Holnap indul a 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál, ahol 25 nemzet 52 filmjét láthatjuk hét blokkra osztva. A versenyprogramról korábban már írtunk, most a további kínálatra tekintettünk rá, miket lehet érdemes még megtekinteni. Szubjektív ajánló következik.

A fesztivál nyitófilmje John Michael McDonagh műve, a Kálvária. Az ír rendező bár még nem olyan híres, mint fiatal testvére Martin McDonagh – aki az Erőszakikkal majd A hét pszichopata és a si-cuval berobbant Hollywoodba –, de 2011-es első filmje, A Guardista megmutatta, hogy legalább olyan kreatív, mint az öcsi. A Kálváriában egy papot követünk, aki egy hetet kap, mielőtt egy titokzatos ember végezne vele, azért mert nem követett el semmi rosszat az égadta világon. Amit látatlanban várhatunk a filmtől: feketénél is sötétebb humor, ír akcentus, valamint Brandon Gleeson remek alakítása.  

Az Európai történetek szekció kiemelendő művei közt van a Közlekedésrendészet, amelynek rendezője Wojciech Smarzowski, az ezredforduló utáni lengyel film egyik meghatározó alakja. Az erőszakos történet a varsói rendőrség közlekedésrendészeti főosztályának korrupt világába kalauzol el minket. Szintén említésre méltó a finn Oroszlánszív, amely egy neonáci férfiról szól, aki mostohaapja lesz egy néger kis srácnak. Az új helyzet miatt a férfi nem csak saját magával, de korábbi környezetével is konfliktusba kerül. A Világkörüli út blokkban pedig nézhetünk kanadai, kazah, kínai, argentin vagy éppen venezuelai filmet, mint a Göndör fürtök, amelyben egy anya attól kezd tartani, hogy kilencéves fia az azonos nemhez vonzódik, miután elkezdi egyenesíteni a haját.

Az Amerikai függetlenek szekcióján belül mutatják be hazánkban először a Fruitvale Stationt, ami 2013-ban a Sundance filmfesztivál két fődíját is bezsebelte. Ryan Coogler afrikai-amerikai rendező bemutatkozó filmje Oscar Grant utolsó napját meséli el, akit 2009. január 1-jén ért értelmetlen halál rendőri előállítás közben. David Gordon Green előző filmje még ki se futott teljesen a moziból, de máris itt az új műve, a Joe, a szekció másik nagyon várt alkotásaként. A filmben Nicolas Cage vidéki tahót alakít, akinek egy fiatal srácot védelmébe kell vennie, de a börtönviselt férfi ezáltal ismét bajba keveredik.

A Filmdokk szekció két ígéretes művel is jelentkezik. Az optimisták című dokuban nyugdíjas nénikből álló norvég röplabdacsapat készül mérkőzésre több mint harminc év kihagyás után. A Blackfish – Egy kardszárnyú delfin története pedig egy fogságban élő állatról szól, Tilikumról, aki már három emberi életet követelt, köztük egy híres delfintrénerét. Mégsem ő lesz a történet antagonistája, hanem mi magunk, fogva tartók. A fesztivál legvaskosabb blokkjában, a Zene mindenkinek-ben pedig többek között láthatjuk Dave Grohl, a néhai Nirvana dobosának és a Foo Fighters frontemberének rendezői debütálását egy Van Nuys-i studióról, a Sound Cityt. A Titanic egy egész szekciót szánt az idén elhunyt Jancsó Miklósnak is. Az ismeretlen Jancsó keretén belül olyan ritkaságokat is láthatunk a rendezőtől, mint számos rövidfilmje.

A Sötét oldal blokk egyik érdekesebb műve az extraalacsony költségvetésű Lételem, amelyben két volt baseballjátékosnak kell megküzdenie az Amerikát elárasztó zombikkal. Szintén kevés pénzből készült el a különvetítésen debütáló Fekete leves. Novák Erik második rendezése akcióthriller egy leégett DJ-ről, aki egy diliházból összetoborozott bandával készül pénzrablásra. A fesztivált a Halhatatlan szeretők zárja, és ha már azt hittük, hogy eleget láttunk vámpírokból, Jim Jarmusch legújabb filmjében olyat mutat, amihez eddig még nem volt szerencsénk. 

A részletes program elérhető a Titanic hivatalos oldalán.

Szamár

Objektív kritika nyilvánvalóan nincs, úgyhogy (kis túlzással) már most ki is jelentem, hogy a Snowpiercernek ott a helye minden idők legjobb science fiction filmjei között – szerintem. A lényeg, hogy nagyon jó, és éppen ezért nagyon szomorú, hogy hazánkban sajnálatos módon eddig még nem lelt forgalmazóra.

A történet egy jövőbeli jégkorszakban játszódik: a világ gyakorlatilag magát jegelte a nagy globális felmelegedés elleni küzdelemben, így aztán az a kevés ember, aki túlélte a „világvégét”, egy perpetuum mobile motorú vonatba van száműzve, melynek becses neve Snowpiercer, azaz „Hófúró”. Ahogy az már lenni szokott egy zárt közösség esetében, az élet bizony nem egyszerű a vonat mikrokozmoszában. Ugyanúgy vannak gazdagok és szegények, ahogy hajdanán is voltak, ám a szűkös élettér miatt még kiélezettebb a verseny a pozíciókért és azok megtartásáért. A Snowpiercer kiválóan illeszkedik a szegregációs problémával foglalkozó sci-fik sorába. A vonat hátsó szekciójában mozgolódni kezdenek a szegények, Curtis Everett (Chris Evans) és Gillam (John Hurt), a „veterán” vezetésével ellátva. A cél, eljutni a vonat elejébe, és átvenni az irányítást, ám hosszú az út a szerelvények között…

