező életműve előtt tiszteleg, így 2014. február 6-ikától, egy hat filmet felölelő válogatás keretében Steven Spielberg és Martin Scorsese alkotásai elevenednek meg (újra) a vásznon. Az előadások 18 órakor kezdődnek, a filmeket eredeti nyelven, magyar felirattal vetítik, dvd-ről, vagy blu-ray-ről. Lehet is futni a jegyekért, mert a Puskin mozi pénztárában már kaphatóak!

A részletes program:

2014.02.06.         Steven Spielberg: A cápa (Jaws) (1975)

2014.03.06.         Martin Scorsese: A rettegés foka (Cape Fear) (1991)

2014.04.03.         S. S.: Schindler listája (Schindler's List) (1993)

2014.04.24.         M. S.: Krisztus utolsó megkísértése (The Last Temptation of Christ) (1988)

2014.05.29.         M. S.: Viharsziget (Shutter Island) (2010)

2014.06.19.         M. S.: Casino (1995)

(A cikk új rovatsorozatunk első része, amelyben kultikus tévésorozatokról egészéről szólunk majd pár sorban.)

Óvakodsz a baglyoktól? Akárhányszor cseresznyét eszel, elmerengsz azon, hogy lehetne csomót kötni a szárára? Esetleg eszedbe jutott, hogy átnevezed a telefonod Siriről (vagy miről) Diane-re? Ha ezekre a kérdésekre nem a válaszod, akkor túl fiatal vagy ahhoz, hogy emlékezz a Twin Peaks-re, és/vagy nem fedezted még fel az internet sötétebb bugyrait. Ha viszont igenis emlékszel arra, hogy ki ölte meg Laura Palmert, akkor kérlek engedd meg, hogy egy kicsit áradozzak erről a remekműről!

A héten már megünnepeltük David Lynch születésnapját a filmjeivel, azonban nem ejtettünk szót tévésorozatáról, a Twin Peaksről, az egyetlen sorozatról, amelyiknek a főcíme is olyan nyomasztó, hogy a pilotban (első részben) fel kellett engedni utána a hangulatot egy könnyed viccel. A sztori dióhéjban annyi, hogy a kanadai határ melletti kisvárosban, Twin Peaksben holtan találnak egy középiskolás lányt. Mivel a határnál vagyunk, szólni kell az FBI-nak: így kerül a képbe a briliáns, de infantilis ügynök, Dale Cooper (Lynch papa kedvence, Kyle MacLachlan). Ez így, főleg a kortárs tévéközegben elég tucat történetnek tűnik, nemde? Ó, a Twin Peaks minden, csak nem tucat! Inkább zakkant, furcsa, kiszámíthatatlan, gyönyörű, szürreális és (szerény véleményem szerint) a leglynchibb Lynch-alkotás. 

Hogy mennyire zakkant és fura? A városka egyik legnormálisabb lakója egy öregasszony, aki egy tuskóval jár-kel mindenhova. Hogy mennyire gyönyörű? Egyrészt keress rá YouTube-on a főcímre, tessék csak, megvár a cikk. Ja, és ha nem szeretsz bele első látásra Donnába vagy Audreyba, akkor valószínűleg inkább a fiúkat szereted. (Megnyugtatásodra közlöm, hogy MacLachlan itt még jó pasi volt.) Hogy mennyire kiszámíthatatlan? Az FBI fantasztikus ügynöke, Dale Cooper az álmában látott sorsjátékkal dönti el, ki lehet a következő gyanúsított. Hogy mennyire szürreális? Hát, izé, bevallom, a nagy részét azóta sem értem.

