A Mocsok (Filth) az egyik legbetegebb és legmocskosabb, tabukat sárba tipró film, amelyhez eddig szerencsém volt, de annyira minőségi anyag, hogy nálam mindenképpen 2013 legjobbja. A történet alapjául szolgáló regényt az az Irvine Welsh írta, aki a Trainspottingot jegyzi, és hangulatra is hasonlít erre a húszéves klasszikusra. A Skóciához kötődő sztorinak (legalább) három mélységi szintje van, melyek szépen lassan nyílnak meg a néző előtt.
A felszín egy bipoláris, rasszista, erőszakos, drogfüggő zsaruról szól, aki minden aljas trükköt bevet azért, hogy megszerezze az áhított vezetőnyomozói előléptetést. Ámokfutásában sorban döngeti a tabukat, melyeket a filmek általában messziről kerülni szoktak. A főhőst az egyre jobban ismert, skót származású James McAvoy játssza, aki eddig is villogtatta tehetségét (például Az utolsó skót királyban vagy az X-Men: Az elsőkben), de itteni játéka a legnagyobbakkal teszi egy lapra. A szélsőséges érzelmek és elmebaj olyan széles skáláját mutatja be abszolút hitelesen, és sötét humorral telten, hogy néha azon gondolkozik az ember, hogy amit lát, azon illik-e egyáltalán nevetni, illetve nézzen-e körül ismerősei körében a mentális szétesés jeleit kutatva.
Ahogy haladunk előre, egyre beljebb húz ez a beteg világ, és megnyílnak az őrület sötét bugyrai, amiben az a legdurvább, hogy ezt csak a főszereplő (és képzelt-valós orvosa) érzi, környezetében senki nem látja, illetve ha látja is, nem próbál meg segíteni a teljes összeomlás határán egyensúlyozó (anti)hősünknek. Lassan egyértelművé válik, hogy az előléptetésért való küzdelem is csak önmaga egybentartásának eszköze. Szerencsétlen Robbo tévképzeteitől és paranoiáitól hajtva olyan konspirációs hálót sző, amellyel kollégáit, szeretőit és kevés barátját is elidegeníti magától. (A harmadik szintet a pontozás után fejtem ki, mert ez adja meg az általam gondolt teljes értelmezést, és ezért tele van spoilerekkel.)
Két dolog még, ami bástyázza a film hangulatát. Az egyik a filmzene, amely egy rakás jó, régi sláger feldolgozása, és hasonló szinten van a Ponyvaregény válogatásával. Ritka alkalom, hogy az ember egy összeállításban hallja a Radiohead: Creep skót dudás verzióját, Darude Sandstormját és Tom Jones: Dr Love modernizált változatát. (Egy Green Day: Basket Case még elfért volna valahol…) A másik hangulatelem a velős beszólások, melyekből egy csokornyi itt is elolvasható. A polkorrektség csírája is hiányzik belőlük, de megállnák a helyüket akár Tarantino legjobb filmjeiben.
A film végén bedobott, az elmebaj legvégső stádiumát jelképező szál kicsit erőltetett, nem illik a történet addigi folyásához. Lehetett volna ennél erősebb csavar is, de ettől eltekintve nagyon koherens alkotás.
Összegzés: A Mocsok nézhető sötét vígjátékként, egy ember teljes mentális szétesését bemutató drámaként vagy akár tabukat döntögető drog-trip filmként is. Nem egyszernézős, akinek bejön ez a stílus, pár héten belül újra meg fogja nézni. Bár borzasztóan kemény témáról szól, nem tudok elképzelni más tálalást, amelyben egy ember teljes összeomlása (annak minden tanulságával) ilyen könnyen nézhető, és – bár rosszul hangzik – ennyire szórakoztató lenne. Korántsem ajánlott viszont mindenkinek. Aki nem szereti a tabukon túli világot, az explicit jeleneteket, és úgy általában nem akar „mocskos” lenni, az ne nézze meg. Mindenki más legalább kétszer…
9/10
A következőket csak az olvassa, aki látta, erős spoilereket tartalmaz!
Wancass