A film egy francia képregény, a Le Transperceneige (Jacques Lob, Benjamin Legrand és Jean-Marc Rochette tollából) adaptációja, és egyben a dél-koreai rendező Bong Joon-ho (Pong Dzsun-ho) első angol nyelvű alkotása, igazi sztárparádéval. Az említett színészek mellett olyan nevek is szerepelnek a filmben, mint a mindig csodálatos Tilda Swinton, aki ezúttal a különösen visszataszító (jobb szó híján) vonatigazgatót alakítja. De ott van még nekünk Jamie Bell vagy Octavia Spencer is, akik mind kiváló színészi alakításokat nyújtanak. Chris Evans nyilván szenved egy kicsit, hogy tartalom is van a macsóság mögött, de lényegében derekasan helyt áll, és szerethető főhőssé válik.

De hál’ Istennek Bong Joon-ho nem bízza egyszerűen a színészi munkára a filmet, hanem olyan látványvilággal és rendezői megoldásokkal szolgál, amelyek elkellenek egy ilyen precíz, minőségi sci-fi esetében. A koreai Terry Gilliam moziját élvezhetjük: groteszk, elképesztően látványos, de ugyanakkor értelmes tartalommal teli és mindez át van itatva egy kis távol-keleti filmművészettel, de éppen csak annyira, hogy a vhu-szia jegyei ugyan még felismerhetőek, de a nyugati blockbusterekhez szokott néző ízlésének is megfelelnek. Ebben a filmben összeér a keleti és nyugati filmművészet, és nem valami elfajzott hibridet, hanem valami elképesztőt kapunk, ami talán a francia alapműnek és a koreai rendezőnek köszönhető. Akárhogy is van, azt mindenesetre érdemesnek tartom megemlíteni, hogy azért a látvány mögött komoly társadalmi és morális problémákat is felvet a film, mint például meddig tart az egyéni felelősség, vagy hogy a túlélés érdekében milyen íratlan etikai szabályokat léphetünk át.

A Snowpiercert bátran tudom ajánlani minden sci-fi rajongónak, mert ebben végre megkapja azt, amivel a tavalyi „sci-fi év”-ben még csak hitegettek bennünket: tartalmat az egyedi és lenyűgöző forma mögött.

10/10

kockás

Kedves Olvasók!

Eddig titkoltuk, de már nem tudjuk magunkban tartani a nagy hírt!

Még tavaly májusban a szerkesztőség alkotócsoportja benyújtott egy filmszinopszist a Magyar Nemzeti Filmalap által kiírt pályázatra. Az intézmény elfogadta és továbbjuttatta a mozgóképes alkotás filmtervét, és a második sikeres forduló után (melyre a majdnem kész forgatókönyv benyújtása volt a kritérium) végül nekünk ítélték a pénzügyi támogatást egy játékfilm elkészítéséhez. A nagy örömhír után azonnal belekezdtünk a további munkálatokba: szponzorokat kerestünk, folytattuk a forgatókönyv csiszolását, a stáb és a forgatási előkészületek megszervezését. A tervezett alkotásba már jóval a forgatás előtt rengeteg energiát és időt öltünk, volt, hogy éjszakákon át dolgoztunk, hogy a munkaterv ütemét tartani tudjuk. De végül sikerült! Az elmúlt pár hónapban sikeresen leforgattuk a szkeccsfilm (rövid epizódokból álló játékfilm, a részeket egy tartalmilag közös pont köti össze) majdnem 85%-át, a stáb egyik része pedig ezennel belekezdett a vágásba és a szükséges utómunkálatokba, a többiek még forgatják a maradék filmrészeket. Így most már büszkén mondhatjuk: nem csak kritizáljuk a filmeket, de csináljuk is őket!

Hamarosan kész lesz A FILMSZEM MINDENT LÁT c. előreláthatóan zseniális alkotásunk, mely garantáltan meg fogja változtatni nem csak a magyar, de a nemzetközi filmművészetet is!

Ezennel pedig prezentáljuk nektek a kemény munka number 1. trailerét! Kár lenne kihagyni... 

FRISSÍTÉS!

Lelkünket melengeti, hogy ennyien megörültetek a hírnek, és gyors ütemben terjeszteni is kezdtétek az interneten, de ismét be kell vallanunk valamit… Tegnap április elseje volt, részünkről pedig a fenti cikk TRÉFA.

Sajnos nem nyertünk a Filmalaptól semmit, nem is forgatunk, és a fent kitalált film is kamu. A trailert eddigi vizsgafilmjeinkből/különböző mozgóképes projektjeinkből vágtuk össze, melyekben javarészt mi magunk játsszunk szerepeket vagy barátaink. Elnézést, ha rossz vicc volt, számunkra azonban ez egy kísérlet is, közhellyel élve: nem minden arany, ami fénylik (nem minden igaz, még ha jó marketingszöveggel adják is el)! :) (Főleg ha a színésznevek gyanúsan: Para Zita, Szalmon Ella, T. Rab Antal, Rabsz Olga.) 

De ne csüggedjetek, csapatunk egy része valóban dolgozik kisebb-nagyobb filmes projekteken (például szeretnénk egy videóinstallációt csinálni őszig, és néhány rövidfilmtervünk is van), ezeket azonban csupán önerőből gyártanánk le. Ja, és ez már nem vicc! :)

Ne haragudjatok meg ránk az ártatlan tréfáért, olvassatok minket továbbra is! 