Természetesen minden lehengerlően fantasztikus ebben a sorozatban, főleg a sajnálatosan rövid első évadban. (A másodikba sikeresen beledumált a csatorna, tönkre vágva mindent, amit csak tudott.) A figurák hihetetlenül bizarrok (a legjobb értelemben), a világvégi táj a sorozat egyik főszereplőjévé válik, a szövegek pedig olyan halhatatlan idézeteket adtak nekünk, mint hogy "Tűz, jöjj velem" (ezzel a címmel a sorozatból egy előzmény mozifilm készült),  "Ez egy rohadt jó kávé,"  "Diane, ha erre jársz, feltétlen próbáld ki". Nézzük, mit nem dicsértem még? Ja, megvan: Láthatjuk Lynchet nagyot halló FBI-főnökként és Fox Muldert (David Duchovnyt) női ruhában. Ezekért bármit érdemes megnézni. Főleg most, hogy hamarosan kijön BluRay-n, David Lynch ígérete szerint soha nem látott extrákkal. Ha bármi negatívat kéne mondanom róla, az lenne, hogy rövid. Meg hogy az ABC csatornánál már akkor sem volt mindenki 100-as.

9,5/10

Saccperkb 

David O. Russel – akinek a nevéhez fűződik a korábban szintén Oscarokért küzdő A harcos, vagy a Napos oldal – ismét versenybe száll az arany szobrocskáért: legújabb alkotását, az Amerikai botrányt (American Hustle) nem kevesebb, mint 10 kategóriában jelölték. Bár a film zömében pozitív visszhangját olvasva, lehet, hogy az olvasóközönség meg fog kövezni, de szerintem méltatlan a sztárolás.

Az Amerikai botrány a 2000-es évek után egyre közkedveltebbé váló „szélhámosfilmek” sorát bővíti, így kapcsolódik többek között a Kapj el, ha tudsz-hoz, az Informátor!-hoz és az idei év nagy Scorsese-dobásához - ami ezzel a filmmel versenyez a legjobb film kategóriájában - a Wall Street farkasához. Russel alkotásának főhőse Irving (Christian Bale), elődeihez mérten a hazugság és mások (leginkább lecsúszott nincstelenek) becsapásának mestere. Csakhogy az egyik akciója alkalmával őt, és bűntársát, az elbűvölő szépségű Sydneyt (Amy Adams) lefüleli az FBI. A szélhámosok így sarokba szorulnak és nincs más választásuk, mint hogy egy mindenre elszánt bűnüldözőnek, Richie DiMaso-nak (Bradley Cooper) dolgozzanak alá. Az akció célja pedig az, hogy beférkőzzenek először a politikusok, majd a maffia köreibe és elkapjanak mindenkit, aki megkenhető, vagy más módon bűnre adja a fejét.

A forgatókönyv alapvetően kiváló alapot nyújtott volna egy cselekményes, pergő ritmusú átverés-sztorihoz, melyben fokozatosan nő a tét. Az Amerikai botrány eleje viszont keservesen nehézkesen indul be, gyakorlatilag fészkelődős az unalom – pedig a kezdőjelenetnek pont nem ezt kéne elérnie (Mondjuk a nevetséges, hosszasan elhúzódó parókakészítő, majd az azt követő széttúró-rész kifejezetten ötletes volt). Szerencsére az események később felpörögnek, egy kellemesen süppedős film alakul ki az Amerikai botrányból, és ráadásként az alkotók voltak olyan bátrak, hogy egy személyes történettel spékelték meg a sztorit.

Így a mű központjába – bár egyáltalán nem kizárólagosan – maga a főszélhámos, Irving kerül. A gyermekkorára emlékező képsorban megelevenedik Chaplin A kölyök című alkotásának üvegbetörős része, az eseményekre és önmagára reflektáló belső monológ pedig kísértetiesen idézi Scorsese stílusát. Csakhogy ez Martinnak már nagyon jól megy (szinte privilégiumává vált), David O. Russel-nek pedig nem – otthonosság nélkül próbálgatja a számára idegen stílust, amiből egy színtelen/szagtalan gáz alakul csak ki, épphogy felfújja a történet áttetsző és torz lufiját. Még szerencse, hogy az iróniával ábrázolt karakterek, és az őket alakító színészek (Jennifer Lawrence brillírozik) sokat dobnak az egészen, noha Irving drámája közel sem annyira hatol a szívünkig, mint Jordan Belforté, a rivális Wall Street Farkasából.

Sajnos a képi világ is elég változó minőségű: bizonytalanul ingadozik a hangulatosan bevilágított, szép jelenetek és az olyan profizmustól mentes képek között, ahol az élesség pont egy hangyányival csúszik le a szereplők arcáról. Arról a felháborító részről nem is beszélve, amikor az Irvinget alakító Christian Bale és a Scorsésénél kibontakozó, maffiózó De Niro szempárbaját látjuk, és a közeli plánok brutálisan romlott minőségéről süt, hogy utólag, digitálisan nagyítottak a képeken. Ráadásként el kell, hogy keserítselek benneteket, de a mesteri következetességgel összeválogatott csúnya cickók kivillantása sem sokat dob az összképen, a Wall Street farkasa esetében legalább odafigyeltek, hogy ahol a női test vonzóságát kell ábrázolni, ott guszta legyen a látvány.

David O. Russel tehát nem lesz Scorsese hagyományának örököse, a tapasztalt mester egy apró kézsuhintással lesöpri ezt a félrecsúszott próbálkozást a versenybe szálló munkájával. A Wall Street farkasa a maga túlzó, beteges, drogban és szexizmusban fürdő jellegével is hitelesebb drámát ábrázol, mint az Amerikai botrány, még ha az utóbbiban a kevésbé bűnösök is megkapják a magukét.

7/10

PanAma

Mundruczó Kornél filmjei kevés nézőt hoznak lázba, megosztó személyiség a rendező. Igazi művész(filmes), magvas gondolatokkal, háttértudást megkövetelő alkotásokkal és lassú, meditatív elbeszélésmóddal – amit vagy meg tudunk emészteni vagy nem, mindenesetre valamilyen reakciót mindenképpen kivált a nézőből. Nem mehetünk el mellette vélemény nélkül.

Személy szerint hol szeretem Mundruczó munkáit, hol nem. A Deltát imádtam, ahogy színházi rendezését, A jeget is, de a Nehéz Istennek lenni című előadás kiverte nálam a biztosítékot, túl művészieskedőnek és öncélúnak találtam, amire a mai napig nem találom a magyarázatot. Van az úgy, hogy valami nem megy le az ember torkán.

És most meg itt van nekünk egy Frankenstein adaptáció á la Mundruczó. Egy meditatív, filozofikus köd, amiből vagy kivágja magát az ember, vagy ott a marad a puszta közepén önmaga körül forogva. Előbbi esetben a pokolba kívánjuk a filmet, ám utóbbiban csak nézzük, és nem tudjuk, hogy miért, de valahogy mégis jó és működik: ez a Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv. Gondolom, mondanom sem kell, én az utóbbi csoportba tartozom. Meg se próbáltam megfejteni a filmet, nem kell. Elég nézni, és a hangulata lesz az, ami megfog valami érthetetlen módon. Ugyanis ez egy lassú film. Egy nagyon lassú film, és gyakorlatilag semmi sem történik. Vagy mégis?

Egy romos bérházban találjuk magunkat, ahol egy filmforgatás szereplő-válogatása zajlik. A rendező (Mundruczó személyesen) olyan amatőr főszereplőt keres, akit „jó nézni”. Ezzel párhuzamosan megismerkedünk Rudival (Frecska Rudolf), aki tizenhét éves és az anyját (Monori Lili) keresi ugyanebben a bérházban. Betéved a válogatásra, és egyből érezhető valami kapcsolat jelenléte a rendező és a fiú között. Nem sokkal később kiderül, hogy apa-fiú kapcsolatról van szó. Ám mindeközben Rudi gyilkosságot követ el.