Mindenkit ölel: a KinoGlaz szerkesztősége

A tegnapi napon, azaz március 29-ikén a KinoGlaz a második alkalommal megrendezett Friss hús rövidfilmes fesztiválra látogatott, ahol két vetítésblokkot tekintettünk meg – a 15:00-kor kezdődő nemzetközi alkotásokat felsorakoztató, és a 17:00-s magyar filmes kategóriát. A Toldi moziban remek volt a hangulat, és ehhez a mozgóképes alkotások kiváló minősége is nagyban hozzájárult.

Külön érdem, hogy – bár a nemzetközi és magyar filmeket blokkonként szétválasztva vetítették (ebbe a közönségszavazás menete is beleszólt, mert a magyar alkotások mellett a látogatók is letehették voksaikat) – a hazai produkciók gond nélkül felvették a versenyt külföldi társaikkal, ez pedig nagy szó amellett, hogy számunkra igen szívet melengető is. Ismét bebizonyosodott, hogy kis országunkban bőven akadnak filmkészítő tehetségek, akik számára az ugródeszkát a siker felé talán pont ez a fesztivál jelenti.

A 15:00-kor kezdődő nemzetközi blokk filmjei számos helyről érkeztek (Kína, Németország, Belgium, Irán, Norvégia), a legkülönbözőbb témákat és formai stílusjegyeket festvén a vászonra, emiatt talán nehéz is megítélni, melyik alkotás volt a legjobb. Bennem a legelsőként levetített Butter Lamp (rendezte: Hu Wei) indította el a legtöbb gondolatot: főhőse (már ha nevezhetjük annak) egy fiatal kínai fotós, aki a tibeti lakosokat fényképezi molinószerűen legörgetett, a világ különböző, többé-kevésbé egzotikusnak számító helyszíneit mutató, műanyag hátterek előtt. A film a maga minimalizmusával (egyetlen beállításból vették fel, a vágások pedig mindössze leválasztják egymásról a jeleneteket) rengeteg mindent megszólaltatott. A fotográfia történelmének kezdeti időszakát (amikor az emberek hasonló hátterek előtt fotóztatták magukat, mintha tényleg az Eiffel-torony tövében ülnének). A szinte szociofotószerűen bemutatott nomád nép életét, amely a megannyi felsorakoztatott, szélfútta arcba vésődött, és ezáltal éles ellentétet képezett a mögéjük húzott háttér műviségével (a közönség is hangosan felnevetett, mikor egy csoport tibeti népviseletbe öltözött öreget Disneyland elé állítottak be), miközben az emberi elvágyódás érzését mutatta be kicsiben. De ezen túl volt a Butter Lampben családi/emberi dráma (a fiú elvesztett édesanyja), finom, emberi humor, életszagú hit és mélyenszántó filozófia – ez utóbbi a film utolsó képében, mely az egész alkotás gondolatiságát magába foglalta: a végül felhúzott molinó mögött feltárult a Tibeti táj valós gyönyörűsége, rajta egy félkész híddal, ami egyszer majd elhozza a vidék népeinek a fotográfuson túli civilizációt.

Az ezt követő belga munka, a Cadet – bár gondolatiságában fontos felvetést fogalmazott meg – sajnos számtalanszor az aránytalanság hibájába esett, és ezért önmaga paródiájává vált. A Clink c. minimalista animáció szintén kiváló, metaforikus alapgondolattal dolgozott (egy figura egy általa épített, hatalmas pénzérme-oszlopok lépcsőjén mászott a fény felé), ám kicsit a szájbarágósság felé mozdult el, arról nem is beszélve, hogy egy nagyon hasonlót már jóval korábban Magyarországon is készítettek – ez volt Jankovics Marcell 1974-es Sisyphusa (ráadásul van rá sansz, hogy az iráni rendező ismeri ezt az alkotást, mert Oscar-díjra is jelölték). Az After the Winter két kínai házaspár csöndbe fagyott életét mutatta be, idegszaggatóan eseménytelen hosszú beállításokkal és túlságosan líraira vett, a bácsi füle mellett süvítő széllel együtt elillanó mondanivalóval. A Blue Blue Sky tündérien aranyos gyermekvilágot varázsolt a vászonra sajátos halálértelmezéssel, noha film néhány pontján még érződött a szűz alkotói kéz kiforratlanságának a nyoma. A Reckless c. norvég alkotás a skandináv világlátáshoz mérten perverz pornográfiába fordult át a zárlat felé, ráadásul enyhén ízléstelenül ezt egy durva drámával ellenpontozta a másik szálon (így a nézőben egymásnak feszült az aggódás miatti sírás és a szexuális izgalom, ami elég furcsa elegy), aminek fájdalmát sajnos a rendező túl gyorsan is oldotta fel egy személyes és a film alaphangulatához mérten bizarr humorú inzerttel. Ezt követte a sajnos mindössze 24 percbe sűrített belga Electric Indigo, amely hangulatában valami igazán esős/kamaszos depressziót keltett, de cselekményében és mondanivalójában túltelítetté vált a rövidfilmes formátum miatt – a karakterek és drámáik a felszínen lebegtek súlytalanul, kár hogy nem egy másfél órás alkotást szántak ennek a sajátos és rengeteg lehetőséget magában rejtő történetnek.