Homályos, igaz? Később sem lesz jobb a helyzet, nehéz megfejteni, hogy ki mit és miért cselekszik. De nem fontos, mert a Szelíd teremtés valahogy úgy szivárogtat belénk életbölcsességet, hogy közben totális képzavart idéz elő az elménkben. Aztán ez szépen lassan enyhül, és minden a helyére kerül. De ha nem hangolódunk a filmre az első képkockától kezdve, veszett üggyel állunk szemben. Ez is egy Mundruczó-film: vagy csodáljuk, vagy, ahogy már említettem, a pokolba kívánjuk. Itt nincs átmenet. Ám az elfogadást kiváló operatőri munka segíti. Erdély Mátyás képei (akit a Magyar Filmszemle operatőri díjjal tüntetett ki 2011-ben ezért a munkájáért) sokat segítenek, hogy elmerülhessünk a Mundruczó-univerzumban. Játszik a térrel és az arcokkal, játszik velünk: mert szépek a képek, amiket látunk, de ami történik, az korántsem ilyen vidám.

A Szelíd teremtést jó szívvel tudom ajánlani mindazoknak, akik harcedzett Mundruczó-rajongók vagy szeretik a lassú művészfilmeket, amik folyamatos gondolkodásra késztetnek, még ha megfejtés nem is társul hozzájuk. 

7,5/10

Kockás

Jim Jarmusch az amerikai független filmezés egyik legnagyobb szerzői rendezője, a ma betöltött 61. életévének ünnepén - ahogy azt a facebook oldalunkon ígértük is - egy művével jelentkezünk. 2005-ös alkotása, a Hervadó virágok (Broken Flowers) méltán nyerte el az év Cannes-i Zsűri Nagydíját – következetesen viszi az alkotó stílusát. A lassú tempójú cselekményben csupán neutrális, felszín alatti érzelmek mutatkoznak, egy alig jelzett, ám mégis hiteles személyiségi dráma alakul ki.

Don Johnston (Bill Murray) agglegény. Legutóbbi – és egyben már sokadik – barátnője megelégeli semerre sem mutató életmódját és elhagyja. Ugyanezen a napon a férfi egy titokzatos, feladó nélküli, rózsaszín borítékos levelet kap – egy volt extől, aki azt állítja, hogy van tőle egy 20 éves fia, akivel Don még sosem találkozott. A férfi hosszas őrlődés után úgy dönt, hogy utánajár az ügynek és felkeresi a lehetséges anyákat. A találkozások megannyi váratlan fordulatot tartogatnak a számára, és az út során Don kénytelen újra szembenézni zűrös múltjával.

Jarmusch-nál gyakori a kiégett, helyét nem találó jellemek útkeresésének az ábrázolása (Florida a paradicsom). De csak a fejlődés lehetőségének megmutatásával, a történetei sosem lezártak, inkább epizodikusak (Éjszaka a Földön). Ez igaz a Hervadó virágokra is: Don életének egyes állomásaira való emlékezést jelentik az exekkel való találkák. A címben megjelenő szimbólum (ami a fordításkor sajnos veszített erejéből, helyesen: Összetört virágok) a nőkre és a velük folytatott, kivétel nélkül „hervadásra” ítélt szerelmekre vonatkoztatható (expliciten a nekik vitt egy-egy rózsaszín csokorban jelenik meg). A kapcsolatok kudarca Don személyiségébe van kódolva, ahogy ezt a kezdeti szakításnál is láttuk - ezen kell változtatnia.

A film egy nagyon kifinomult, szerzői elemekkel dúsított személyiségi drámát ábrázol, melyben Don Johnston a középpont. Neve nem véletlenül utal Don Juan-ra, aki a film folyamán többször expliciten is megjelenik (pl. a férfi a filmes változatot nézi közvetlenül a szakítás előtt), leggyakrabban a főhőssel azonosítják. (Persze fura, hogy az amerikai színészgárda egyik legkevésbé vonzó férfiszínészét választották erre a szerepre – Bill Murrayt. De ez csak a személyes véleményem.) Ez Dont egy archetipikus karakterré redukálja már a film legelején, célja, hogy kitörjön a személyiségi skatulyából, és kiégett agglegényből komolyabb vágyakkal bíró, érett férfivá váljon.