A 17:00-kor kezdődő magyar rövidfilmes blokk is meglepően kiváló alkotások tárházát nyújtotta, a nemzetközivel ellentétben csordulásig telt a Toldi mozi nagyterme. Kedvencként én a negyediknek levetített Otthont, Gelley Bálint MOME-s animációját emelném ki. A Bodor Ádám Tanyai lány c. novellája alapján készült kisfilm nem csupán kivételesen szép képi világával ragadja meg a néző figyelmét, hanem a történet drámai mondanivalójával és szimbolikus értelmével is. Árvíz van: három öregasszony és egy férfi evez egy csónakban, mikor egy cigarettázó, reszkető kamaszlányt pillantanak meg egy háztető tetején. Hiába hívják, hogy szálljon be a csónakba, mert rohamosan emelkedik a vízszint, a lány sokadik felszólításra is ezt válaszolja: Nem megyek! A felszíni jelentés mellett persze (a gyászon és a metafizikai hazaérkezésen túl is) ott rejtőzik a – talán szívszorítóbb – másodlagos is: hiába süllyed az otthon, van, aki a végsőkig itt marad.

A blokkot indító A hívó volt a másik esélyes nálam az első helyre: disztópikus világa (mely stílusában szép párhuzamot vont az 1984-gyel, vagy a Szárnyas fejvadásszal) fantasztikus képekben fogalmazódott meg, az operatőri és a digitális utómunka előtt kalapom emelem, külön érdem, hogy ilyen (inkább zömében Nyugaton gyártott) műfaj felé is el mert mozdulni az alkotó, miközben a sajátos szerzői hangnemet is megtartotta. Kifejezetten tetszett a műfajkeverés: film noir, sci-fi, gengszter-szindikátus film és elemeiben a western is, a némafilmes betétről nem is beszélve. A történeten és a színészi játékokon sajnos még érzékelhető volt a karcosság, de az biztos, hogy ezt az alkotást még órákon át nézni tudtam volna. Az ezt követő Teadélután ügyesen tálalt dadaista mindfuck volt, a maga groteszk egy percével is megnevetett, köszönjük! A tünet bájos volt és szívmelengető, gördülékeny és jó alapötlettel dolgozó történettel. A Muszter, háááát… Az elején még mosolyogtam, aztán egyre inkább vártam, hogy vége legyen, ez volt a blokk leggyengébbike. A Sintér kemény társadalomkritikát és egyben személyiségi drámát is kendőzetlenül megmutató, húsbavágó alkotásra sikeredett, míg a 17:00-s magyar válogatást záró Tizenhárom és fél perc a maga életszagú történetével és a humor–dráma–bimbódzó romantika hármasa körül mozgolódó, kissé abszurd helyzetével lopta be magát a szívembe.

Szó mi szó, nagyon megérte ellátogatni a Friss húsra, reméljük, jövőre is hasonlóan kiemelkedő rövidfilmekkel örvendeztet meg minket a fesztivál, a hazai (és nemzetközi) alkotókat pedig buzdítanánk, hogy alkossanak tovább, mert nagyszerű az irány. És persze köszönjük ezt az élményt!

PanAma

A Grand Budapest Hotel és a nem csupán indie-rajongók szívébe magát egyre inkább belopó rendező, Wes Anderson sikerén felbuzdulva írunk az életmű korábbi, szintén kiemelkedő alkotásáról, a 2004-es Édes vízi életről. A film ugyan az alkotói pálya elején helyezkedik el (mindössze három egészestés mozifilm előzi meg), de már számtalan formai és tematikus elemében a kiforrott szerzői stílus jelzője.

Steve Zissou (Bill Muray) különc tengerbiológus, aki mindenre elszánt legénységével roncsállapotú hajóján járja az óceánok vizeit, hogy ott extravagáns dokumentumfilmeket forgasson az élővilágról. Azonban legutóbbi alkotásuk bemutatásakor a közönség és az őket pénzelő stúdió egyaránt kétségbe vonta a film hitelességét, így a csapattól elfordultak a támogatók. Steve élete mélytengeri árokba feneklik, nemcsak a legjobb barátja elvesztése miatt érzett gyásszal; egy mindenre elszánt riporternővel (Cate Blanchett); a szakmabeli konkurenciával, az arrogáns Alistair Hennessey-vel és a stúdió követeléseivel kell szembenéznie (ami egyébként Anderson függetlenfilmes állásfoglalása is lehet), hanem magánéleti válságával is. Legénysége egyre inkább reményét veszti benne, a házassága romokban hever, ráadásul felbukkan egy mindeddig ismeretlen férfi, Ned Plimpton (Owen Wilson), aki azt állítja, hogy a fia. Ennek tetejébe jön még a filmforgatás és a bosszú az embervérre éhes jaguárcápa ellen… Kalamajka kalamajka hátán – Andersonhoz mérten.

Az andersoni formai stílusállandók ebben a filmben is szép számban képviseltetik magukat: feltűnnek a szimmetrikus kompozíciójú képek (noha itt még nem olyan brutális pontossággal és eszméletlen mennyiségben, mint A Grand Budapest Hotelben), a jellegzetes „babaházesztétikum” – vagyis a (pasztell)színek kiemelt szerepe, és a lágy fényű világítás – és a sárga mániákus használata (mindezek filmre vitelét a mai napig köszönjük Bob Yeomannek). Különösen szép példa a színek tartalomösszekötő szerepére és pontos, előzetes kitalálására a szigetre érkezés jelenete, ahol több snitten át is a babakék-okker párhuzama kapcsolja össze a képeket. Ehhez jön még a rendező sajátos humora, mint a szándékosan nevetségesre komponált lövöldözésjelenetek, amik egyben Álomgyár rendszerén ironizáló műfajparódiaként is felfoghatóak.

Ám az Édes vízi élet tartalom szempontjából is bekapcsolódik a szerzői életmű Golf-áramlatába. Egyrészt a Steve Zissou vezetésével létrehozott, civilizációtól távol, a tengeren élő alternatív közösség szerepeltetésével (melybe való belépést a piros sapka, és az ügyes reklámként elhelyezett speedo jelzi) – hasonló tűnik fel a Holdfény királyságban a társadalomból kivonuló cserkészek, majd az ebből menekülő gyermekek kétszemélyes idilljében, és A Grand Budapest Hotel címhelyszínében is, mely a zárt közösségteremtésen túl nosztalgikusan őrzi egy letűnt világ emlékét. További tematikus állandó – mely Andersonnál többször visszatér – a családi konfliktus vonalán megjelenő árvaság vagy szülőnélküliség problematikája. A Holdfény királyság Samje árva, önmagára találásának kulcsa a pótapa megjelenése lesz, miképpen a szüleit szintén elveszett Zerónak is A Grand Budapest Hotelben (Gustave személye lesz az apafigura). Az Utazás Darjeelingbe c. film három testvérének útját az őket elhagyó anya keresése motiválja, noha megtalálása nem nyújt igazi lelki feloldozást. Sőt, még A fantasztikus Róka úr félig emberi világának egyik szereplője – a kamasz Rókus – is azért küzd önértékelési problémákkal, mert tolvaj apja képtelen a tényleges apaszerepre. Mintha Wes világában a szülői feladatok ellátása komoly kihívást jelentene, a delikvensek rendre kudarcot is vallanak – ekképpen Steve Zissou sem épp mintaapa.

Érdekes, hogy az Édes vízi élet az alig egy évvel később – szintén Bill Muray főszereplésével – bemutatott, és egy másik kiemelkedő szerzői filmes, Jarmusch által rendezett Hervadó virágokkal állítható párhuzamba ezen a síkon. A főhősök életének megcsömörléséből való kilépést mindkét film esetében az apaszerepre történő megérés jelenti, Steve és Don számára egyaránt nem a fiú személye, hanem a belső, személyes változás lesz mérvadó, melyhez az apaság tudata a katalizátor. Ezzel magyarázható az Édes vízi élet végén feltűnő – a cselekményvezetés szempontjából motiválatlan – kisfiú alakja. Noha a két mozgóképes alkotás stílusát tekintve ég és föld (ami a két szerző markánsan elváló világlátásából eredeztethető), nagyon hasonló problémakörről szólnak – az Édes vízi élet talán több szinten mozgatja az individuális válságot.

Noha még nem annyi elemében andersoni, mint a már maximumra járatott A Grand Budapest Hotel, az Édes vízi élet igencsak kiváló film. A mozizás előtt talán érdemes beiktatni bemelegítésképp.

9/10

PanAma

Újabb művészmozi zárja be kapuit, folytatván az utóbbi évek szomorú tendenciáját. Az egykor szép időket megélt Vörösmarty Mozi március 31-én fogadja utoljára látogatóit. Talán ma már hihetetlen, de premiermoziként kezdte pályafutását, mára azonban előadásai főleg utánjátszásokból állnak, így ha lemaradtunk egy-egy komolyabb filmről, itt nagy valószínűséggel megnézhetjük.

A filmszínházat 1935-ben alapították Savoy Mozi néven. Csaba és Ságvári néven is futott, míg 1950-ben megkapta a mai Vörösmarty Mozi elnevezést. 1970-ben bezárt felújítás végett, időközben azonban a metróépítés is elkezdődött, és az engedélyek beszerzése miatt üzemképes állapotban csak 14 év után nyithatott ki újra. Ekkor megnyílt a Baross utcai kijárat (a főbejárat az Üllői útról nyílik) és a mozi népszerű átjáróházként is szolgált a rafinált járókelők számára. Kávézója népszerű és legendás találkozóhely (többek között egy irodalmi művet is inspirált: Ürmös Attila: A semmittevés filozófiája), nem csak a mozi közönségét fogadta tárt karokkal. A mozi olyan eseményeknek adott helyet, mint például a BuSho (Budapest Short) nemzetközi rövidfilm fesztivál.

A művészmozik támogatása az utóbbi időkben jelentősen csökkent, többségük pályázatok során juthat némi pénzhez, amely nem fedezi a fenntartás költségeit. Gyakorlatilag a lelkes filmrajongókra számíthatnak, akik szívesebben élik át moziban a (művész)filmek adta élményt, mint otthon. A mostani szomorú hírrel ellentétben igazi örömre ad okot, hogy a Tabán mozi március 20-án újra megnyílt, azóta Tabán Kinotéka néven üzemel.

Remek hétvégi program lehet még utoljára (vagy éppen először) ellátogatni a Vörösmartyba. A hétfőig még műsoron levő filmek: Philomena – Határtalan szeretet; Szibériai nevelés; Isteni műszak; Walesa – A remény embere; Egy veszedelmes viszony; Suszter, szabó, baka, kém; Q – Érzékek birodalma; A nagy füzet; 360; A vadászat; Starbuck; Blue Jasmine; Nathalie második élete. Már csak azért is érdemes itt kikapcsolódni, mert a jegyárak a szokásosnál alacsonyabbak (600-900 Ft), hétfőn pedig még ennél is kedvezményesebben, 450 Ft-ért nézhetünk filmeket.

Talán egyszer majd nem kell azon aggódnunk, kire csap le a hóhér keze következőnek. Addig is marad a bizakodás, ugyanis mint korábbi példák is mutatják, a mozik nem halandóak. A remény mindig megvan, hogy feltámadjanak poraikból, hogy aztán a kultúrakedvelő nézők újra dobogtassák bennük a szívet.

sunray

A beavatott című film annyi szinten nem működik, hogy akár új fogalom is lehetne. Ezekre mindjárt rá is térek, azonban nem azért vagyok én az aranyos, kedves kritikus a brancsból, hogy ne a pozitívumokkal kezdjem az írást. Felkészültetek? Íme:

Nem volt benne szerelmi háromszög.