Ez ugyan az álomgyár mindent megerősítő narratív metódusa szerint nem történik meg, de ha tudunk a sorok között olvasni, akkor igen. A kezdetben kiüresedettségébe fagyott, statikus karakter szép lassan olvad fel. Fejlődéseinek státuszai rendkívül finoman jelzettek (időről időre feltűnik egy-egy fiúkarakter, akire fiaként tekint), érzelmei neutrálisak – de a mélyben ott a lényeg. Már nem is a fiú/anya tényleges megtalálása lesz a fontos a történet végére, hanem az, ahogy Don megérik az apaságra. Még ha kezdetben kicsit sután is mozog ebben az eddig idegen szerepben.

A film ritmusa Jarmuschoz mérten rendkívül lassú (noha a jól összeválogatott soundtrack sokat dob a tempón), de annak, aki kedveli a rendező munkásságát, vagy nyitott az ilyen jellegű szerzői alkotásokra, mindenképpen ajánlom!

7,5/10

PanAma

A Gru 2. 2013 nyarán futott a mozikban, megjelenésekor a Szörny Rt, 2. ellenlábasaként, ami szintén folytatás volt. Sajnos – bár az első rész hangulatát többé-kevésbé tudta hozni –  kedvenc főgonoszunk története kevésbé ütött akkorát, mint az egyetemista szörnyeké, hiába az Oscar-jelölés a legjobb animációs film kategóriában.

Gru, a korábban megismert szupergonoszi lángelme a mostani történet elején kertvárosi családapaként igyekszik beilleszkedni a „jók” világába. A boldog mindennapok akkor borulnak fel, mikor hősünket váratlanul elrabolják, majd kényszer alatt beszervezik az Anti-Gonosz Ligába, hogy mint zseniális ex-bűnöző segítse a szervezet munkáját azok ellen, akik a helyére pályáznak. Új társával, Lucyvel tehát nyomozásba, majd ádáz üldözésbe kezd, hogy elkapják a rejtélyes Gonoszt, aki egy szupertitkos lila lötyi segítségével tomboló szörnyetegeket hoz létre a világ elpusztítására. Van itt minden: fegyverek, kocsik, vicces mignonok és egy kis szerelem is.

Az alkotók nagyon próbálkoztak, hogy valami elfogadhatót tegyenek a vászonra, azonban a történet igen rozoga lábakon inog. Gyakorlatilag az egészet a már előző részben jól kitalált és tökéletesen működő karakterek viszik el a hátukon. Gru ugyan átment némi változáson: gonoszi attitűdje csökkent (noha nem tűnt el teljesen), sokkal emberibb és kedvesebb lett. A többiek azonban zömében maradtak a régiek: Agnes még mindig zabálnivaló, a mignonok még mindig viccesen idétlenek. Az új figurák azonban kifejezetten erőtlenre sikerültek: Lucyt megpróbálták szeleburdi, ám mégis amazonként harcoló naivára csinálni, de sajnos az eredmény nem humoros, hanem  inkább idegesítő lett. Ugyanez igaz az erőltetett „macsó” – El Macho karakterére is, aki ráadásul gonosznak sem elég kiemelkedő, nehéz elképzelni, hogy bármi fenyegetést jelent a világra. Maximum a csirkéje…

A cselekmény végsőkig fokozottan hihetetlen, a legfurább fordulatok gördítik előre, ami zavaró is lehetne, de egy ilyen jellegű animációs filmben simán elfér, és a Gru 2-nek előnyére is válik. A poénok egyébként zömében működnek, az alkotók továbbra is előszeretettel építenek a túlzás és az abszurditás eszközére. A harmatgyenge történetet (ami nyilvánvalóan csak a kedvelt karakterek színrevitelének ürügye) gyakorta kihúzzák a pácból és mosolykeltéssel terelik el a néző figyelmét arról, hogy amit néz, az tulajdonképpen nem egy nagy szám.  Sajnos ez igaz a zárlatra és az ebből fakadó mondanivalóra is – klisés és százszor elmondott már. „Csak nem a hős önmagára és társra találása?” 

Tehát a Gru 2.-ről is beigazolódott a folytatásos mesefilmek íratlan és keserves szabálya – az első résznek csak halvány másolata a második. Szép próbálkozás. Majd legközelebb!

6/10

PanAma