Nos, akkor beszélhetünk is a negatív dolgokról. Először is, a filmben ábrázolt világ nem működik. Ez nem olyan dolog, ami általában zavarni szokott: például nem hiányolom a Föld többi részét Az éhezők viadalában, és nem az a fő bajom az Alkonyattal, hogy nem értem, miért járja ki nyolcvanszor Edward a középsulit, amikor simán kiadhatná magát legalább egyetemistának is. Azonban A beavatottban nagyon zavart valami: hősnőnk egy disztópikus társadalom ellen küzd, amelyiknek lényege, hogy az emberek öt csoportra vannak osztva: Bátrakra (katonák és rendőrök), Igazmondókra (jogászok), Műveltekre (tudósok), Boldogokra (földművesek) és Önfeláldozóakra (politikusok és szociális munkások). Minden tizenhat éves gyereket alávetnek egy tesztnek, amelyik megmondja, neki melyik az ideális kategória, de a tesztet követő napon szabadon választhat. Na, elmondom, mi zavar: én szívesen élnék ebben a társadalomban. Semmivel sem rosszabb, sőt, még jobb is, mint az indiai kasztrendszer. Van szabad választásod, és ha a Kate Winslet vezette Műveltek nem kezdenék el kavarni a kevernivalót, akkor ez jól működő, boldog társadalom lenne (művészek és kereskedők nélkül, mert valami miatt a jogászok fontosabb kategóriának számított az írónőnél, Veronica Rothnál.) Nincs ok a lázadásra. A valóság sem működik nagyon máshogy: tizenhat évesen kitalálod, hogy milyen faktra jelentkezel, aztán tizennyolc évesen, hogy hol tanulsz tovább, és később már nehéz átképezni magadat, és elég ferde szemmel néznek azokra, akik még harminc évesen is magukat keresik a nagyvilágban. Könyörgöm, Az éhezők viadalában a társadalom nagy része nyomorban élt, és gyerekeket áldoztak a show-biznisznek, az 1984-ben az emberek gondolatait is irányítani akarták, az Equilibriumban nem voltak érzelmek, az Állatfarmban pedig a disznók ittak és kártyáztak az emberekkel. Itt összvissz annyi a kiindulási probléma, hogy a döntésed után el kell menned otthonról, és nem találkozhatsz többet a szüleiddel. Buhú, Christian Bale-nek le is kellett lőnie a saját feleségét az Equilibriumban!

Apropó, döntés: Tris, a hősnőnk azért lesz szuperizgalmas, különös és érdekes Elfajzott, mert mikor berakják egy szimulációba, ami előtt elmondják neki, hogy szimuláció lesz, ő úgy viselkedik, mintha egy szimulációban lenne. Mert ugye erre az átlagos emberek nem jönnek rá… Mikor ez kiderült, nagyon kezdtem azt a részt várni, mikor megjelenik Luke Wilson, és kiderül, hogy ez a Hülyék Paradicsoma (Idiocracy) 2. Tudom én, hogy azért ilyen egyszerű a dolog, hogy a legbutább Bella Swan-rajongó tinicsaj is tudjon azonosulni Trisszel, de szerintem sokkal egyszerűbb elfogadni egy (rajzfilm) Dexter-szerűen okos kiválasztottat protagonistaként, mint egy olyat, akiben őszintén szólva semmi különös nincs.

És itt a következő bajom: Trisnek nincs személyisége. Mármint, semmilyen (persze, elvileg ez a tinédzserkorosztály számára fokozottan segíti az azonosulási készséget – mivel a főhősben nincs semmi kirívó, amibe ne tudnánk beleélni magunkat –, Bella Swan személyisége is ezért ért fel egy krumpliéval). Talán annyi, hogy kitartó (sok edzőmontázs volt, abból sejtem), és nem teljesen buta (rájött, hogy szimulációban van, húha). De mit szeret csinálni? Mire vágyik? Miért választotta a Bátrakat azon kívül, hogy a Harry Potter óta tudjuk, hogy a bátraké a menő banda, és ezért a hősnek oda kell tartoznia? Ezt talán a könyv megválaszolja, de a filmből semmi sem derül ki. Mondhat bárki bármit az Az éhezők viadaláról, de azt legalább el kell ismerni, hogy Katniss érdekes, többdimenziós karakter, erényekkel és hibákkal, valódi személyiséggel. És ez nem azért van, mert Jennifer Lawrence annyival jobb színésznő lenne, mint Shailene Woodley. Utóbbiról is tudjuk az Utódok óta, hogy képes akár Hollywood egyik legmenőbb színészének, George Clooneynak is egyenrangú partnerévé válni.

De hiába ő, hiába Fitz elnök a Botrányból, és hiába Kate Winslet, ha nincsenek jó figurák, nincs történet, nincs felépített világ. Ugyan voltak élvezhető pillanatok A beavatottban, és valamennyivel jobb is volt, mint amire számítottam, de azt mondom, hallgassatok Leilaaa-ra, és nézzetek inkább Vámpírakadémiát vagy RDorkára, és vegyétek meg DVD-n a Futótüzet. 

3/10

Saccperkb   

Immár 21. alkalommal rendezik meg hazánkban a Titanic Nemzetközi Filmfesztivált április 4. és 12. között. A budapesti fesztivál, bár az utóbbi években vesztett kicsit a népszerűségéből, még mindig az egyik legnagyobb Magyarországon, és idén is kiváló filmekkel jelentkezik. A filmeket öt helyszínen mutatják be: ezúttal is az Uránia, a Puskin, a Toldi, az Örökmozgó, valamint az A38 Hajó szolgál otthonául az eseménynek. A fesztivál részletes programját március 27-én teszik közzé, de a legfőbb elismeréséért, a Hullámtörők-díjért versenybe szálló kilenc filmet már bejelentették.

Az idei Sundance Filmfesztivál külföldi játékfilmek kategóriájának (World Cinema Dramatic) három filmje is versenybe száll, köztük maga a győztes, a chilei Embert ölni. Alejandro Fernández Almendras filmje egy középosztálybeli család történet meséli el, akiket egy utcai banda terrorizál. Miután ráébrednek, hogy a hatóságokhoz hiába fordulnak segítségéért, Jorge-nak, a családapának saját kezébe kell vennie a dolgokat. A filmnek ismét versenytársa lesz Maya Vitkova bolgár rendezőnő debütálása, a Viktoria. A mű szatíra a kommunizmus összeomlásáról egy köldök nélkül született kislány szemszögéből végigkövetve az eseményeket. A kategória harmadik átvett filmje a norvég Vakon. Eskil Vogt filmje egy frissen megvakult írónő hányattatásait meséli el. A Sundance-en forgatókönyvírói elismerésben részesítették.

A versenyprogram „meglepetésfilmje” a francia Apacsok, amely az Embert ölni ellenpontjaként egy fiatalokból álló utcai bandát helyez a középpontba. Thierry de Peretti sötét hangvételű thrillerében olyan fényben látjuk Korzikát, mint eddig még soha. A fesztivál egyik legjobban várt filmje, a Tom a farmon szintén ezt a vonalat erősíti. Xavier Dolan legújabb alkotása pszichothriller, amelyben a főszereplő, akit maga Dolan alakít, leutazik vidékre meleg szeretője temetésére. A helyszínen azonban rájön, hogy az elhunyt családja nemhogy róla, de szerettük nemi irányultságáról se tud. A titok baljós események láncolatát indítja el. A film alkotója, a mindössze 25 éves színész–rendező igazi fesztiválkedvenc, és már negyedik nagyjátékfilmjével szerepel a különböző díjkiosztókon.

Amerikát ezúttal Destin Daniel Cretton képviseli. A rendező 2009-ben számos díjat bezsebelt Short Term 12 című rövidfilmjével, most ebből forgatott nagyjátékfilmet. Az Átmeneti állomásban Grace-t követjük, aki egy problémás tinédzserek számára fenntartott nevelőotthon dolgozója. Viharos kapcsolata során egy újonnan érkezett lánnyal, rájön, hogy szembe kell néznie saját múltja démonaival is. Anna Odell filmje, Az osztálytalálkozó szintén a gyermekkori bántalmazás témáját öleli fel, bár teljesen más szemszögből. A svéd rendezőnő saját életéből merített a film elkészítéséhez.

A versenyprogram egyik leglátványosabb filmje A hosszú út hazafelé. Alphan Eşeli török rendező videoklipeken és reklámfilmeken edződött, ez az első játékfilmje. A történet 1915-ben játszódik Kelet-Anatólia hófedte tájain. Egy hétfős csoportot követünk, miként megpróbálnak a háború után hazatalálni a kaotikus vidéken átkelve, ahol állati törvények uralkodnak, és egyetlen céljuk a túlélés. A műnek magyar vonatkozása is van, ugyanis zenéjét Víg Mihály szerezte, akinek melódiáit leginkább Tarr Béla filmjeiből ismerhetjük. Végezetül pedig ott van Benedikt Erlingsson filmje, a Lovak és emberek. Izland hivatalos Oscar-nevezése a lovak szerelmesei számára kihagyhatatlan: a film hat egymást keresztező történeten keresztül vizsgálja a patás állatok és emberek kapcsolatát jó adag fekete komédiával fűszerezve.

SzamárCsacsi

Míg a világ továbbra is a Mielőtt meghaltam lázában ég, nekem újra és újra eszembe jut a nagy előd, Tony Kushner klasszikusa, az Angyalok Amerikában (Angels in America), melyből Mike Nichols (Diploma előtt) készített az HBO-nak minisorozatot 2003-ban. (Két háromórás és hat egyórás részre vágott változata is létezik, ezek másban nem különböznek.) A sorozat főszerepeit olyan színészlegendák, mint Meryl Streep, Al Pacino, Emma Thompson, illetve Jeffrey Wright és Mary-Louise Parker mellett Justin Kirk, Patrick Wilson és Ben Shenkman játsszák.

Nem véletlen, hogy eszembe jut, hisz az Angyalok Amerikában nagyjából ugyanazon években játszódik, amikor Jean-Marc Vallée filmje: a Reagan-korszakban, az AIDS-válság csúcsán; ám Dallas helyett az Univerzum közepén, New Yorkban. A (kisbetűs) millennium környékén született sorozatban is felmerülnek a kérdések, amelyek a tíz évvel későbbi filmet is mozgatják, így a homofóbia vagy a gyógyszerlobbi, ám ezeknél sokkal többet vállal. Előkerül az általános korrupció, a zsidók helyzete, a rasszizmus, a kommunizmus, a függőség, a mormonizmus (nagyjából ettől kezdve tömegkulturális alapvetés, hogy minden fiatal mormon férfi meleg) és jóformán minden, ami a nyolcvanas években kérdés volt az Újvilágban. De a listának nincs vége, hisz szó esik a szerelem természetéről, a kreativitás mibenlétéről, az őseink hatásáról életünkre, a halálról, az élni akarásról, a hatalomról, kötelességről, hazaárulásról, gyilkosságról, igazságról és hazugságról. Mindezt hogy tudja megtenni 352 perc alatt?

A főszálat, mely szerint az AIDS-től haldokló Prior prófétává lesz, változatos mellékszálak egészítik ki, melyeket aztán számos stilizációs elem emel szimbolikus szintre. A legkézenfekvőbb ilyen, hogy a legtöbb főbb szereplő számos különböző karakter bőrébe bújik. Feltűnik Prior elhagyása miatt bűntudattól szenvedő barátja, Loiuse és közös ismerősük, az egykori drag queen Belize, aki most a meleg közösség ősellenségének számító ügyvédet, Roy Cohnt ápolja. Cohn tanítványa a titokban meleg mormon, Joe, kinek felesége, Harper Valium-függő – Harper és Prior látomásai a sorozat talán legérdekfeszítőbb jelenetei.

Ezen felül erősen stilizálnak a szándékosan teátrális és ócska animációk, valamint a szereplők szájából elhangzó gyönyörűen és igényesen megformált mondatok. Az egyetemes mondanivalót erősítik a cselekményben megjelenő valós történelmi alakok, s az, hogy a sorozat tetőpontján Prior minden kontinens angyalainak tanácsa elé áll (egy olyan mennyországban, mely ugyan nem San Franciscóra hasonlít, de sok európai nézőnek jól azonosítható helyre).

Hiába drámaadaptáció, és hiába a sorozat igazi erőssége a színészi játékokban és az erős monológokban rejlik, az Angyalok Amerikában mint mozgókép is szilárd alkotás. (A sorozat öt Golden Globe-ot és tizenegy Emmy-díjat nyert – ezek közt mindkét díjátadón a minisorozatok és tévéfilmek főkategóriáját, illetve Streep, Pacino, Wright és Parker a színészkategóriákat.) Ám mégis miért lehet érdekes ma Magyarországon egy ennyire amerikai mű? Két okból is: egyrészt a sorozat önmagában is egyedi esztétikai minőséget képviselő alkotás, másrészt számos rétege közül mindenki találhat olyat helytől és dátumtól függetlenül, amelyet saját magára, életére vonatkoztathat (nem véletlen, hogy színpadi változata a Nemzeti Színház egyik leginkább keresett darabja volt még az igazgatóváltás előtt).

A sorozat Magyarországon elérhető az HBO GO-n és DVD-n. Idén májusban pedig az HBO mutatja be a szintén drámából adaptált, ugyancsak AIDS-témájú, a nyolcvanas évek Amerikájában játszódó tévéfilmet, a The Normal Heartot Mark Ruffalóval, Julia Robertsszel és Matt Bomerrel a főszerepekben.

9/10

bM

Idén, március 27–30. között, a Toldi moziban ismét megrendezik a Friss Hús fesztivált, melyen a rövidfilmek iránt érdeklődő lelkes közönség 66 alkotást tekinthet meg, nemcsak hazai, hanem külföldi alkotók „kameratollából” is. A filmfesztivál kitűzött célja, hogy méltó bemutatkozási lehetőséget kínáljon a hazai filmes tehetségeknek, és megismertesse munkáikat a szélesebb közönséggel, ezen túl pedig a külföldi rövidfilmes trendekbe is bepillantást engedjen.

A Friss Hús fesztivál 2013 tavaszán „debütált”, mint az egyetlen olyan budapesti esemény, amely a hazai rövidfilmes termést mutatja be, összegyűjtve a filmrajongókat és a filmszakma szereplőit. A tavalyi szemlére – amely összesen öt magyar filmes blokkból állt – megközelítőleg kétezer néző érkezett. Így a 2013-as filmfesztivált a nagy érdeklődésre való tekintettel a pótvetítések is követték.

2014-től nemzetközi versenyprogrammal egészül ki a rendezvény: a sokszínű rövidfilmes összeállításba olyan országokból érkeztek alkotások, mint Thaiföld, Kína, Spanyolország, USA, illetve Irán. Ennek köszönhetően a nemzetközi szekció olyan műveket is bemutathat, amelyek sikeresen szerepeltek más nemzetközi fesztiválokon (Sundance, Berlinale Shorts, Clermont-Ferrand).

A fesztiválon a párhuzamosan futó magyar és nemzetközi programba beválogatott filmek listája a Daazo blogján már olvasható. Új alkotással jelentkezik többek között Kerékgyártó Yvonne, Szirmai Márton, Szabó Simon, Kárpáti György Mór, Felméri Cecília, Fabricius Gábor, illetve a tavalyi Friss Húson is sikeresen szereplő Grosan Cristina. Két Berlinálét megjárt rövidfilm is szerepel a fesztivál programjában: Bucsi Réka animációja, a Symphony Nr. 42 és Ferge Roland El című filmje.

A Friss Hús Budapest zsűritagjai az utolsó napon hirdetik ki a hazai és a nemzetközi versenyprogram győztesét.

Zsűri:

Domenico La Porta, a Cineuropa főszerkesztője
Matthieu Darras, a Nisi Masa alapítója és a TorinoFilmLab projektvezetője
Katarzyna Klimkiewicz lengyel filmrendező
Bitter Brúnó kommunikációs szakember, szociológus

Friss Hús fesztivál
2014. március. 27–30.
Toldi mozi, Bajcsy-Zsilinszky út 36-38.

PanAma